Nagy István agrárminiszter ismét a rovarevés ellen kampányol. A szórakoztatónak szánt – és a maga módján, bár talán nem az eredeti koncepció mentén, valóban szórakoztató – videóban a csokis tücsök a fő antagonista, miközben a „magyar élelmiszerek” fogyasztására buzdít. A miniszternek legalábbis részben igaza van. De hol téved, és miről feledkezik el?

Nagy István az Instagramon évek óta hivatásos influenszereket megszégyenítő stílusban kommunikál közönségével, nemcsak hivatalból – újságíróként –, de műkedvelőként is érdemes követni munkásságát. Régi motoros a platformon, még a legújabb, „Harcosok klubja” program előtt kezdte pályafutását. Egyik júniusi videójában például „Csokis tücsök, avagy a hülyeségnek nincs határa” címmel esett neki a profilján már több videóban is feldolgozott rovarevésnek. A rovarevést a miniszter a globalista propaganda káros hatásának tartja, amellyel valakik a magyartalan rovarevésre kívánják rávenni a népet.

Veszély vagy viszolygás?

A rovarevés persze személyes gusztus kérdése. Kulturálisan a világ számos táján – az európai kultúrkörön kívül gyakorlatilag az egész világon – emberemlékezet óta esznek különböző rovarokat, mármint olyanokat, amelyek elfogyasztása nem jár egészségkárosodással, ilyen például a tücsök is. Magyarországra és úgy általában Európába az elmúlt években kezdett lassan begyűrűzni a kultúránktól jelentősen eltérő hagyomány.

A Szegedi Tudományegyetemen végzett kutatás szerint a magyarok többsége egyelőre többé-kevésbé elutasító a rovarevéssel szemben. Jelenleg – noha a világ legtöbb táján alapvetően olcsó tápanyagforrásnak tekintik az ízeltlábúakat – régiónkban elsősorban gasztronómiai kuriózumként tálalják az egzotikus élelmiszert, kevés helyen, és viszonylag drágán lehet beszerezni.

Az európai fogyasztók mindazonáltal egyelőre leginkább feldolgozott formában, más termékek összetevőjeként, lisztként, vagy olaj formában tartják elfogadhatónak a rovart mint tápanyagforrást, kisebbségben vannak, akik étvágygerjesztőnek találják, ha tücsök kerül a tányérjukra. Ami egyébként annak fényében kulturálisan különösen érdekes, hogy azzal egyre kevesebbeknek van problémájuk – sőt, mondhatjuk egészen népszerű –, ha evés előtt a garnélarákkal néznek farkasszemet, hogy a napjainkra luxusételnek számító homárt ne is említsük. Pedig nekik aztán szép nagy fekete szemeik vannak, és rendszertanilag nincsenek is olyan messze a rovaroktól.

Egészségügyi kockázat tekintetében tehát a megfelelően feldolgozott rovar esetében nincs okunk az aggodalomra, a nyugati társadalmakban alapvetően a fent linkelt tanulmányban is említett, mélyen gyökerező és jelentős részben a történelmi meghatározottságú kulturális viszolygás a rovarevés elsődleges gátja.

Kettős mérce – avagy ökológia, globalizáció és az üzlet

Különösen izgalmas része a már említett videónak, mikor a miniszter a globalizáció káros hatásairól ejt szót. Az élelmiszertermelés és a nemzetközi kereskedelem terén valóban káros, ha élelmiszereket vagy tulajdonképpen bármi mást keresztülutaztatnak a fél világon, mert így diktálja a profitérdek.

A miniszter például a kormány tagjaként javasolhatná, hogy lépjenek fel annak érdekében, hogy ne utaztassák keresztül a multik a nem szezonális mezőgazdasági termékeket a fél világon.

Itt gondolhatunk a rabszolgamunkával termelt spanyol paradicsomra – miközben állítólag „megvédik a magyar gazdákat” vagy az ausztrál borra, esetleg az argentin marhahúsra, amelynek előállítása ráadásul brutális környezetpusztítással is jár. A miniszter – nagyon helyesen – rendszeresen kampányol a hazai élelmiszerek fogyasztása mellett, ez viszont önmagában vajmi kevés következménnyel jár, amíg az árazásba nem nyúlnak bele a mostaninál komplexebben. A kormány tagjaként Nagynak bizonyára lehetne beleszólása abba, hogy brutális különadókat vessenek ki a már említett külföldi termékekre. Ennek messzemenő társadalmi következményei persze csak akkor lennének, amennyiben hatósági árazást vezetnek be a magyarországon termelt élelmiszerekre, az import élelmiszer ugyanis sajnos van, hogy olcsóbb, mint a hazai. Ez viszont a kormányközeli NER-vállalkozók érdekeivel menne szembe. A jellemzően NER-elit által birtokolt, vertikálisan integrált mezőgazdasági és élelmiszeripari vállalatcsoportok igen jövedelmezők tulajdonosaik számára, a lépés ezt vágná vissza némiképp.

Sajnálatos módon ugyanakkor a miniszter  jóval kevesebbet foglalkozik ezen kérdéssel, mint például a nemzeti identitáspolitikával vagy akár az egyébként érdektelenségbe fulladt, Ukrajna EU-csatlakozásával kapcsolatos nem-népszavazással.

Az viszont már jobban szemet szúr, hogy a nagy globalizációkritika közepette a magyarországi nagyburzsoázia tőkeérdekei megintcsak felülírják a fenntarthatósági kérdéseket. Legalábbis nehéz másképp értelmezni, hogy a miniszter a jellemzően általuk termelt magyar agrártermékek japán vagy kínai exportjával büszkélkedik – hogy csak két példát említsünk –, pedig oda aztán elég hosszú utat kell bejárnia a mangalicának.

Tehát addig káros a globalizáció és a nemzetközi élelmiszer-kereskedelem, míg negatív Magyarország szektoriális külkereskedelmi mérlege? Igen képmutató álláspontnak tűnik, de legalábbis nem túl ökotudatos a magát jellemzően elhivatott környezetvédőként beállító miniszter részéről.

Apropó környezetvédelem

Nagy István büszkén hirdette meg a környezettudatos gazdálkodásra építő agroökológiai programot, ami valóban fontos lépés a fenntarthatóság felé. A kormány ennek ellenére igen szelektíven támogatja, leginkább olyan esetekben, mikor nem sérülnek az agrárbárók érdekei. Ennek keretében összességében 94,8 milliárd forintot osztanak ki a programban részt vevő gazdáknak. Az arányokat jól érzékelteti, hogy a mezőgazdasági támogatások mindeközben összességében 1256 milliárd forintot tettek ki 2024-ben.

És bár a kormány sokat beszél manapság a környezetvédelemről, az eredmények nem igazán látszanak. Hovatovább inkább az tűnik ki, hogy a szavak szintjén túl keveset tesznek az ügy érdekében. Lássunk néhány példát.

• A kormány továbbra is támogatja a nagytáblás földművelést. A gabonatermesztéshez kétségkívül szükség van erre a művelési formára, azonban ma Magyarországon olyan vegyszeres megoldásokat alkalmaznak, amellyel ökológiai sivataggá változtatják termőföldjeink jelentős részét; a talaj gyakorlatilag már csak azt a funkciót látja el sok esetben, hogy a növények ne dőljenek el.
• Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a kormány az Európai Unióban továbbra is azt az álláspontot képviseli, miszerint a súlyosan környezet- és egészségkárosító glifozátra szükség van a mezőgazdaságban a terméshozamok fenntartásához. Ezzel nemcsak a flórát és faunát károsítják a termelés folyamán, de az emberi egészséget is. Hovatovább – mivel a vegyszerek és a széljárás nem ismerik a telekhatárokat – a vegyszerek túlhasználata, legyen szó bármilyenről is, a szomszédos földekre is hatással vannak, így pedig nehéz akár ökológiai szempontok alapján, akár egyszerűen nem az adott vegyszerre optimalizált vetőmag alkalmazásával gazdálkodni.
• Hiába tart Nagy István méheket a minisztérium teraszán, összességében rohamosan pusztulnak a beporzók. Ez nemcsak Magyarországon jellemző, és hosszú távon öngyilkos folyamat; ha kevés a rovar, nemcsak a mezőgazdaságra, de az egész ökoszisztémára káros hatással van.
• Hiába hangsúlyozzák az erdők fontosságát, a júniusban megszavazott tarvágási törvény szellemisége alapján nem úgy tűnik, hogy a kormány különösen komolyan gondolná az erdővédelmet. A kormány alig tesz valamit a természetes élőhelyek védelme érdekében, pedig ezek nyújtanak otthont számos állat- és növényfajnak, amelyek visszaszorulása vagy rosszabb esetben eltűnése az egész ökoszisztémára, ezen keresztül az emberek életminőségére is negatív hatással van. Különösen a vizes élőhelyek veszélyeztetettek.

A vizeinkre külön is érdemes kitérni

A klímaváltozásnak köszönhetően Magyarország, kivált az Alföld jelentős területei rohamosan száradnak ki. Ezen az öntözés is aligha tud segíteni, így a mezőgazdasági termelésre alkalmas területek nyaktörő tempóval zsugorodnak – magyarán nemcsak az ökoszisztéma, de a gazdaság is súlyos károkat szenved.

Bár elindult egy lassú szemléletváltás a vízgazdálkodás terén, Magyarország továbbra sem él eléggé a tálcán kínált lehetőségekkel.

Nagy István is elismerte a vízmegtartás fontosságát, törvényi szinten és a tettek mezején azonban továbbra is komoly lemaradásban vagyunk. Bár már megteremtették a törvényi lehetőségét annak, hogy az egyes gazdálkodók úgy döntsenek, elárasztják a termőföldjeiket, mikor adott vízügyi helyzet – tehát például egy folyó magas vízállása – lehetővé teszi, ez nem mindig megvalósítható. Ugyanis ha egy, az elöntésre hajlandó gazda az elöntendő területen más gazdákkal osztozik, akár egyikük is megvétózhatja a döntést. Az eredmény: kevesebb nedvességpótlás a talajban, rosszabb terméshozamok és talajerózió.

Mindeközben a kutakat immáron olyan mélyre kell fúrni a hatékony vízkivétel érdekében, ami a válaszrétegek áttörésével a talaj mélyrétegeiben lévő, tisztább vizek elszennyezésével fenyeget. Ez a tendencia az idei aszály fényében aligha fog változni.

A vízhiány legalább részleges megoldásához radikális lépésekre kellene magát elszánnia a kormánynak, ami első körben, közvetlenül sok érdeksérelemmel járna, hosszú távon azonban biztosíthatná nemcsak a mezőgazdaság környezetbarátabb, de az ökológiai sokféleség – legalábbis a mostaninál hatékonyabb – megtartását.

A vízmegtartáshoz jelenlegi mezőgazdasági területeket kellene a ma megszokottnál sokkal nagyobb mértékben elárasztani, amennyiben a vízjárás lehetőséget teremt rá. A közvetlen érdeksérelmet követően azonban az érintett gazdáknak lehetőséget nyújtana arra, hogy áttérjenek, legalábbis érintett területeiken az ártéri gazdálkodásra, ami bár az elmúlt évtizedekben jelentősen visszaszorult, számos lehetőséget rejt magában – például legeltetés terén.

Összességében teljes vízügyi szemléletváltásra van szükség ahhoz, hogy legalább részben ellensúlyozni lehessen a kiszáradással járó ökológiai katasztrófát. Bár a folyamszabályozások idején még jó ötletnek tűnt, hogy így vonjanak újabb területeket mezőgazdasági művelés alá, mára tudjuk, hogy ezzel azt is sikerült elérni, hogy több víz távozzon az országból, mint amennyi befolyik. Ennek visszafordításához radikális lépésekre van szükség: nemcsak az árvíztározókra és adott esetben jelenlegi termőföldek alkalmi elöntésére, de a folyamszabályozás akár részleges visszafordítására is.

Tücskök, földek vagy gyárak?

Arra ebben a cikkben talán nem kell különösebben kitérni – ráadásul közvetlenül nem is a mezőgazdasági miniszterre tartozik –, hogy miközben a kormány környezetvédelem terén elsősorban szövegel, az iparfejlesztésbe nagyon is valódi milliárdokat öl. A debreceni ipari parkot – és azon belül a CATL akkugyárát – százmilliárdokkal támogatták, ami a város fogyasztásával összemérhető vízmennyiséget fog felhasználni – akár megépül a második ütem, akár nem. Ugyanez igaz a gödi Samsung vagy az SK Innovation három magyarországi gyárára is, de lehetne folytatni a sort napestig. És ha már itt tartunk, ne feledkezzünk el a gyárak károsanyag-kibocsátásáról sem – aki tovább szeretne tájékozódni a témában, számtalan cikkünkből megteheti.

Mindenesetre amint a fentiekből kiderül, jelenleg Magyarországon az élelmiszertermelés nem a fenntarthatóságáról ismert, és hiába Nagy István veretes gondolatai, a valóságban legfeljebb apró lépéseket tesz a kormány a szabályozások és cselekvés terén, míg a klímaváltozás és a káros hatásokkal járó földhasználat rohamléptékben rombolja az ökoszisztémát – és károsítja a gazdaságot.

Lehet riogatni a csokis tücsökkel, miszerint fogyasztása végzetes következményekkel jár civilizációnk számára. Azonban azt is

észben kell tartani, hogy a tücsöktenyésztés jóval kevesebb terület és erőforrás felhasználásával kivitelezhető, mint például a mangalicanevelés

– kivált, ha az állatokat aztán a globális kereskedelmi hálózatban értékesítik.

Természetesen senkit nem lehet tücsökdiétára kényszeríteni, és – egyelőre – nem is kell. Azonban az elkövetkezendő években, évtizedekben akár liszt, akár csokiba mártva vagy bármilyen más formában a rovarok kétségkívül részévé válnak az európai kultúra étrendjének. És ha nem akarjuk, hogy az is rovart egyen, aki nem akar, sürgősen intézkedni kellene az ökoszisztéma és a termőföldek megóvása érdekében, különben talán még Nagy István is kénytelen lesz, ha nem is mindig, de alkalomadtán ízeltlábúakat rágcsálni.