Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Élelmiszer-önrendelkezés: lehetőségek, feladatok, esélyek és korlátok

2021 második felében több, különböző természetű krízis (2008: pénzügyi válság, 2010-2011: európai adósságválság, 2015: menekültválság, 2019: a klímaválság tudatosulása, 2020: világjárvány) után újabb válságjelenséggel ismerkedünk: ez a globális hiánygazdaság. A világpiacon hiány van földgázból, olajból, szénből, lítiumból, szilíciumból, magnéziumból, takarmányból és élelmiszerből általában. A kereslet meghaladja a kínálatot, ezért a piac törvényeinek megfelelően az árak emelkedni kezdtek, az infláció az USA-ban és Magyarországon is rekordokat döntöget, de szinte mindenhol a világon emelkedik.

Mindez új, szokatlan jelenségnek számít.

A kapitalista rendszerek válságai általában túltermelési válságok, tehát a kereslet relatív szűkös volta a válság oka. Az árubőség biztosítása ellenben – még általában a válságok idején is – a kapitalizmus erényei közé tartozik. Ennek vonzása az, amely a szabadpiaci rendszereket a világon sokfelé népszerűvé teszi, és nagy szerepe volt abban is, hogy a korábbi keleti blokk rendszerei idővel népszerűtlenné váltak, annak ellenére, hogy az alapvető szociális biztonságot garantálni tudták. A szinte korlátlan árubőség élménye – az, hogy pénzért szinte bármi, bármikor, bárhol megkapható – a fogyasztói társadalom mentalitásának és szilárdságának alapja, amely egyben kellő motivációt is jelent a fogyasztónak arra, hogy munkaerőként minél hatékonyabban vegyen részt az árutermelésben.

A globális hiány okai összetettek és egyelőre elég homályosak. Az tény, hogy a nyersanyagok még nem fogytak el, bőven vannak még kitermelhető készletek. De a kitermelés költségei folyamatosan nőnek, miközben a kereslet szintén.

Könnyen lehet, hogy most, egy ingatagabb piaci helyzetben tudták érvényesíteni a többletköltség hatását az árképzésben a kitermelők, de a nagyhatalmi érdekek és a világjárvány időszakában szétzilálódott termékláncokon keresztüli árumozgás akadozása is erős szerepet játszik.

Nyilvánvaló, hogy az emberiség legnagyobb része számára az élelmiszerek áremelkedése a leginkább fájó. Ebben közvetlenül része van a fosszilis energiahordozók áremelkedésének, ez ugyanis közvetlenül drágítja a vegyszereket és a műtrágyákat, melyekből az ipari mezőgazdaság egyre többet használ.

Ennél azonban az élelmiszerek áremelkedésének sokkal mélyebb okai is vannak, és maga a tendencia is kimutatható már az utóbbi évtizedek egészét tekintve is, nem csak az utóbbi egy évben.

A negatív érték felhalmozódása

A globális hiánygazdaság megjelenése és az élelmiszerek újabb áremelkedési hulláma különösen aktualitást ad a Fordulat legújabb számának, amely a globális kapitalizmus élelmezési rendszereinek problémáit, valamint az élelmiszer-önrendelkezés lehetőségeit és korlátait járja körül. A fordított szerzők munkái és a folyóirat munkatársainak ezirányú érdeklődése és kutatásai is régebbiek annál, hogy a történtekre való reakciónak készülhetett volna a lapszám, mégis jelenleg talán ez a legjobb értelmezési keret.

A lapszám indító írása Jason W. Moore „Olcsó élelmiszer és klímaváltozás, avagy hogyan jutottunk az értéktöbblettől a negatív értékig a kapitalista világökológiában” általános elméleti keretet és jól használható fogalmi készletet ad az egész tematikus lapszámnak.

Jason W. Moore ökomarxista teoretikus, gondolkodó. Alapvető elméleti belátása szerint a marxi értékelmélet egy lényeges kiegészítésre, módosításra szorul. Eszerint az értéktöbblet, a profit forrása nemcsak a munkások kizsákmányolása, hanem a természet kizsákmányolása is. A modern árutermelés (és fogyasztás) során ugyanis sokféle módon, egyre fokozódó mértékben okozunk maradandó környezeti és egészségügyi károkat, ezek értékét viszont a tőke nem fizeti meg – és a fogyasztó is olcsóbban jut áruhoz.

A környezeti károk sokszor melléktermékek (a hulladék) felhalmozódásával jár – ilyenek a termőföldben a vegyszermaradványok vagy az üvegházhatású gázok a légkörben. A környezeti károkozásnak viszont elkerülhetetlen következményei vannak, és az árát mindannyiunknak kell megfizetni. A környezeti károkozás hatásai idővel magát az árutermelést is hátráltatni kezdik, negatív értékként  befolyásolják, rontják a profittermelés hatékonyságát.

A klímaváltozás, a vízkészleteink szennyezése és túlfogyasztása, valamint a termőföld fokozatos kimerülése ma már érzékelhetően rombolja az ipari mezőgazdaság hatékonyságát és ez a globális piacon áremelkedéshez vezet. A élelmiszerárak az ezredfordulót követő néhány évig csökkentek még, azóta emelkednek, még ha nem is egyenletes mértékben. A élelmiszerárak emelkedésének egy nagyobb hulláma vezetett az arab tavasz forradalmaihoz, majd az azt követő polgárháborúkhoz és a menekültválsághoz.

A globális kapitalizmus válságjelenségei összefonódnak egymással, egymás hatásait felerősítik és egyre nagyobb átfedést mutatnak az ökológiai válsággal – vagyis a gazdasági, társadalmi válságok kiváltó okai egyre nagyobb mértékben olyan természeti csapások, melyek a környezetrombolásból fakadnak, és ennyiben a természet „válaszcsapásainak” is tekinthetők.

Az olcsó élelmiszer ára a kizsákmányolás

Az élelmiszerár-emelkedés azonban nem csak ezért nagyon rossz hír a globális kapitalizmus működtetői számára. Mint azt Moore meggyőzően bizonyítja, az olcsó élelmiszer biztosítása alapvető fontosságú a kapitalizmus számára. A kellő mennyiségű és olcsó élelmiszer biztosítja ugyanis az élelemtermeléssel már nem foglalkozó proletariátus ellátását és azt, hogy a munkabéreket alacsonyan, és így a profitrátát magasabban lehessen tartani.

A 18. századi, angliai ipari forradalmat is már a terméshozamok meredek felfutása tette lehetővé a század elején – így kevesebb embernek kellett mezőgazdasági termeléssel foglalkoznia, és megnőtt az iparban munkába állíthatók száma. Angliában a század derekára már 50 százalék alá csökkent a mezőgazdaságban dolgozók aránya. A század közepétől azonban a terméshozamok csökkenni, az élelmiszerek árai emelkedni kezdtek.

Végül az Egyesült Államokból történő élelmiszerimport felfuttatásával tették ismét olcsóvá az élelmiszert, ahol hatalmas szűzföldeket törtek fel, és idővel a gépesítés első lépései is megtörténtek. Tegyük hozzá: Nagy-Britannia azóta is élelmiszer-importőr, de hozzá hasonlóan sok más nagyobb népsűrűségű, fejlett nyugat-európai ország sem termeli már meg azt az élelmiszer-mennyiséget, melyet a lakossága elfogyaszt.

Ezek az országok az élelmiszer-termelést, annak környezeti és társadalmi problémáival együtt kiszervezték más országokba, sőt kontinensekre.

Az olcsó élelmiszer nagy mennyiségét sokáig elsősorban újabb és újabb, még érintetlen területek művelés alá vonásával, az olcsóságot pedig a termelés költségeinek csökkentésével oldották meg. Ez Amerikában már a 19. század során is egyre inkább az élőmunka pótlását jelentette gépekkel, sok más helyen azonban inkább a munkaerő kizsákmányolásának fokozásával érték el ezt az eredményt.

Erre szemléletes példát mutat a lapszám Kozák Sándor „A cukor története a kapitalizmus története?” című írása, amely Sidney Mintz: Sweetness and Power: The Place of Sugar in Modern History (Penguin Books, 1986) könyvéről szóló recenzió. A cukor sokáig csak a társadalmi elit tagjai által fogyasztott luxuscikknek számított, idővel azonban olcsó tömegtermékké vált, melynek hétköznapi fogyasztói lettek a centrumországok munkásosztályai is.

A cukor azért válhatott olcsóvá a 19. században, mert élőmunka-igényes megtermelését az amerikai kontinensre behurcolt fekete rabszolgákkal oldották meg.

Itt a mai globális fogyasztói társadalomra is nagyon jellemző jelenségről van szó: számtalan, a fejlett világban olcsónak számító és tömegesen elterjedt árucikket a kevésbé fejlett térségek munkaerejének szélsőséges kizsákmányolásával termeltetnek meg.

Gondoljunk csak például az okostelefonokra, amelyek nem létezhetnének a kongói kobaltbányákban „foglalkoztatott” gyerekrabszolgák munkája nélkül, vagy a Bangladesben, Hszincsiangban, Vietnamban előállított márkás ruhákra és cipőkre, melyeket szintén a munkások szélsőséges kizsákmányolása tesz olcsóvá.

Biri, 2021. szeptember 13. Mezõgazdasági dolgozó töri a dohányt egy Burley típusú dohányt termelõ mezõgazdasági vállalkozó földjén a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Biriben 2021. szeptember 13-án. Elkezdõdött az idei dohánytermés felvásárlása, a termesztés integrálásával és felvásárlásával foglalkozó két hazai társaság a mintegy 350 gazdálkodójától körülbelül 4 ezer tonnás termésmennyiségre számít. MTI/Balázs Attila

Bár a lapszám cikkei inkább csak utalásszerűen érintik ezt a témát,  fontos itt közbevetnünk, hogy ebben a folyamatban Európa keleti részének is fontos szerep jutott. Nyugat-Európával ellentétben a 18. században itt megmerevedett a jobbágyrendszer. A gyakorlatban ez a parasztok számára azt jelentette, hogy többet kellett robotolniuk a földesúr majorsági birtokán (a nagybirtokon), hogy az minél több gabonát tudjon exportálni Európa nyugati felébe. Magyarország is ekkor vált nagy gabona-exportőr országgá. Mária Terézia reformjai is jelentős részben azt a célt szolgálták, hogy Magyarország minél nagyobb arányban biztosítsa a Habsburg-birodalom nyugati, már iparosodó fele számára az olcsó élelmiszert és más nyersanyagokat (például a hamuzsírt, melynek kitermelése az erdők szisztematikus pusztításához vezetett a Kárpát-medencében).

A Nyugat-Európa urbanizációjához szükséges élelmiszer-többlet jelentős részét tehát előbb a keleti jobbágyok ingyenmunkája, a jobbágyfelszabadítás után pedig a föld nélkül maradt parasztok éhbéréért végzett napszámosmunkája biztosította.

Napszámosmunka persze télen már nem volt, ilyenkor a föld nélküli parasztok sokszor éheztek, miközben az általuk megtermelt élelmet exportálták.

Földosztás  Magyarországon

A 19. század végén, mikor a még olcsóbb amerikai gabona elárasztotta az európai piacokat, ez a helyzet még súlyosabbá vált. A magyar nagybirtokos gabonaexportőröknek is lejjebb kellett szorítaniuk az árat, ha versenyképesek akartak maradni, és ezért a napszámosok bérét próbálták mind lejjebb szorítani. Ez az 1890-es években tömeges elégedetlenséghez és aratósztrájkokhoz vezetett. Ezt követően alakultak meg, majd működtek fél évszázadon keresztül a magyar agrárpártok.

Történetüket Barta L. Tamás „Földreform és agrárdemokrácia Magyarországon a 20. század első felében” című írása dolgozza fel a lapszámban. A Független Szocialista Párt, az egymást követő kisgazdapártok valamint a népi írók mozgalmának közös törekvése a földosztás kikényszerítése, a földnélküliek földhöz juttatása, a nagybirtokrendszer felszámolása volt. Emellett szakpolitikai alternatívákat is megfogalmaztak (Kert Magyarország: az egyoldalú gabonatermelés részleges felváltása zöldség-gyümölcs termeléssel és több állati termékkel).

Küzdelmeik sikerrel zárultak: 1945-ben a földosztás megtörtént.

Magyarország, sok száz év után megszűnt a latifundiumok országa lenni. A lakosság valamivel több mint fele kis- vagy középbirtokos paraszt volt, amely magának és az ország másik felének termelte meg az élelmiszert, de exportra is futotta. Mindezt (még) vegyszer, műtrágya és jórészt gépek nélkül.

Ez az állapot azonban utóbb rövid, epizódszerű pillanatnak bizonyult a történelemben.

A mezőgazdaság iparosítása

A 20. századra a művelés alá fogható területek elfogytak, az amazóniai és a Dél-Kelet Ázsiai esőerdők elpusztítása már csak záróakkordjai annak a folyamatnak, melynek során újabb és újabb területeket vontak művelés alá. A olcsó élelmiszer mennyiségének további növelését a 20. században már az ún. zöld forradalom biztosította. Ez a mezőgazdasági termelés nagy arányú gépesítését, valamint a vegyszerek és műtrágyák használatának bevezetését és általánossá tételét jelentette. Ez egyfelől nagy mennyiségű élőmunka kiváltását tette lehetővé, még jobban felerősítette az urbanizációt, és még több munkaerőt illetve fogyasztót szabadított fel a tőke számára. Európában a mezőgazdaságban dolgozók aránya néhány százalékra csökkent. Másrészt jelentősen növelni tudták a terméshozamokat is.

Ennek ára azonban – mint Moore is leírja – a környezet sokkal nagyobb megterhelése lett. Az ipari mezőgazdaság jelentős részben hozzájárul a klímaváltozáshoz, még nagyobb részben a biodiverzitás csökkenéséhez, a művelés alá vont területek ökoszisztémáinak elpusztításához, a vízkészletek szennyezéséhez és túlfogyasztásához, valamint a termőföldek kimerüléséhez és az invazív kártevők terjedéséhez.

Az ipari mezőgazdaság által okozott környezeti károk negatív értékként halmozódnak fel, ma már visszahatnak a mezőgazdaság teljesítményére is, így az már nem képes a terméshozamok további emelésére. De – tegyük hozzá – most már a termésmennyiség is csökken bizonyos ágazatokban.

Az utóbbi években a magyarországi gyümölcstermelés jelentős mértékben csökkent a klímaváltozás hatásai miatt, a diótermelés pedig szinte teljesen összeomlott egy invazív kártevő (a dióburok-fúrólégy) elterjedése következtében.

Moore nem feledkezik meg az ipari mezőgazdaság káros egészségügyi hatásairól sem, több tanulmányra is hivatkozik, melyek szerint a vegyszermaradványok kombinációi által okozott rákos megbetegedések sokmilliárdos társadalmi többletköltséggel járnak.

Nem ír viszont arról, hogy az ipari módon megtermelt élelmiszer belső tápértéke is sokkal alacsonyabb.

A vegyszerek és műtrágyák ugyanis elpusztítják azokat a talajlakó gombákat és baktériumokat, melyek segítségével a növények felveszik a talajból az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen ásványi anyagokat. Ez az egyik fő oka az immunrendszerek legyengülésének  és a tömeges elhízásnak is a fejlett országokban (hiszen ha kevés a belső tápanyag az élelemben, akkor a szervezet többet kíván belőle).

Az ipari mezőgazdaság módszereinek elterjedése mindenhol a birtokkoncentráció irányába hat, részben méretgazdaságossági okok miatt, részben azért, mert egyre nagyobb tőkét szükséges befektetni a termelésbe, hogy a termelő versenyképes maradhasson.

Másfelől a nagytáblás, monokultúrás tájhasználat is még nagyobb környezeti terheléssel jár, mert a monokultúrák kiterjesztése miatt még több vegyszerre, a talaj kimerülése miatt még több műtrágyára van szükség, a tájból pedig eltűnnek a természetes ökoszisztémák maradványai (kisebb facsoportok, vizes élőhelyek) is.

Bogyiszló, 2021. szeptember 11. A sárkányrepülõbõl készített légifotón mezõgazdasági munkagéppel aratják a napraforgót a Tolna megyei Bogyiszló határban 2021. szeptember 10-én. MTI/Kiss Dániel

Magyarországon – mint a keleti blokkban általában – a „zöld forradalom” a kényszerkollektivizálást szorosan követően, már az új téeszrendszer keretein belül valósult meg. A téeszesítés végigvitelét elsősorban nem is a döntéshozók ideológiai meggyőződése, mintsem inkább az motiválta, hogy az új birtokkoncentráció nagy mértékben megkönnyíti a mezőgazdaság iparosítását. Ez nagyrészt meg is történt a hatvanas években, ezt követően pedig gyors ütemben és látványos mértékben csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya, az urbanizáció újabb, hatalmas lendületet vett, nagy mértékben nőtt az ipari munkásosztály létszáma.

Miként Moore szövegéből is emlékezhetünk, Angliában már a 18. század derekán 50 százalék alá csökkent a parasztság aránya, Magyarországon ez csak ekkor történt meg. Európa nyugati felén a parasztság felszámolása hosszú, részben erőszakkal, részben piaci folyamatok által végigvitt folyamat volt, ezzel szemben Európa keleti felében ez nagyrészt egy-két évized alatt zajlott le. A szovjet típusú rendszerek vidéken maguk rakták le a kapitalizmus alapjait, miként azt Domschitz Mátyás „Mezőgazdaság a (sosem) létező szocializmusban. A kapitalista piacgazdaság Kádár-kori gyökerei” című írásában is kifejti. Cikke Martha Lampland: Object of Labor. Commodification in Socialist Hungary (University of Chicago Press, 1995) művének összefoglalása, értelmezése. Lampland a nyolcvanas években sok időt töltött terepmunkája során a magyar vidéken egy téesz munkásai között dolgozva.

Ő már egy olyan világot tapasztal meg, melyet már nemcsak a korábban végigvitt kényszerkollektivizáció és a mezőgazdaság iparosításának befejezése, hanem az 1968-as piaci reformok is meghatároznak. Akkor sokat lazítottak a tervgazdaság szigorán és az egyes vállalatok menedzsmentjei sokkal szabadabb kezet kaptak. Ennek nagyobb hatása volt a mezőgazdaságban, ahol a téeszek és a háztájizók közt valódi piaci verseny kezdett létrejönni, mint az iparban.

A téeszek menedzsmentje mind több kiváltságot kaparintott meg, egyre inkább elszakadt a tagságtól és a téesz által közvetlenül megművelt, nagytáblás, monokultúrás gazdaságokat egyre inkább a saját nagybirtokaként kezelte. Eközben a téeszek tagsága, de sokan mások is, energiájuk jelentős részét a háztájizásba ölték, melynek során önellátásra és piacra is termeltek. Ily módon a modernizáció során a nagybirtokrendszer és a kisbirtokrendszer kettőssége újratermelődött már a rendszerváltás előtt.

A háztájizók aránya a népességen belül még mindig elérte a 40 százalékot, ami nem sokkal alacsonyabb a földművelők korábbi, 50 százaléknál valamivel magasabb arányánál – azonban a háztájizók nagy része már csak másodállásban foglalkozott mezőgazdasággal, és saját élelmének is csak egy (kisebb) részét termelte meg maga.

Az új nagybirtokrendszer

A rendszerváltást követően a földek formálisan is magántulajdonba kerültek, ismét nagybirtokok és kisbirtokok jelentek meg. Új jelenség viszont, hogy gyökeresen átalakult az élelmiszer-elosztás rendszere. A kiskereskedelem területén a multinacionális élelmiszerláncok lettek a dominánsak, melyek abban érdekeltek, hogy minél rövidebb idő alatt, minél nagyobb mennyiségű, minél egyenletesebb minőségű és persze lehetőleg minél alacsonyabb árú élelmiszerhez juthassanak hozzá. Ezek a követelmények természetesen a nagybirtoknak kedveznek.

Szintén megnehezítette a kistermelők dolgát az uniós csatlakozás, amelynek következményeképp már egy 550 milliós piacon kellene helytállniuk. A tőkeerősebb külföldi termelők olcsó dömpingárujának hazai importjával is meg kell küzdeniük, miközben a nagybirtok számára lényegesen könnyebb a nagy mennyiségű gabona exportja.

Ilyen körülmények közt a kistermelők számára a Termelői- és Értékesítési Szövetkezetekbe tömörülés jelenthet  esélyt. Ezekről az összefüggésekről szól Gál Izóra, Mihály Melinda, Velkey Gábor Dániel „Az élelemtermelés társadalmi és környezeti dilemmái egy Termelési és Értékesítési Szövetkezet példáján keresztül” című írása.  A szentesi kistermelő kertészek közössége is végigjárta a fentebb leírt fejlődési szakaszokat a 19. századtól napjainkig. A TÉSZ-be szerveződés ez esetben (más példáktól eltérően) képes volt biztosítani a kistermelők túlélését, de a modern élelmiszertermelés társadalmi és környezeti dilemmáira nem találtak megoldást. Nagy mennyiségű, előre csomagolt, olcsó termékeket kell előállítaniuk, hogy talpon maradhassanak. Az olcsó élelmiszer-tömegtermék valódi költségeit pedig részben a munkaerő, részben a természet kizsákmányolása révén tudják kitermelni.

Ezzel szemben a nagybirtok működtetése profitábilisabb, mint valaha. A kisbirtok szerepe csak a még most is élőmunka-igényes zöldség-gyümölcs ágazatban maradt domináns. Jórészt helyi piacokra termelnek, de meg kell küzdeniük az olcsó import konkurenciájával. Ezzel szemben a nagybirtokok dominálják a gabonatermesztést, valamint  a ma már elsősorban a bioüzemanyag alapanyagául szolgáló repce- és napraforgótermesztést. E haszonnövények foglalják el a vetésterület több mint 80 százalékát.

A gabona körülbelül felét exportálják, az olajos növényekből még ennél többet is. A nagybirtokon a termelés ma már szinte automatizáltan működik, a nagybirtok már alig alkalmaz munkaerőt. Míg a régi nagybirtok a munkaerő szélsőséges kizsákmányolásával termelt exportra olcsó élelmiszert, addig ma már ennek a tényezőnek a szerepe marginális – a munkaerő kizsákmányolásának kirívó példái jellemzően a még most is élőmunka-igényes zöldség-gyümölcs szektorból származnak.

A modern nagybirtok által előállított olcsó élelmiszer megtermeléseinek költségeit elsősorban a természetre hárítja.

Ez a nagybirtok termeli meg egyrészt a hazai piacon elfogyasztott élelmiszer nagy részét, másrészt pedig – ahogyan a 19. században is – exportjával a nyugat-európai élelmiszerárak alacsonyabb szinten tartását is elősegíti. Mindennek ára azonban az itteni biodiverzitás soha nem látott mértékű pusztítása és a talaj fokozódó kimerülése, melynek következménye az élelmiszer minőségének (belső tápanyagértékenek) drasztikus csökkenése.

Ezek a hatások azonban csak fokozatosan és az emberek többsége számára nehezen érzékelhetően jelentkeznek. Így nem is váltottak ki (egyelőre) olyan társadalmi mozgalmakat, mint a 19. század végén a föld nélküliek kizsákmányolása. A következmények viszont nem kevésbé lesznek tragikusak, ha az élelem megtermelésének és elosztásának módján nem tudunk változtatni.

Helyi termelők és fogyasztók

Az élelem-önrendelkezést propagáló és a gyakorlatban megvalósítani próbáló mozgalmak célja, hogy a helyi közösségek visszaszerezzék azt a jogukat és képességüket, hogy meghatározzák, milyen élelmet és hogyan állítanak elő saját ellátásuk biztosításához, ahelyett, hogy a folyamatot az ipari mezőgazdaság szereplői, a nagy biotechnológiai cégek, és multinacionális élelmiszerláncok határoznák meg.

A világban leginkább elterjedt módszer az élelem-önrendelkezés céljának előmozdítására az, hogy aktivisták megteremtik a közvetlen vagy sokkal rövidebbre zárt kapcsolatot a helyi (kis)termelő és a fogyasztó közt. Így a termelőnek nem a nagykereskedők, hanem közvetlenül a fogyasztók igényeihez kell igazodnia, cserébe ők magasabb árat és állandó felvevőpiacot biztosítanak neki.

A folyamat menedzselését helyi civil szervezetek vállalják magukra. A lapszám Balogh Pál Géza, Michels Ambrus, Nemes Gusztáv, Szegedyné Fricz Éva „A hiányzó láncszem – a termelők és fogyasztók összekötésének dilemmái a rövid élelmiszerláncokban” című írása két hazai példát mutat be. A szerzők a szervezés legfőbb nehézségét a városi tudatos fogyasztók és a vidéki kistermelők közti kulturális szakadékban látják.

A tudatos fogyasztók sokszor bevásárlóközösségekbe szerveződnek ugyan, de nem találnak maguknak elég beszállítót. A Nyíregyházi Kosárközösség és az Élő Tisza Egyesület azonban sikerrel vette ezt az akadályt. A kezdeményezés az előbbi esetben a fogyasztók, utóbbi esetben a kistermelők oldaláról érkezett. A siker kulcsa azonban mindkét esetben az volt, hogy a folyamatot menedzselő civil szervezet kétirányú, a fogyasztók és a helyi termelők felé is folytatott kommunikációt szervezett meg.

Az ilyen elosztási modellek erős hátránya az, hogy a fogyasztónak általában magasabb árat kell fizetnie az élelemért, és ezt sokan nem engedhetik meg maguknak. Jelenleg azonban a fizetőképesnek tekinthető rétegeknek is csak marginális töredéke keres ilyen megoldásokat, tehát annak ellenére bővíteni szükséges ezt a kört, hogy a kereslet még így is meghaladja a kínálatot. Ha a kereslet elementárisabb erővel jelentkezik majd, akkor a gazdákhoz is könnyebben eljutnak a (már megfelelő módon kommunikált) információk és az a fogyasztói igény is, amely fenntarthatóbb módon megtermelt élelem irányába fordul.

De látni kell azt is, hogy a kistermelők száma a rendszerváltás óta folyamatosan csökken, és a réteg egyre inkább elöregszik, a mai vidéki generációk egyre ritkábban folytatják szüleik gazdálkodását. Hozzá kell tennünk mindehhez azt is, hogy a kistermelők is jórészt átvették az ipari mezőgazdaság módszereit, sokuk egyáltalán nem folytat fenntarthatóbb termelési gyakorlatot a nagybirtokokon szokásosnál, miközben a hazai biogazdálkodás, bár felfutóban van, elsősorban exportra termel.

Márpedig ha az a célunk, hogy a mezőgazdaságunk fenntartható módon működjön, és mindenkit el is tudjunk látni egészséges élelmiszerrel, akkor a megvásárolt és elfogyasztott élelemnek biónak és helyinek is kellene lennie egyben.

Kubában a 90-es években – igaz, külső, gazdasági kényszerek hatására – az ország termőföldjeinek nagy részén áttértek biogazdálkodásra. Mára az élelem sokkal nagyobb részét termelik meg az országban, mint korábban, de az élelmiszerimport aránya még most is 40 százalék körül van – miközben a mezőgazdaságban dolgozik a foglalkoztatottak 20 százaléka. Magyarországon ez az arány 5 százalék körül van, Nyugat-Európában pedig még alacsonyabban.

Nyilvánvaló, hogy a mezőgazdaságban dolgozók arányának radikális növelésére és a fenntarthatóság iránti elkötelezettségük szintén radikális emelésére lenne szükség ahhoz, hogy az ipari mezőgazdaság és a globális élelmiszer-elosztó láncok környezeti pusztítását meg tudjuk állítani és egészséges élelmet tudjunk biztosítani mindenkinek.

Ezért az élelmiszer-önrendelkezésért küzdők számára nemcsak a tudatos fogyasztás, hanem a környezettudatos termelés és a kistermelői tevékenység propagálása és támogatása is kiemelten fontos kell, hogy legyen.

A hazai zöld civil szervezetek már eddig is sokat tettek ezeknek a céloknak a megvalósításáért. Különösen fontos az agroökológia szerepe, amely tudományként és mozgalomként is ezt a célt szolgálja. Az agroökológia fogalma és céljai körüli vitákról szól a lapszámban Balázs Bálint, Balogh Lili, Réthy Katalin „Merre tovább agroökológia?” című írása.

Kérdés, milyen eredményekkel jártak eddig ezek az erőfeszítések. Ha a nyilvános, hivatalos adatokat nézzük, akkor a helyzet nem túl rózsás. Sajnos egyértelmű, hogy az őstermelők száma továbbra is csökken, mert ez szinte bizonyosan azt jelenti, hogy elsősorban a helyi piacokra termelő kisgazdák adják fel. Önmagában jó hír, hogy a biogazdálkodásba egyre több területet vonnak be – 2019-ig ez a művelés alatt álló területek nem egész 7 százaléka volt. De ez az új szektor (egyelőre) nagyrészt exportra termel. Nem okoz ugyan olyan ökológiai károkat, mint a nagybirtok, de az élelem-önrendelkezés ügyét sem mozdítja elő.

A szabadkereskedelem mindenképp akadálya az élelem-önrendelkezés ügyének, hisz ennek (is) következménye, hogy mind a megtermelt élelem mennyiségének fele, mind pedig a javának nagy része kikerül az országból. Az okozott kár itt marad, a haszon pedig vagy kimegy vagy párszáz nagybirtokos család kezében koncentrálódik.

Háztájizók, kiköltözők

Nincsenek viszont statisztikák, de felmérések sem arról, hogy mekkora volumenű, és miként változott az önellátásra vagy szűkebb kör számára folyó háztáji gazdálkodás. Bizonyosan lényegesen kisebb, mint a Kádár-rendszerben még volt, hisz akkor a téeszek földjein is lehetett ilyen tevékenységet folytatni, és mint láttuk, a lakosság 40 százaléka élt is ezzel a lehetőséggel. A 90-es évek mélypontjához képest viszont lehetséges, hogy történt emelkedés.

A vidéki települések házainak kertjeiben sok helyütt termesztenek zöldséget, gyümölcsöt és tartanak baromfit most is. Emellett az utóbbi években statisztikailag is mérhető lett a városból kiköltözők aránya. Jelentős részük esetében ez nem jelent valódi életforma váltást, és mint sokan szóvá is teszik, így csak tovább nő az ökológia lábnyomuk, például az ingázás miatt.

A megoldás viszont nem a kiköltözők visszaterelése a városba – vidéken ugyanis több lehetőség nyílik arra, hogy öntevékeny módon fenntarthatóbbá tegyük az életünket. A kiköltözők közül is sokan kezdenek legalább részleges élelem-önellátásba, vannak akik állatokat is tartanak, legeltetnek. Velük együtt valószínűleg újra nőni kezdett az élelem-önellátásra történő termelés, és ezúttal már a fenntarthatóság szempontja is szerepet játszik, önellátásra termelés esetén ugyanis erősebb a motiváció ebben a tekintetben (egészséges étel a családnak) és az eredmény is kevésbé kétséges, mint az árutermelés esetén.

Ökológiai szempontból fontos, hogy az önellátásra termelés esetén az élelem szállításának, csomagolásának környezetterhelése teljesen lenullázódik, és viszonylag kockázatmentesen elsajátíthatóak az ökológiai gazdálkodás alapjai, miközben megtapasztalható, hogy adott körülmények közt mely termékek előállításával érdemes nagyobb volumenben, akár piacra is termelni.

Ennek kezdő lépéseit azonban a kosárközösség típusú szerveződések csak nehezen tudják segíteni, mert csak számlaképes, már regisztrált őstermelőknek van lehetőségük belépni ezekbe a rendszerekbe.

Forrás: Youtube / Partizán. Kisdoksi a hazai permakultúrás termelőkről

De sok más eltérő természetű akadály és probléma is áll a kiköltözők újparaszti lét felé kacsingató része előtt. Ezek közül sokról számot ad a HerStory kollektíva „A hazai élelem-önrendelkezés centrális mozgalmainak és periférikus szerveződéseinek feminista olvasata” című írás a Fordulat mostani lapszámában.

A szerzők abból az ökofeminista alapvetésből indulnak ki, mely szerint a kapitalista rendszerekben a nőket és más hátrányos helyzetű csoportokat, mint a természetet zsákmányolják ki. Az ún. láthatatlan munkákat, melyek főként a háztartásokban koncentrálódnak, a tőke ugyanúgy nem fizeti meg, ahogy az okozott környezeti károkat sem. Holott a gazdasági rendszer szempontjából a túlnyomórészt nők által végzett reprodukciós munkák ugyanúgy nélkülözhetetlenek, mint a bérmunka vagy a nyersanyagok: a következő generáció munkavállalóit fel kell nevelni, a többnyire bérmunkás férjeket pedig naponta el kell látni ahhoz, hogy másnap ismét teljes energiájukat az árutermelésre fordíthassák.

Jason W. Moore tehát kiegészíti a munkaerő kizsákmányolásának marxi elméletét a természeti erőforrások kizsákmányolásának, elsajátításának tézisével, az ökofeminista alapvetés pedig már ezt a módosított modellt teszi teljesebbé a láthatatlan munka kizsákmányolásának hozzáillesztésével.

A cikk azonban elsősorban nem a gazdasági-társadalmi rendszer általános kritikája, hanem a hazai zöld mozgalmak és benne az élelem-önrendelkezésért küzdő mozgalmak kritikai olvasata. Bár ezek a törekvések épp a létező gazdasági rendszerrel, a globális kapitalizmussal szemben próbálnak legalább részleges alternatívákat adni, a láthatatlan és ki nem fizetett munkák problémája ezeken belül is megjelenik. A kiköltözéssel és az önálló élelemtermeléssel járó többletmunkák és kihívások nagyobb része a nőket terheli. Az aránytalan tehermegosztás pedig nemcsak a nőket érinti hátrányosan, hanem a mozgalom egészét is, hisz ez a jelenség és az ebből fakadó személyes, negatív tapasztalatok hátráltatják a folyamatot, új belépők bevonzását. Fontos lenne a szemlélet megváltoztatása és a terhek arányosabb megosztása is. Ennek azonban már praktikus, objektív akadályai is vannak.

Több távmunkás, részmunkaidős és vidéki állásra lenne szükség. Szükség lenne továbbá a közszolgáltatások (oktatás, egészségügy, stb.) és a tömegközlekedés  jelentős mértékű fejlesztésére vidéken, de az intézményhálózat decentralizálására is, hogy minden sokkal könnyebben elérhető legyen, és ne kelljen mindenhová autóval járni.

Hasonló reformok kellenének tehát, mint Kubában a 90-es évek zöld fordulata idején, de fontosak lennének a munka világát érintő változások (például a munkaidő csökkentése a munkanapok számának csökkentésével) és kereskedelempolitikai változások is (mind az élelmiszerimportot, mind pedig az exportot töredékére kellene csökkenteni).

A 22-es csapdája

Tévedés azt gondolni, hogy a vidéken élő embereket nem lehet közpolitikai célok mentén, a saját, valós szükségleteik kielégítése érdekében mozgósítani. A 20. század első felének magyarországi agrárdemokrata mozgalmairól már írtunk. Ádám Zsófia „Egyenes kasza – Parasztok a 21. század forradalmaiban” című írása más külföldi példákról számol be Eric Wolf: Peasant Wars of the Twentieth Century (University of Oklahoma Press, 1999) műve alapján.

Mind a hazai, mind a külföldi példák esetén a még létező és a társadalom jelentős hányadát alkotó parasztság volt, lehetett az ilyen mozgalmak tömegbázisa. Ma Magyarországon azonban vidéken egy szétesett, gazdaságilag, politikailag, kulturálisan megosztott és széttagolt, jórészt városi munkahelyekre ingázó társadalmat találunk, melynek csak töredékét alkotja az egyre fogyatkozó, elöregedő kisgazda réteg, és csak egy szubkultúráját  az újparasztság  kezdetei csírái.

Így a hazai élelem-önrendelkezésért küzdő mozgalom a 22-es csapdájába került. Az önszerveződés útján próbál változtatni, ám e folyamat számos objektív, társadalmi, gazdasági, kulturális akadályba ütközik. Ezek elhárításához közpolitikai tevékenységre, a döntéshozás, törvényhozás folyamatainak erős befolyásolására lenne szükség, ám ehhez hiányzik az a társadalmi bázis, melyet önszerveződő módon lenne szükséges felépíteni.

Az utóbbi évtizedekben sem az önszerveződő civil mozgalom, sem a közpolitizálás-pártpolitizálás nem hozott áttörést. Más lehetőség nem maradt, mint egyszerre csinálni mindkettőt, egy olyan mozgalom keretében, amely képes erre.

Címlapkép: MTI/Balázs Attila