A 2024-ben átpártolt ellenzékiek nem Magyar új „áruját vették meg”, hanem úgy döntöttek, Magyart használják új pénzként a régiek helyett. A 2024-es ellenzékváltási mánia pénzcsere volt, melynek során a régi ellenzéket úgy cserélte le az ország egyik fele Magyarra, ahogy egykor az elértéktelenedett pengőt forintra. A pénzcsere semmiképp nem azt jelenti, hogy a régit egy jobb „belső minőséggel” bíró új pénzre cserélnék, ahogy a középkorban, mikor a régi pénz érméi szó szerint azért értéktelenedtek el, mert kispórolták belőlük a nemesfémtartalmat, amit az új pénz veretésével helyreállítottak.

Az „új forint” nem belső értéktartalma miatt értékesebb a „régi pengőnél”: értékét egyedül az a közös várakozás adja, hogy az új valutát mindenki elfogadja majd, mint az újrakezdés szimbólumát, a szimbolikus közvetítőt, mely lehetővé teszi, hogy minden szereplő együtt dolgozzon és jobbra fordítsa az ország sorsát. Ha az új forinttól egykor azt várták, hogy stabil marad és nem inflálódik el, mint a pengő, ez semmi mást nem jelentett, mint a pénzhasználó közösség tagjainak kölcsönös várakozását, hogy képesek együttműködni.

A Magyarcoin piaci értékét nem belső minősége adja, ahogy a pénzjegyét és a kriptóét sem, hanem az a sztereotip várakozás, hogy a társadalom legértékesebb, cselekvőképes, az egész politikai közösség sorsát befolyásolni képes csoportjai elfogadják közös valutának. A „változást akaró értékes emberek” vélt közösségén belül most Magyar az a médium, melynek közvetítésével a közösség tagjai elismerési, kapcsolati, közösségi erőforrásokat tudnak egymással megosztani, általa hiszik el magukról, hogy cselekvőképesek. Ezt a közösség által elismert egyéni cselekvőképességet biztosítja a pénz.

A pénzpiaci megközelítés magyarázza meg, Magyar miért végezte ki az ellenzéket: addig, amíg az antiorbánista változás az ellenzéki pártok fő ígérete, valóban nem számít semmi más, mint e pártok észlelt társadalmi tőkeértéke, vagyis az, hogy melyik párt képes a legerősebb társadalmi koalíciót állítani a változás standard programja mögé. A szereplők nem egy árupiaci versenyt, hanem egy tőkepiaci versenyt akarnak megnyerni: az a „valuta-jelölt” nyer, aki a változás ígérete mögé a lehető legnagyobb tömeget, a legértékesebb társadalmi csoportokat képes állítani. Ezek a kulcsfontosságú csoportok a mostani magyar politikai helyzetben a csalódott egykori fideszesek, konzervatív liberálisok, egyszerű vidékiek, apatikus ellenzékiek, polgári rétegek voltak.

Természetesen e csoportok sztereotip képzetek, az, hogy ott állnak-e a téren, mindig sztereotip észlelések, perspektivikus, elfogult piaci vélemények tárgya, melyek ráadásul képesek önbeteljesítő jóslatként működni. Egy olyan versenyben, melynek az a tétje, hogy ki képes a „változás” mögé állítani a jobbos, polgári, nemzeti stb. társadalmi közegeket, nagyon könnyen győzhet az, aki maga is e közegekből érkezik, hisz a spekuláló választók róla hiszik el, hogy mozgósítani tudja tagjaikat. A tulipánmániát mozgató sztereotip hiedelmek azonban szükségképpen félreinformálják a követőiket: az ellenzéki hit abban, hogy Magyar a változás közös valutája lehet a csalódott kormánypártiak között nagy részben puszta illúzió volt, mégis, eléggé erős és erőszakos illúzió ahhoz, hogy egy tulipánmánia motorja legyen.

A tőkepiaci modell segítségével érthetjük meg azt is, hogy Magyar (vagy előtte a hasonló pályát befutó Márki-Zay) miért nem harapott bele jobban a fideszes táborba, noha épp ezt várták volna tőlük a legtöbben.

Magyar félpályás sikerének nem az az oka, hogy a fideszes szavazók elégedettek lennének a kormány teljesítményével: ha pusztán a keresleten múlna, lenne bázisa közöttük egy új rendszerváltásnak.^[1]

A relatív kudarc valószínűbb oka, hogy ugyanazok a spekulatív mechanizmusok, melyek Magyar túlértékeléséhez vezettek az ellenzéki oldalon és a változás valutájává emelték, a kormánypárti oldalon egy épp ellenkező irányú alulértékelési spirált indítanak be, vagyis azt, hogy Magyarról még azok sem hiszik el, hogy az addigi fideszes valuták helyébe léphetne a társadalmi interakciókban, akik egyébként változást akarnának.

Egyenlőre úgy tűnik, tényleg nem állt a téren elég jobboldali és bizonytalan szavazó. Ennek az oka nem az, hogy a Magyar által is kínált változásra ne lenne elég vevő, hanem az, hogy a változást akaró kormánypártiak közül Magyart nem tekintik elegen – ahogy elődeit sem – egy olyan szimbolikus valutának, mely megfelelő elfogadottsággal bír a saját társadalmi kapcsolataik közt. Magyar nem azért tudott relatíve kevés elégedetlen kormánypárti szavazót mozgósítani, mert ne lennének közülük, akik elégedetlenek és változást szeretnének – hanem azért, mert a „pénzcsere” potenciális társadalmi költségei sokkal nagyobbak számukra, mint az ellenzékiek számára.

A politikai brandek: a társadalmi interakció valutái

Első lépésben vizsgáljuk meg, mit jelent pontosan az, hogy egy politikai brand egy szimbolikus valuta, mellyel „fizetni lehet” a társadalmi interakciókban!

Kiindulópontunk az, hogy a választási piac legismertebb, brand-jellegű politikai termékeit (személyiségeket, pártokat, szlogeneket, közpolitikákat) a választók elsősorban nem egy belső értékkel bíró politikai árucikknek tekintik, melyeket „megvásárolva”, mellettük elköteleződve valamilyen számukra hasznos politikához jutnának. A standard politikatudományi kutatás örök problémája, hogy miközben az árupiac modelljét magától értetődően alkalmazza a politikára, képtelen egyértelműen definiálni, milyen értelemben hasonlítana egy képviseleti termék egy fogyasztói jószághoz, melyet hazaviszünk a boltból. Az itt alkalmazott heterodox nézőpont szerint azonban a választók sokkal inkább úgy kezelik a politikai brandeket, mint az elképzelt politikai közösségük – a társadalom értékesebbik felének – szimbolikus valutáit. Mikor a választók a politika központi brandjei közül választanak, nem azt mérlegelik, hogy melyik belső minősége jobb, mint a többi árué, hanem azt, hogy mely brandeket fogad el a társadalom értékesebbik fele mint közös valutát, közös szimbolikus eszközt, mellyel a társadalmi interakciókban „fizetni lehet”: elismerést és kapcsolatokat szerezni pusztán azzal, hogy hivatkozunk rájuk.

A választási piac polgárai nem annyira a politikai brandek „hasznosságát” mérlegelik (ami a neoklasszikus árupiaci értékelés „lelke”), hanem azok társadalmi „likviditását” (ami a pénzügyi piacok kulcsa), azaz elfogadottságát, cserélhetőségét, „fizetőképességét” a társadalmi interakciókban. A politika versengő brandjei közül a legsikeresebbek valóban közel kerülnek ahhoz, hogy olyan likvid, általánosan elfogadott értékhordozók legyenek, mint a pénz. Egyre több adat mutat arra a döntő fontosságú tényre, hogy a neoliberális társadalmakban a társadalmi kapcsolataikat immár a hétköznapi életben is a politika brandjein, „szimbolikus valutáin” keresztül tartják fenn az emberek, s e valutákhoz ragaszkodniuk kell, ha fenn akarják tartani kapcsolataikat.

Egy politikai brandet azok tekintenek szimbolikus pénznek, akik úgy érzik, olyan társadalmi terekben mozognak, ahol a brandre hivatkozva kaphatnak elismerést, bizalmat, közös identitást, cselekvőképességet. Az olyan központi brandek, mint Orbán vagy Gyurcsány a legnagyobb címletű szimbolikus valuták, a legértékesebb társadalmi tőkeeszközök, melyre (pozitívan vagy negatívan) hivatkozva elismerés és kapcsolatok „vásárolhatók”, melyek dicsérete vagy szapulása magas társadalmi tőkenyereséggel jár. E politikai brandek nem annyira áruk, mint inkább a társadalmi interakció szimbolikus pénzei (kitűzői, „zászlói”): értékük nem belső minőségükből fakad, ahogy a pénzjegyként használt papírdarabnak, vagy a kitűzőnek, zászlónak sincs belső értéke, hanem abból a közös hitből, hogy a társadalom igazán értékes emberei és csoportjai őket fogadják el közös értékhordozónak. Így szolgálnak a brandek a társadalmi (elismerési, kapcsolati) tőke valutáiként.

Minél inkább a pénzügyi piacokhoz hasonlít a politikai piac egy országban, annál jellemzőbb, hogy a választók nem a belső ideológiai értékük, hanem a vélt társadalmi értékük miatt állnak a politikai brandek mögé, gyakran azért, mert úgy látják, az adott brand mögött áll a társadalom meghatározó és jobbik fele, a „normális többség”. A brand-valuták birtokosa úgy érzi, belépőt szerez általuk a piacformáló, a politikai közösség normális többségét meghatározó csoportok társadalmi univerzumába, és elkülöníti magát az értéktelen társadalmi univerzumtól, melytől mélyen retteg. Ahol tehát a tőkepiaci logika átveszi az irányítást, ott a politikai brandek értékét a választó számára az határozza meg, hogy a brandek polarizáló impulzusai által szétválasztott rajongók és utálók csoportjai közül melyikhez tartozna inkább. A rajongók és utálók, értéktelen emberek és értékes emberek persze sosem láthatók közvetlenül: hogy kik ők, olyan elkoptatott piaci vélemények ábrázolják, mint amilyeneket az előző részben bemutattam. A brandek elsődleges értéke a hozzájuk kötődő sztereotip várakozásokban rejlik: abban, hogy a spekuláló, sztereotipizáló választó számára hatékonyan különítik el az adott branddel szimpatizáló értékes embereket az azt utáló értéktelen emberektől (vagy épp fordítva).

A hiányzó láncszem: a vacilláló fideszes

A választási piac társadalmi tőkepiac. A választási piacon nem programok és ideológiák és személyiségek versenyeznek, hanem a politikai táborokkal kapcsolatos társadalmi sztereotípiák – ezek szabják meg a brandek észlelt társadalmi tőkeértékét.

Ebből a nézőpontból érthetjük meg a pénzcsere könnyűségét az ellenzékiek és a nehézségét a kormánypártiak számára – ez az a különbség, ami miatt teljesen más eséllyel csatlakoznak az új valutához, a Magyarcoinhoz akkor is, ha a változás szükségességében amúgy egyetértenének. Az ellenzéki szavazók Magyar mögé ugyanazt az ismerős „változásközösséget” képzelik, mely most remélhetőleg kiegészülne a polgári fideszesekkel, vidékiekkel, apatikusokkal – társadalmi értelemben a pénzcsere semmilyen kockázatot nem hordoz. Ezzel szemben a kormánypártiaknak az addigival inkompatibilis új valutára kellene átállniuk egy olyan társadalomban, ahol e valuták (politikai brandek) közvetítik a társadalmi kapcsolatokat, elismerést, hovatartozást.

A pénzcsere az ő esetükben felérhet egy társadalmi öngyilkossággal.

Innen nézve érthetjük meg a csalódott kormánypárti szavazó helyzetét, akinek a társas kapcsolatai fideszes brandeket-valutákat használnak, kitűzőket hordanak. Lehetnek elégedetlenek a kormánnyal, lehet, hogy ismerőseik is csalódottak, ám ettől még egy olyan „valutaövezetben” élnek, ahol a hétköznapi társadalmi interakciókba a „háború” és „Orbán” brand/valuta kapcsolja be őket, nem pedig a „korrupció” és „Magyar” brand/valuta. Még ha csalódtak is a kormányban, ettől még nem tűzik fel a korrupció és Magyar kitűzőket, mert ellenszenvesnek tartják azokat, akik e kitűzőket hordják. Sztereotip módon észlelik az ellenzéki brandek mögötti csoportokat, a széplelkű liberálisok, elszállt woke-ok, bohém pesti kutyások, körúton belüli momentumosok, romkocsmai forradalmárok, nagyképű városiak stb. társadalmi közegét. Ebben a helyzetben kapnak meghívást Magyartól, a fideszes táborból érkező, a jobboldali brandekkel asszociálható új szereplőtől arra, hogy csatlakozzanak a változás táborába, a változás „valutaközösségébe”, mely gyurcsánytalanította magát ugyan, de ettől még ugyanazokból a gyanús társadalmi csoportokból áll.

A tőkepiaci nézőpontból kiindulva azzal a feltevéssel élhetünk, hogy kiábrándult fideszesek nem azért nem állnak át, mert nem léteznek, hanem mert vacillálnak.

Akkor fognak átállni, ha azt látják, elég „normális ember” áll át a környezetükben – ezért aztán egymásra várnak, egymást monitorozzák, a járókelő-effektus ismert szociálpszichológiai esetében: „ha komoly baja lenne, valaki már odalépett volna segíteni”, gondolja tévesen a többiek viselkedéséről spekuláló járókelő, és ezért ezért ő sem segít a földön fekvő embernek. Ha az itt javasolt tőkepiaci modell releváns, akkor így figyelheti a spekuláló kormánypárti szavazó a hozzá hasonlókat, átálltak-e már.

A tömeget megfigyelő egyén könnyen élhet azzal a téves feltevéssel (ezt hívjuk pluralisztikus ignoranciának), hogy egyedül ő monitorozza a többieket mint megfigyelő, míg a többiek viselkedése nem az övéhez hasonló megfigyelő-alkalmazkodó-imitáló pozíciójukból fakad, hanem közvetlenül kifejezi a valós meggyőződésüket. Ez a téves tulajdonítás vezethet a jól ismert utánfutó-hatáshoz, csordaszellemhez a túlértékelési lufik esetében („ha ilyen sokan állnak mögé, biztos értékes lehet”), de képes lehet arra is, hogy befagyassza a piacot akkor, ha a cselekvésnek nagyobbak az észlelt társadalmi költségei, mint a nemcselekvésnek, és emiatt az egyén csak akkor mozdulna, ha a többiek is mozognak, de nem képes arra, hogy felismerje, mindenki ilyen helyzetben van, ehelyett arra jut, hogy ha ilyen kevesen álltak át, biztos nem ez a megfelelő pillanat.

Amennyiben a „pénzcserét” egy spekulatív folyamat mozgatta, melyben minden választó azt szkennelte, hogy hol vannak és mit csinálnak a számára értékes többiek, annyiban biztosra vehetjük, hogy az ellenzéki szavazók jelentősen eltérő eredményre jutottak a szkennelés során, mint a csalódott kormánypártiak: előbbiek az utánfutó-hatás miatt túlértékelik, utóbbiak a járókelő-hatás miatt alulértékelik Magyart, mindkét hatás a tömeg spekulatív monitorozásának elkerülhetetlen torzításaiból fakad.

Az ellenzéki táborban a pénzcsere a cselekvőképesség visszaszerzését ígérte és nem tűnt kockázatosnak. Ennek több oka volt. Az első, hogy az ellenzéki nyilvánosságban évek óta folyamatos fantáziálás folyt arról, hogy az ellenzéki táboron túl létezniük kell csalódott fideszeseknek, akikkel szövetkezni lehet az új rendszerváltásért. (2021-ben maga az ellenzéki miniszterelnök-jelölt, Márki-Zay nevezte magát csalódott fideszesnek.) A másik ok, hogy e képzet valóságtartalmát nem tudták ellenőrizni az ellenzékiek, akik a a politikai szekértáborosodás miatt nem álltak kapcsolatban elég számú elégedetlen fideszessel, és emiatt könnyebben tarthatták hitelesnek a média szükségképp egyoldalú beszámolóit a téren felvonulókról.

További fontos szempont, hogy az ellenzéki szavazók számára a változás-valuták eleve felcserélhetők voltak egymással: a szavazatok váltogatása, megosztása régóta divat, mindaddig, amíg a változás táborán belül marad valaki, többféle „valutát” használhat, társadalmi szankciók veszélye nélkül. Végül, a változásközösség új valutájával, Magyarral elköteleződni nem hogy társadalmi kockázattal nem járt, de épp az kockáztatta a társadalmi kirekesztődést, aki nem csatlakozott az egyre nagyobbra dagadó mozgalomhoz. Az ellenzéki azt láthatta, hogy körülötte mindenki forintra cserélte az elinflálódott pengőt, hogy a régi változásközösség már egy új zászló alatt, egy ütőképesebb, feltehetően erősebb hadseregben menetel.

Az elégedetlen kormánypárti szavazók ezzel tökéletes ellentétes helyzetben vannak. Köreikben nem forognak évek óta széles körben fantáziák a Gyurcsányon túllépő kiábrándult ellenzékiekről, akikkel mint potenciális szövetségesekkel össze kéne fogni. Ők tehát akkor, ha az esetleges változás esélyein vacillálnak, a saját maguk közegét kell, hogy monitorozzák. A média mellett közvetlenül is észlelik, megmozdultak-e elegen az elégedetlen fideszesek közül. Nagyon is jól láthatták, hogy épp a saját közegükből nem álltak át a változás táborába elég sokan ahhoz, hogy Magyar mögé állva biztonságban érezzék magukat. A kormány propagandistáitól is ezt megerősítő piaci véleményeket kaphattak a médiából – arról, hogy a téren a régi ellenzék áll, vagy a balhés fiatalok, vagy a megvezetettek.

A változás szempontjából döntő szerepű társadalmi csoport, a vacilláló fideszesek mindenkit viszontláthattak a média-diskurzusban, kivéve saját magukat. Ez persze abszurd is lett volna, hisz ellentétben állna a hírérték bármilyen definíciójával. A média arról tud beszámolni, aki kiment a térre, arról nem, aki otthon vacillál, hogy kimenjen-e a térre. Ez a kikerülhetetlen torzítás azonban önbeteljesítő hatással bírhat egy spekulatív környezetben, melyben létfontosságú a választó számára, hogy a brandek támogatóit lássa és a támogatók értékét (vagyis a brandek társadalmi tőkeértékét) meg tudja becsülni. A médiadiskurzusból éppen a legfontosabb csoport hiányzott a vacilláló fideszesek számára: ők maguk, akik mozgósíthatók lennének ugyan, de most még otthon maradtak. Paradox módon tehát minél nagyobb teret kap a központi nyilvánosságban a Magyarcoint övező felhajtás, annál kevésbé szól éppen a főszereplőről, a vacilláló fideszesről – így nem segíti, inkább lefojtja a változást. A vacilláló fideszest biztosan nem a változás tömegeiről szóló média-színház vonzza át a Tiszához, épp ellenkezőleg.

Tőkepiaci nézőpontból tekintve tehát a Tisza-kampány relatív kudarca a fideszes szavazók táborában azzal magyarázható, hogy saját társadalmi közegükben nem találtak  elegendő olyan kapcsolatot, akik elfogadják az új fizetőeszközt.

A fideszes szavazók nem azért nem dezertáltak, mert egy Orbán-imádó, boldog és megingathatatlan szektát alkotnának. Nem elvakultak és jelentős részük nem is elégedett, de a jelen keretek között mégis csak kis számban voltak képesek átállni. Nem dezertálhattak szabadon, ennek pedig elsősorban társadalmi és nem politikai okai vannak: ha valaki szuverén politikai „fogyasztóként” dezertálna, épp azt a vonzó(nak hitt) társadalmi közeget kellene otthagynia, ami miatt eddig kitartott a Fidesz mellett. A dezertálással légüres térbe kerülne – éppúgy, mintha valaki egymagában úgy döntene, hogy a régi pengő helyett forintban kéri a fizetését, és önszántából tenné ki magát annak, hogy az ismerős boltok nagy részében nem fogják elfogadni a pénzét. Az átállással kiesne minden olyan interakcióból, melyet addig a Fidesz-valuta közvetítésével bonyolított.

Csatlakozás és dezertálás, kirekesztődés és társadalmi kényszerek – a választási piac folyamatait ezek  a tényezők mozgatják, és ezek terhelik meg a polgárok politikai választásait olyan társadalmi költségekkel, melyekkel a politikai verseny árupiaci modellje soha nem számolt igazán. Pedig a társadalmi interakciók szimbolikus valutáit lecserélni, a pénzcserében részt venni sokkal kockázatosabb dolog, mint fogyasztóként a megunt áru helyett egy jobban tetszőt levenni a polcról a politikai szupermarketben.

A pénzcsere társadalmi költségei

Egy olyan választási piacon, ahol a képviseleti brandek a pénz szimbolikus státusáért küzdő tőkeeszközök, kriptovaluták, a választópolgár még elméletben sem bírhat fogyasztói szuverenitással.

A pénznek – a versengő valutáknak, magánpénzeknek, részvényeknek, kriptovalutáknak, aranynak – nem vagyunk és nem is lehetünk olyan szuverén, szabadon válogató fogyasztói, mint (legalább elméletileg) az áruknak. A piacon használt pénztől megszabadulni (vagyis a piac által elismert pénztartalékkal nem bírni) óriási kockázatot jelent, az egyén cselekvőképességét, magát a létezését veszélyezteti, ezért a pénz úgy láncol magához, ahogyan a fogyasztói javak sosem.

Ha úgy érezzük, a német autókat sokat kell szervizelni, vehetünk japánt – de ha azt látjuk, hogy bezuhan a forintárfolyam és rosszul megy az országnak, nem kérhetjük a fizetésüket kunában, lejben vagy euróban vagy kriptóban. Az elégedetlen kormánypárti szavazó nem a csalódott fogyasztó helyzetében van, hanem az elbizonytalanodó pénzhasználó helyzetében, aki látja ugyan, hogy az ország gazdasági helyzete bizonytalan, hogy az ország valutája folyamatosan veszít az értékéből a világpiacon, de ettől még nem állhat át szabadon a szomszéd ország valutájára. A kormánypárti szavazók a fideszes brandek-valuták foglyai, lévén, hogy ezek közvetítésével lépnek kapcsolatba másokkal: így egymagukban akkor sem válthatnak, ha szeretnének.

A pénzcsere társadalmi kockázatát azokban a társadalmi kötelékekben, társadalmi kényszerekben találhatjuk, melyek minden pénzhasználó közösséget fogva tartanak. A kormánypárti szavazók és az ellenzékiek is a saját brandjeik-valutáik foglyai, lévén, hogy ezek közvetítésével lépnek kapcsolatba másokkal: így csak egy kollektív átállási folyamatban tudnak váltani. E kollektív logika lehet önerősítő, mint az ellenzék túlértékelési buborékja esetén, de paralizálhatja is a közösséget, tarthatja egy alulértékelési csapdában is, ahogy, félő, a kormánypártiakat.

Az ország sorsát nem az fogja eldönteni, hogy létezik-e elegendő kiábrándult, a változásra nyitott fideszes szavazó: a rezsim annyira borzalmas hatásfokkal működik, hogy ez a szavazói bázis létezik és szélesebb, mint amilyennek tűnik.

A kérdés az, hogy a változásra nyitott eddigi fideszesek képesek lesznek-e kilépni az orbános-brüsszeles-háborús „valutaövezetből”, azokból a társadalmi terekből, ahol az emberek a fideszes brandekre-valutákra hivatkozva kapcsolják magukat egymáshoz és a társadalom többi csoportjához.

A kormánypárti szavazók körében óriási társadalmi nyomás hat a „pénzcsere” ellenében: mindazok, akik be tudnának állni a Tisza mögé, tudják, hogy egyedül nem indulhatnak, ezért egymásra várnak. Egy kisebbfajta társadalmi csodára várnak: arra, hogy a pénzcsere spontán megtörténjen, hogy egy nap hirtelen ki-ki az új valutával felszerelkezve lépjen be a boltba, hogy sokan egyszerre vegyék le magukról azt az Orbán-kitűzőt, melyet addig ajánlatos volt hordaniuk a társadalmi kapcsolataik fenntartása érdekében.

A döntő kérdés, hogy a fideszes elégedetlenek képesek lesznek-e sokadmagukkal az új szimbolikus pénzek „kitűzőit” hordva belépni majd a helyi társadalmi interakciók tereibe, oda, ahova addig a migránsos, genderes, háborús, brüsszeles, orbános, fideszes „kitűzőkkel” lehetett csak belépni. E kitűzőket sokan nem azért viselték, mert mélyen hittek volna politikai tartalmukban (ennek kapcsán lásd az affektív polarizációról szóló írásaimat, itt, itt és itt), hanem azért, mert úgy észlelték, e kitűzőket viselik a számukra értékkel bíró emberek és csoportok. A brandek által (látszólag) szétválasztott értékes és értéktelen társadalmi csoportok sztereotip észlelése nem tűnik el akkor sem, ha az egyén csalódik a brandben magában – e csalódás nem változtat azon, hogy úgy észleli, az „ellenséges” brand mögött ellenszenves csoportok állnak, vagy legalábbis nem áll elég társadalmilag értékes ember.

Ha Magyart az a spekulatív véleményklíma repítette a csúcsra, melyben sok ellenzéki úgy gondolt rá, mint a „mi új pénzünkre”, az új koalíció, az új többség pénzére, akkor a másik oldalon pontosan egy olyan véleményklíma vághatja a falnak, melyben az elégedetlen kormánypártiak továbbra is úgy tekintenek rá, mint „mások pénzére”, mint egy idegen ország valutájára. A tulipánmánia hónapjaiban Magyarról és a Tiszáról könnyen kialakulhatott az a kép, hogy az ellenzéki változásközösséget képviselik, hogy „mások pénzei”, gyanús városiaké, woke-oké, dombvidéki úrifiúké, hipokrita liberálisoké, budapesti biciklistáké.

A spekulatív tőkepiaci folyamat logikusan vezethet ahhoz, hogy az ellenzéki szavazók körében sokkal többen, a kormánypárti szavazók körében pedig sokkal kevesebben szavaznak Magyarra, mint akkor tennék, ha a politikai piac egy szabályos árupiacként működne. A változást akaró fideszes szavazók természetes módon választhatnák Magyart mint a legkisebb közös többszöröst az eddigi ellenzékiekkel – amennyiben a politika képes volna egy hatékony képviseleti piacként működni, melyen az értékpreferenciák kifejezhetők. De nem tud: a képviseleti piac spekulatív torzulásai az elégedetlen fideszeseket épp olyan erővel tarthatják vissza a Tiszától, mint amilyen erővel tulipánmániába hajszolták azokat az ellenzékieket, akik számára viszont éppen érték-alapon nem Magyar lenne a megfelelő jelölt.

Az ellenzéki táborban a 2024-es politikai pénzcsere olyan volt, mint egy közös vállalkozás, melyben a közösség tagjai növelik saját cselekvőképességüket azzal, hogy régi valutájukat egy új, konvertibilisebb valutára cserélik, melyet más országokban is elfogadnak. Ezzel szemben a csalódott kormánypártiak táborában a 2024-es pénzcsere olyan volt, mint egy felhívás arra, hogy az eddigi valutájuk helyett egy másik ország valutáját használják – ez pedig alapjaiban sérti a cselekvőképességet.

Míg tehát „árupiaci” szempontból úgy tűnik, a két választói csoportnak ugyanazt az új jószágot kellene „megvennie”, tőkepiaci szempontból nézve kiderül,  áttérni az új valutára teljesen mást jelent a két oldal számára. A jövő nagy kérdése, hogy sikerül-e úgy átkeretezni és úgy felajánlani a pénzcserét a kormánypártiak számára, hogy azt ők is úgy észleljék, ahogy az ellenzékiek: mint áttérést egy új saját valutára, melyet más országokban is elfogadnak. A kérdés tehát ez: elérheti-e a Tisza, hogy a brandjeit, vezetőit, jelöltjeit „saját valutaként” érzékeljék a kormánypártiak is, s vannak-e olyan alternatív „valuták”, melyek nagyobb eséllyel tölthetik be e szerepet?

E problémával foglalkozom a sorozat záró részében, melyben összefoglalom majd az eddigi elemzés tanulságait, és megpróbálom megválaszolni a tanulmányok alcímében szereplő kérdést: hogyan jutunk el a Magyarcointól a rendszerváltásig?