Felhúzták a Tisza-zászlót, megvarrták a Tisza-címert, éneklik a Tisza-nótát, kinyomtatták a Tisza-bankót – de özönlenek-e a tömegek a hívó szóra? Magyar egy spekulatív politikai rendszer kaotikus hullámverését tehetséggel kihasználva lényegében új érték teremtése nélkül, és a mögéje soroló választók értékpreferenciáitól függetlenül halmozott fel elképesztő méretű politikai és társadalmi tőkét egy pillanat alatt. Ez a hatalom egyelőre nem több, mint politikai zsákmány, amit Magyarék tehetséggel használnak, szerveznek, fordítanak át pártépítésre, közösségi finanszírozásra. A politikai zsákmány és a politikai tehetség együtt hatalmas erőforrás lehet, elég ahhoz, hogy rendszerváltáshoz vezessen. Magyarból lehet még rendszerváltó hős. De ki is folyhat kezéből a hozzá sodródott hatalom. Az előző részben bemutattam, miért játszhatják el esélyüket a Tisza vezetői, ha túlzottan bíznak abban, hogy a hullám, ami felemelte őket, majd spontán továbbterjed és ha ügyesen szörfölnek, ahogy eddig is, győzni fognak. Magyarék tévednek, ha azt gondolják, hogy erőteljes, provokatívan Fidesz-kompatibilis nyilatkozatokkal a háborúról és Brüsszelről és a szuverenitásról majd a csalódott fideszeseket is el tudják csábítani – mert eddig sem az „árujuk”, az ajánlatuk számított, sem az ellenzéki, sem a kormánypárti szavazók körében.

Szerintem a rendszerváltás felé épp az ellenkező irányba vezet az út.

Ha Magyarék belátják, egy olyan spekulatív hullám tetején szörfölnek, melyet nem ők keltettek. Ha nem fojtják el magukban, mint annyi szurkolójuk, a szorongató déjá vu érzést, hogy szinte minden szempontból a Márki-Zay-coin korábbi buborékjára hasonlít az eddigi pályájuk. Ha szembenéznek azzal, hogy a hullám, mely felemelte őket, egy pillanat alatt be is sodorhatja őket egy olyan sarokba, ahonnan nem fognak tudni kitörni. Az előző részben azt próbáltam bemutatni, miért sodorhatják Magyarékat egy alulértékelési csapdába ugyanazok a spekulatív erők, melyek egy túlértékelési lufi nyerteseivé tették és óriási zsákmányhoz juttatták őket.

A zsákmányvadász, járadékvadász magatartás természetesen nem Magyarék immoralitásából fakad, hanem a választási piac spekulatív logikájából. Ha a választási piac árupiacként működne, akkor legalább elviekben összeilleszthető volna a demokratikus képviseleti verseny meritokratikus elveivel. A szimbolikus pénz-jelöltek közötti népszerűségi verseny azonban már elviekben sem arról szól, hogy mely javak elégítik ki a fogyasztói-társadalmi igényeket, hanem arról, hogy a társadalom sztereotip önmegértésének a tükrében mely brandekről tűnik úgy, hogy a legértékesebb csoportok tartják őket értékesnek – ezek a sztereotípia-kompatibilis (azaz magas „spekulatív értékkel” bíró) eszközök  lesznek képesek arra, hogy a legközelebb kerüljenek a pénz státuszához. A pénz státuszáért folyó versenyt, a „magánpénzek rivalizálását” (a kriptók és a részvények, ahogy a politikai valuták is mind tekinthetők magánpénzeknek) nem a pénz-jelöltek belső minősége dönti el, hanem az azokat felhalmozó és használó tömegek sztereotip várakozásai arról, hogy milyen eséllyel állnak az új pénz mögé a piac meghatározó szegmensei. A spekulatív tőkepiaci versenyt tehát nem értékítéletek irányítják: nem mondhatjuk, hogy az egyik pénz jobb a másiknál ugyanabban az értelemben, ahogy az egyik árut jobbnak ítélhetjük a másiknál. Szemben tehát a klasszikus árupiaccal, melynek mottója, legalább elméletben, hogy „győzzön a legjobb áru”, a tőkepiactól elméletileg sem várhatjuk, hogy ott is „győzzön a legjobb pénz” – hiszen a leghihetőbb piaci vélemények, klisék, konvenciók, végső soron tehát a sztereotípiák szimbolikus erőszaka fogja meghatározni, mely tőkeeszközt fogadják el és szentesítik a spekuláló tömegek a legjobb pénz gyanánt. A leghihetőbb sztereotípiák alkotta konvenció, vagyis végső soron a szimbolikus erőszak fogja meghatározni, mit hisznek a spekuláló tömegek a legjobb pénznek. Ezt hívják az itt alkalmazott monetarista megközelítés francia atyái, Michel Aglietta és André Orléan a „pénz erőszakának” hasonló című könyvükben. A valuta erőszakkal köt magához, és minél inkább pénz-szerűvé válnak a politikai brandek, küzdelmeiket annál kevésbé az áruverseny meritokratikus logikája hajtja előre, mint inkább a „pénzek rivalizálásáé”: a szimbolikus pénzzé váló brandek a „pénz erőszakát” gyakorolják a választók felett, mivel a pénz feltétlen lojalitást követel meg, társadalmi kényszerek sora köti az egyént a valutájához. E kényszereket ki tudják használni a valutát-brandet fenntartó politikai elitek arra, hogy valódi, szuverén értékválasztásnak hazudják a követőik lojalitását. A választási piac szereplői e spekulatív logikán nyerészkednek, azt sugallják, politikai teljesítményük miatt támogatják őket választók, akik egy jelentős részét valójában nem politikai, hanem társadalmi kötelékek láncolják hozzájuk, hisz nem értékválasztásaikból fakadóan lojálisak, hanem azért, mert a szimbolikus pénzük társadalmi sztereotípiákon és kötelékeken alapuló hatalma nem engedi őket szabadon.

A Tisza soha nem látott társadalmi és politikai tőkevagyont szerzett ahhoz, hogy legyőzze a „pénz erőszakát” politikában, azt az erőszakot, ami a Fideszt is és őt magát is a trónra emelte, s amit az ellenzéki versenytársai sem voltak restek alkalmazni.

Magyar spekulatív pozíciója: felnagyítani, vagy feladni?

Magyarék előtt két út áll: vagy megpróbálják a spekulatív buborék felhajtóerejét kihasználva a csalódott kormánypártiakat is meghódítani, vagy kiszállnak a politikai kaszinóból addig, amíg nyerésben vannak, és a náluk felgyűlt politikai és társadalmi tőkét teljesen új módon felhasználva egy rendszerváltó társadalmi mozgalmat építenek. Meggyőződésem, hogy a rendszerváltáshoz csak az utóbbi út vezethet el – akkor is, ha az előbbi út csábítónak és hatékonynak tűnhet. A spekulatív népszerűségi hullám (a pénzpiaci eszközár-infláció megfelelője) egy olyan felhajtóerővel bír, melyet ki lehet használni arra, hogy annak aktuális nyertese rövid távon maximalizálja a learatható társadalmi tőkenyereséget és a spekulatív hullám erejét politikai győzelemmé fordítsa. Nagy a kísértés, hogy a spekulatív buborékfújás „felhajtóerejét” kihasználva, azon tovább szörfözve egy felülről lefelé kontrollált, kampányszervezetként működő pártszervezetet építsen ki a Tisza, ahogy azt a neoliberális választási demokráciákban jobb- és baloldalon egyaránt szokás. Megpróbálhatják tehát a spekulatív mánia energiáját közvetlenül a pártversenybe csatornázni és kamatoztatni: saját pártszervezetet építeni és saját jelöltet állítani minden választókerületben. Ez azonban kontraproduktív is lehet, lévén, hogy Magyar egyfajta valuta, aki egy spekulatív folyamatban vált népszerűvé, sikere nem valós értékválasztásokat fejez ki. Annak, hogy a változásra nyitott kormánypártiak elfogadják az új valutát, a spekulatív tőkepiaci logika szerint az az alapfeltétele, hogy a valuta használóinak társadalmi percepcióját ne terheljék sztereotip piaci vélemények, melyek növelik az átállás társadalmi kockázatát. A politikai tőkepiacon minden azon múlik, mekkora társadalmi tőkeveszteséget kockáztat az, aki a változás-politika új „valutája” mögé áll. Ha a kormánypárti szavazók körében kialakul egy sztereotip véleményklíma, mely szerint a Tisza brand mögött egy nemkívánatos társadalmi közeg áll, akkor akár kontraproduktív is lehet, ha a tavaszi hullámverést kihasználva a Tisza minden választókerületben saját jelöltet állít. Hiába állít a Tisza saját jelölteket akkor, ha azok ellenszenves (mert sztereotip módon észlelt) valutaközösséggel asszociálódnak a kormánypárti szavazók fejében. Ha az eddig már átálltak, vagyis főképpen az ellenzéki szavazók adják majd a Tisza-tagság meghatározó részét, akkor a helyi pártépítés akár fel is erősítheti az eddigi spekulatív folyamatot. A 2024-es félpályás politikai siker tanulsága éppen az, hogy egy felülről-lefelé szervezett és „brandelt” mozgósító kampány nem igazán tudta rávenni a pénzcserére a fideszes „valutaövezetek” lakóit. Fennáll a veszély, hogy a Tiszába nem fog belépni elég változást akaró kormánypárti szavazó és a belépettek közül választott jelölt nem nyeri el a kormánypártiak tetszését. Ha a Tisza a helyi jelöltjeit csak az újonnan csatlakozó saját párttagjai köréből kívánja kiválasztani, és e párttagok az ellenzéki társadalmi miliő részeként érzékelődnek, a pártépítés akár csökkentheti is a rendszerváltás esélyét. Mivel a kormánypártiak számára a politikai „pénzcsere” mindazon társadalmi kapcsolatok súlyos sérülésével járhat, melyeket addig a fideszes valuták közvetítésével tartottak fenn, a Tisza – és az ország – jövője alapvetően azon múlik, hogy a párt vezetése miképpen szervezi meg, a helyes eszközöket választja-e arra, hogy a szimbolikus pénzcsere társadalmi kockázatát mérsékelje a sok százezer elégedetlen és változásra vágyó kormánypárti szavazó körében, akiket maga mellé kell állítania.

A spekulatív járadékvadászat forgatókönyve

A választási piac járadékvadász logikája lehetővé teszi, hogy a spekulatív túlértékelési buborékok haszonélvezői úgy tegyenek, mintha a piaci mánia valós értéket és valós értékítéletet fejezne ki. A politikai járadékvadászat lényege épp abban áll, hogy a túlértékelési spirál aktuális haszonélvezője megpróbálja maximálisan felnagyítani saját spekulatív pozícióját, vagyis nagyobbnak, keresettebbnek, népszerűbbnek látszani annál, mint amilyen egy kevésbé torz (áru)piaci rendszerben lenne. Minél inkább társadalmitőke-piaccá válik a választási piac, annak professzionális szereplői annál inkább járadékvadászokként, a politikai zsákmányt elhalászó kalandorokként viselkednek, akiknek a fő célja, hogy a piac spekulatív hullámverését kihasználják arra, hogy a termékeiket jóval támogatottabbnak hazudják, mint amit a valós piaci kereslet, a termékeik valós piaci megítélése megengedne.

Jelenleg minden arra ösztönzi Magyarékat, hogy a mánia energiáját kihasználva önkényesen fenntartsák a látszatot, hogy valóban „győzött a jobb”, hogy szuverén politikai fogyasztók találták az ő árucikküket jobb minőségűnek, vagyis hogy valós választói felhatalmazás birtokában cselekszenek.

Magyar jelenleg szabadon lubickolhat abban a helyzetben, hogy az „elsöprő népakarat” nevében ő is ugyanúgy bármit megtehet a kiüresedő választási piacon, ahogy elődei és ellenfelei. Magyar ugyanannak a képviseleti káosznak a hullámverésében emelkedett a trónra, mint a politika eddigi járadékvadászai, különösen a Fidesz – s úgy tűnik, nem is riad vissza attól a lehetőségtől, hogy e végtelenül homályos piacon a nép szava bárhogyan értelmezhető, és nevében bármi megtehető.^[1] A spekulatív pozíció felnagyításának egyik legfontosabb eszköze a népszerűség látszatának mesterséges fenntartása. Ezt jól ismerjük a Rogán-művek manipulált nemzeti konzultációiból, és az összes fideszes hivatkozásból a „magyar emberek” önkényesen definiált, kitalált akaratára és karakterére. Ugyanez a stratégia ellenzéki oldalon is jelen van. A járadékvadász logika csábításának esett áldozatul a budapesti főpolgármester, a Rogán-receptet követő dicstelen budapesti lakógyűléssel, a 99 fedőnevű látszatmozgalommal – de azzal a katasztrofálisnak bizonyult előválasztási spekulációval is, hogy MZP, az ígéretes csalódott fideszes a legesélyesebb, hogy többségi támogatást szerezzen 2022-ben. Karácsony példája épp arra mutat rá, hogy a spekulatív hullámon szörfözni nemcsak igazolhatatlan morális és demokratikus elvekkel, de valószínűleg hatástalan is – a lakógyűlések, a látszatmozgalom, a szuperjelölt egyike sem működött. A Fideszt hazai pályán, vagyis politikai járadékvadászatban és „a magyar emberektől” jövő felhatalmazás illúziójának megteremtésében megverni lehetetlen, hisz az egy egész állampárti rendszert épített ki a „népakarat” önkényes definiálására, vagyis a saját spekulatív pozíciójának maximális, mesterséges felnagyítására. A látszólagos népszerűséget, a spekulatív lufit persze mindig sok szereplő fújja együtt – épp ezért olyan nehéz ellenállni ennek a logikának. A spekulatív esélylatolgatás ilyenkor leállíthatatlan és folyamatosan újrateremeli azt az illúziót, hogy a változás éppen történőben van. A spekulatív választási piacon a közvélemény állandó monitorozásának semmi köze az árupiac semleges árképzési mechanizmusához: a közvélemény egy politikai harcban képződik, melynek során a közvélemény-kutatók, az elemzők, az újságírók úgy próbálnak politikai hatást elérni, hogy a népszerűség látszólag semleges elemzésével valójában hozzájárulnak a népszerűségi buborékképződés önbeteljesítő logikájához, vagy épp csökkentik annak erejét. Ezt a politikai szerepet töltik be az olyan cikkek, mint a HVG-é, mely áprilisban tudósított arról, hogy óriásit esett a Fidesz támogatottsága. A 24.hu július elején tudósított, hogy Egyre közelebb a Tisza Párt a Fideszhez – már kevesebb, mint 10 százalékpont a különbség, a Telex július közepén írta meg, hogy beesett a Fidesz–KDNP támogatottsága a választások óta. Ugyanezt valószínűsítette a Medián új elemzése, melynek szerzői nyíltan megfogalmazták, hogy beindulhatott a nyerteshez húzás (azaz buborékképződés) ismert folyamata, a kormánypártiak fokozatos átállása: „a  »győztes« imázs megszilárdulása a jelek szerint önmagát erősítő folyamatot indíthat be”. Emellett minden csatornán ömlenek a piaci vélemények arról, hogy az EP választáson megindult-e (vagy sem) a fideszesek átáramlása a Tiszához. Mindezek az értelmezések a népszerűség és a közvélemény önkényes definiálásáért folytatott politikai harc eszközei – sosem jelzik, hogy a bemutatott adatsorok jó eséllyel illuzórikusak, ugyanis a szavazók változó részvételi hajlandósága (lásd a hasonló, 2018-as illúziót), a válaszolók őszintétlensége és bizonytalansága, valamint az EP választás protesztjellege rángatja őket, nem annyira a valós szavazói mozgások.

Az „épp most történő változás” körül folyó spekulatív latolgatások elfedik, hogy a mélyben, teljes népességben a Fidesz támogatottsága semmit nem változott az elmúlt két évben,

30% körül mozog az összes közvélemény-kutatónál (az IDEA-nál még nőtt is, a Mediánnál júniusban 32%). A 2018-as meglepetésgyőzelem előtt, februárban a Fidesz 29%-on állt a teljes népességben a Republikonnál, márciusban 32%-on a Závecznél (igaz, a Mediánnál 39-en). A Fidesz leggyengébb pillanata az elmúlt 18 évben 2012 tavasza volt, mikor az összes választónak csak 20-25%-a támogatta: ha a párt tartósan visszaesne 25% alá, akkor lenne okunk reménykedni is, de ennek (még?) nincs jele. Kulcsfontosságú pillanatban vagyunk: ha most a Tiszának nem sikerül leszállnia a buborékfújás hullámvasútjáról, ha nem tud kiszállni a politikai kaszinóból akkor, amikor nyerésben van, könnyen juthat ugyanarra a sorsra, mint elődje, Márki-Zay Péter, aki egy pontosan ugyanilyen spekulatív buborékon szörfölve vette át az ellenzék vezetését, és ez a hullám csapta a falnak. Magyar eddigi pályafutása szinte pontról pontra követi Márki-Zayét. Pontosan úgy, ahogy a változás előző valutája, MZP, Magyar Péter a mai politikai színpad csalódott fideszese, akinek a gyűléseire özönlik a tömeg, aki felszántja az országot (MZP több, mint 160 kampányfórumot tartott), aki pártot alapít, az antiorbánista változáspolitikát mint közös nevezőt kínálja, meghaladná a bal-és jobboldali gyűlölködést és a közös korrupciót, a katolikus egyház szeretetnyelvén beszélve egyfajta konzervatív humanista társadalmi közeget jelenít meg személyében. Mindeközben ijesztő dolgok sorát mondja és teszi, ami felett a reménykedő hívek szemet hunynak. Érzi, a felszálló ágban megengedhet magának bármit, semmivel nem árthat magának. De mi lesz, ha eljön a leszálló ág ideje? A Tiszának sürgősen ki kellene szállni a politikai kriptovaluták kaszinójából: a tulipánmánia káoszában halászó politikai járadékvadász stratégiában már nincs több potenciál. Egyenlőre úgy tűnik, Magyar ugyanazt a választói viselkedési mintázatot aktiválja, mint az előző politikai kriptovaluta, akiről már 2021-ben megírta a sokaknál realistábban gondolkodó Amerikai Népszava is: „Márki-Zay Péterhez nem ömlenek az orbánista szavazók, de a baloldalt már sikerült megosztania”. Magyarnak, úgy tűnik, felszámolnia is sikerült az ellenzéki pártokat, igaz, éppen nem Gyurcsányt és szövetségeseit, hanem a Momentumot és a Kutyapártot. Sokan még ezt sem bánják, a félpályás sikert is sikernek tekintik, és Magyart így is esélyesnek tartják a kormányváltásra. A közismert spekulatív séma sokakat megnyugtat most is, ahogy 2021 őszén is: a „legesélyesebb jelölt” győzött, az akivel a legjobb eséllyel vághatunk bele a kormányváltásba. A legesélyesebb jelölt fogalma tulajdonképp a legtöbb csoport által elfogadott, legkonvertibilisebb, leglikvidebb valuta fogalmával azonos, kimondatlan, reflektálatlan formában a politika tőkepiaci logikáját ragadja meg. A probléma csak az, hogy a „legesélyesebb jelöltek”, MZP is és Magyar is csak a róluk spekuláló ellenzéki tábor sztereotip szemüvegén át tűnnek esélyesnek – ez azonban semmit nem árul el arról, hogy mi van azon kormánypárti szavazók fejében, akiket a spekuláló ellenzékiek szerint a jelöltnek meg kellene hódítania. Ma egy spekulatív mánia nyerteseként a Tisza a felülről-lefelé pártszervezet-építés módszerével próbál egy potenciálisan többségi pártot létrehozni és intézményesíteni a hozzá sodródott politikai-társadalmi tőkét. Úgy vélem, ez még közelebb van az ellenzékváltás forgatókönyvéhez, mint a kormányváltáséhoz. A széles körű párttagság persze fontos és jó dolog – de a változás mozgalmának építését, a jelöltállítást hiba lenne kizárólag párttagsághoz kötni és kizárólag pártszerűen lebonyolítani. Arra kellene inkább törekedniük, hogy a Tisza egy önmagánál szélesebb, az ellenzéki újhullámos pártokat és a vacilláló kormánypártiakat is magába foglaló rendszerváltó társadalmi mozgalom hajtómotorjává váljon. A felülről-lefelé pártépítés egy spekulatív piacon nem jelent mást, mint intézményesíteni a mánia által helyzetbe hozott sztár-valuta szimbolikus hatalmát és arra építeni mindent: a kriptó-sztár a tömeges rajongás tárgya, és az informális hatalom egyedüli birtokosa, ő köti a háttéralkukat, ő választja ki az embereit, ő mutatja az irányt, ő definiálhatja önkényesen azt is, mit akarnak a rá szavazó „emberek” és az új párttagok. Demokratikus módon kontrollálni, elszámoltatni lehetetlen, hisz mindenki sorsa a tulipánmánia szimbolikus erején múlik, ami viszont egyedül hozzá kötődik. Ez a hatalomkoncentráció demokratikus elvekkel nem igazolható, de hatékonysági szempontból is csak akkor, ha a sztár népszerűsége valós értékválasztásokon alapulna, nem pedig spekuláción. De azon alapul – és a spekulatív hullám tetejéről nézve könnyű abba a tévedésbe esni, hogy „zárul az olló”, vagy hogy a mánia energiájával egy hatékony kampánygépezetet és pártszervezetet építhetnek helyben. Talán nem túlzás azt állítani,

az ország jövője attól függ, hogy a Tisza a spekulatív túlértékelési spirál energiájából kíván-e élni, a Fideszhez hasonló politikai járadékvadászként.

Magyar és a Tisza előtt nagy a kísértés, hogy figyelmen kívül hagyja az ellenzékváltás spekulatív és erőszakos jellegét, és úgy tegyen, mintha sikere mögött egy értékelvű, érdemelvű árupiaci kiválasztási folyamat állna. Nem feledhetjük, hogy Magyar egy kaotikus spekulatív folyamatban szerezte a közmondásos „első milliót” (egész pontosan 1,3 milliót) – a második millió már sokkal kisebb eséllyel fog hozzá csapódni a politikai kaszinóban.

A rendszerváltó társadalmi mozgalom útja

A Tiszának addig kellene kiszállni a politikai járadékvadászat kaszinójából, amíg nyerésben van. Nem arra kellene törekednie, hogy a tulipánmánia energiáját közvetlenül politikai előnyökre váltsa. A Tisza hibát követne el, ha a tulipánmánia lendületét kihasználva már a reménybeli kormányváltás utánra kacsintgatna és előre megpróbálná megnyerni a NER lebontása utáni pártversenyt is. Most nem a Tisza Párt, hanem a rendszerváltás képviselőit kell megtalálniuk – és nem pusztán morális kényszerből, hanem azért is, mert a pártépítés logikája az árupiac logikájához illik, a képviseleti piacon azonban valuták versenyeznek, melyek csak akkor győzhetnek, ha képesek minimalizálni a pénzcsere társadalmi költségeit – erre pedig nem a pártjelöltek a legalkalmasabbak. A legfontosabb cél, hogy a Tisza megtalálja a lehető legnagyobb reputációval bíró helyi jelölteket, függetlenül attól, hogy Tisza-tagok-e vagy sem, akik képesek a „pénzcserét” biztonságossá tenni a kormánypártiak számára is, akik helyben képesek megelőzni és orvosolni a pénzcsere miatti társadalmi töréseket az elégedetlen kormánypártiak körében. Ők válhatnának a független helyi „valutákká”, melyek leválthatják a Fidesz-valutákat – olyan képviselők, akik „társadalmitőke-értékét” a helyi társadalom elismerése adja, akikre nyugodtan lehet hivatkozni a helyi beszélgetésekben, mert nem lehet mögéjük értéktelen, veszélyes, idegen társadalmi csoportokat vetíteni, hisz ők maguk saját jogon magas reputációval bírnak a helyi közösségben. Sok múlik tehát azon, hogy a potenciális független jelöltek és független helyi civil szervezetek hogyan viszonyulnak majd a Tisza zászlóbontásához. Hogy belépnek-e a Tiszába azok, akik reputációja a helyi közösségben a legmagasabb és a kormánypárti szavazók körében is a legnagyobb bizalmat élvezik, ennek valószínűségét nem tudom megítélni. Az biztos azonban, hogy ezek a független helyi szervezetek és jelöltek válhatnak azokká a „helyi valutákká”, melyek társadalmi hátterét, „társadalmi tőkeértékét” nem spekulatív módon ítélik meg az emberek –

ők lehetnek a leginkább képesek arra, hogy minimalizálják a szimbolikus pénzcsere  társadalmi kockázatát a változásra vágyó kormánypárti szavazók körében.

A kérdés az, hogy a Tiszába újonnan belépők között ott lesznek-e ezek az emberek. A helyi szervezeti és kapcsolati tőkével bíró független, autonóm jelöltek sikeres példáiból kellene kiindulni. Keszthelyen Tóth Gergely mögé sorakozott fel a VÁRTAK Egyesület, a KÉVE és hét másik civil szervezet, valamint két ellenzéki párt – egy olyan városban, ahol két éve még nem volt ellenzéki, aki ki mert volna állni a fideszes polgármesterrel szemben. Budapesten Pikó András mögött a Szikra és a Civilek Józsefvárosért állt, Jámbor András pedig jelentős részben a Szikra aktivistái vállán került be a Parlamentbe. MZP-nek szervezeti beágyazottsága nem volt, de civil és egyházi renoméja és kapcsolatai igen. A Tisza vezetésének elsősorban azt kellene figyelembe venni, hogy a hasonló emberek, hasonló szervezetek belépnének-e a Tiszába a mostani tagtoborzás alatt? Mérlegelni kell, hogy a Tisza-tag jelölteknél lennének-e jobb független jelöltek, akik autonóm módon találnák meg a saját útjukat, és csak kívülről támogatná őket a Tisza, civil szervezetekkel és más pártokkal együtt? Belépnének-e a VÁRTAK, KÉVE, Szikra, C8 helyi megfelelői a Tiszába? Dolgoznának-e a Tisza helyi jelöltjéért? Mi a helyzet a korábbi ellenzéki pártok embereivel, erőforrásaival – különösen a Momentum vagy a Kutyapárt embereivel, akik éppen abból a közegből léptek be e pártokba, melyből a Tisza is halászni próbál? A kérdés, hogy mi történik ott, ahol ezek az emberek nem lépnek be a Tiszába – mindenképp megfontolandó, hogy e helyeken a Tiszának kellene követni őket, támogatni őket, egyfajta politikai-mozgalmi ernyőszervezetként. Akár ők csatlakoznak a Tiszához, akár a Tisza kívülről támogatja őket, olyan független, helyben beágyazott jelöltek dönthetik el a rendszerváltás sorsát, akik „helyi valutaként” szolgálhatnak, akik táborához nem kapcsolódnak spekulatív társadalmi sztereotípiák, akiről a helyiek úgy érzik, közülük való, így mögéje a csalódott fideszesek is odaállhatnak társadalmi kockázat nélkül. Ezért játszhatnak kulcsszerepet – ahogy ezt Márki Zay kapcsán évekkel ezelőtt kifejtettem, mit sem sejtve akkor még a későbbi miniszterelnöki ámokfutásról – a független helyi jelöltek a rendszerváltásban. A Tisza legjobb esélye a rendszerváltásra, ha nyitva hagyja: pártként építkezik, vagy rendszerváltó képességgel bíró helyi jelöltek és civil szervezetek mögötti politikai ernyőmozgalomként folytatja működését. Pártként indíthat listát, indíthat saját jelölteket is, de nem szabadna a saját jelöltjeit rákényszerítenie minden kerületben a helyi szereplőkre és az újhullámos ellenzéki pártokra sem. Nem szabadna visszaélnie a tulipánmánia önkényes erejével. Demokratikus módon kellene megtalálnia a legnagyobb kapcsolati és szervezeti potenciállal bíró helyi jelölteket, akár tiszások, akár nem. Józanul kellene tudnia felmérni a vacilláló fideszesek motivációit. A Tisza szerintem akkor kap rendszerváltó esélyt, ha hajlandó arra, hogy ahol szükséges, visszaadjon a spekulatív hullámverésben hozzá sodort óriási politikai és társadalmi tőkevagyonból, azoknak a független helyi civil szervezeteknek, helyi képviselőknek, akik önállóan képesek politizálni és helyi alternatívát kínálni a Fidesszel szemben, akkor is, ha nem léptek be a pártba. A pártépítés érthető és fontos célja mellett egy rendszerváltó társadalmi mozgalom felépítésére kellene törekedniük, mely nem szorítja ki a helyi reputációval saját jogon rendelkező potenciális képviselőjelölteket, a kormánypárti szavazókat, a helyi civil szférát, a többi ellenzéki párt szavazóit. A rendszerváltó parlament új többsége tehát az én értelmezésemben a pártlistákon bejutott képviselők mellett javarészt (bár természetesen nem tudom megmondani, pontosan milyen arányban) helyi független jelöltekből állna, akik mögé az őket lojálisan elfogadó (mivel párt-promiszkuus) ellenzéki szavazók mellett a változást akaró kormánypártiak is be tudnak állni. E független, magas reputációval bíró helyileg beágyazott jelöltek ideológiai profilja mellékes a jelen helyzetben, hisz a változás közös programját kell megvalósítaniuk, amiben az összes ellenzéki párt amúgy is egyetért. Együtt kell elérniük a NER szétbontását, a mélyállam felszámolását, az alkotmánymódosítást, megszervezni a mindezt lehetővé tevő népszavazásokat, és így tovább, különös hangsúlyt fektetve a spekulatív képviseleti rendszer reformjára, a spekulatív logika minimalizálására a képviselet szélesítésével, mélyítésével. A következő ciklusban aztán e „helyi valuták” közül azok, akik maradnának a törvényhozásban, visszaalakíthatnák maguk hagyományos árupiaci politikai vállalkozókká, tetszés szerint csatlakozhatnának valamely párthoz, melynek érték-alapú programját képviselve indulhatnának egy meritokratikusabb, kevésbé spekulatív politikai versenyben.