A Mércén jelent meg Tényleg elrontják a pártok az előválasztást? címmel Szűcs Zoltán Gábor publicisztikája, amelyben az ellenzéki előválasztást vette védelmébe, és hozott fel ellenérveket a visszalépésekkel kapcsolatos kritikákkal szemben. Abban ugyan egyetértek vele, hogy az előválasztás az ellenzéki polgárok számára adhat okot a reménykedésre, és előrelépés az eddigiekhez képest, azonban írása szerintem több lényeges szempontot figyelmen kívül hagy, amik alapján indokolt a negatív vélemény és a kételkedés az előválasztás demokratizáló szerepével kapcsolatban.

A cikk első fontos megállapítása, hogy „egy dolog biztos: a kölcsönös visszaléptetések logikus, előrelátható és egy bizonyos szempontból üdvözlendő fejlemények”. Ezt én sem vitatom, hiszen visszalépések nélkül az előválasztáson nagyjából a 2014-es és 2018-as országgyűlési választásokon tapasztalt eseményeket láthatnánk: ahogy ott a Fidesz jelöltjei a szétforgácsolt ellenzéki kihívókkal szemben sok helyen az abszolút többségtől messze elmaradó eredménnyel (volt, ahol a szavazatoknak éppen, hogy csak a harmadát megszerezve) nyertek mandátumot, úgy most is a körzetekben a legtámogatottabb ellenzéki pártok (feltehetően a nagyvárosokban főleg a DK, vidéken pedig a Jobbik) lennének hatalmas előnyben.

Logikus, előrelátható és üdvözlendő is, hogy a kisebb, de létező támogatottsággal bíró ellenzéki pártok képviselőinek is valós esélye lehet egyéni mandátumért versenybe szállni jövő tavasszal. Az egyfordulós, győztes mindent visz (first-past-the-post) jellegű választási rendszer logikája előzetes alkukat és visszalépéseket követel meg. De attól még ez a rendszer nagyon torzítva fejezi ki a választók akaratát, és épp ezért jogosan kritizálták évekig az ellenzéki pártok is.

Nem szabad elsiklani afölött, hogy míg az  országgyűlési választásokon a kétharmados Fidesz-KDNP-s parlamenti többség kényszerítette az ellenzékre a választás szabályait, az előválasztásét viszont a hat párt mindenféle külső hatás nélkül saját maga teremtette meg – a Válasz Online értesülései alapján Gyurcsány Ferenc nyomására, de végtére is minden fél beleegyezésével.

Ugyanez a Válasz Online cikk meggyőzően érvel amellett is, hogy miért nem hihető az elfogadott módszert az erőforrások hiányával magyarázni: „A miniszterelnök-jelöltekre két fordulóban lehet majd szavazni ősszel, mégpedig országosan. Márpedig ha azt a két fordulót meg lehet szervezni, nyilván nem lenne lehetetlen az egyéni jelöltek vonatkozásában sem […]. Meg aztán, volna egyszerűbb megoldás is: […] mindenkinek két szavazata lenne, ahogy a londoni polgármester-választáson volt május elején. Így egyetlen fordulóban is meg lehetne akadályozni, hogy a legnagyobb kisebbséget képviselő, de egyébként elutasított jelölt fusson be győztesnek. „

Az is megemlítendő, hogy a listás helyek elosztásáról továbbra sem tudni semmit, miközben lehetőség lett volna a németországi választási rendszerhez hasonló módon akár megegyezni abban, hogy a parlamentben csak a pártlistás előválasztáson szerzett szavazatarányuknak megfelelően ülnek be a parlamentbe, függetlenül attól, hogy melyik párt hány egyéni körzetet nyer. De ehhez nemcsak listás előválasztási szavazásra lett volna szükség, hanem a közös listán szereplő képviselőknek kellett volna vállalniuk, hogy az arányosítás érdekében önként lemondanak másik pártbeli jelölt javára.

Persze azt gondolom, hogy egy ilyen javaslatra tényleg lehet azt mondani, hogy olyan kreatív megoldás, ami bár lehetőséget kínál az árnyaltabb vélemény kifejezésére, de bonyolult, nehezen kivitelezhető és túl sok plusz erőforrást igényelne. Azonban az egyéni jelölteknél a miniszterelnök-jelölti előválasztásban is használt második fordulóval, vagy a másodlagos preferenciákat felmérő kétszavazatos voksolással szemben ezek az érvek nem állnak meg.

Zárójeles megjegyzés, hogy a jövőre nézve rossz előjelnek tekinthető az is, hogy míg az ellenzéki hatok közül a Jobbik kivételével beállt mindenki Közös Ország Mozgalomnak az említett német modellhez hasonló, arányos választási rendszert kidolgozó 2017-es kezdeményezése mögé, a napokban nyilvánosságra hozott hatpárti tervekben már csak annyi szerepel, hogy „arányosabb választási rendszer megalapozása” is cél a tervezett alkotmányozás folyamán.

Továbbmenve, abban is egyetértek Szűccsel, hogy egy sereg olyan körzet van, ahol alig van olyan párt, amelyik eséllyel tud jelöltet állítani, és ezekben rendben van, ha már előre beállnak egy másik párt jelöltje mögé. Nyilvánvalóan ezen körzetek polgárai számára sem lenne nagyobb a tényleges választék, ha egy párt elindítja ejtőernyősként egy körzethez nem kötődő politikusát, vagy ha rábeszél egy helyi lakost, hogy a biztos vereség tudatában is vállalja az autokratikus rendszerben a nyíltan ellenzéki politizálással járó kockázatokat.

Viszont azt az érvet vitatom, hogy fölösleges erőforrás-pazarlás a végső győzelemre nem esélyes jelölteket elindítani, ha egyébként ők a körzetben fel tudnak mutatni erőt.

Igaz lehet, hogy a szegény pártoknak az aktivistákra, szórólapokra, plakátokra és ötletekre szüksége lehet máshol, de szerintem egy egyéni jelölti előválasztás nemcsak a meglévő források elköltésére, hanem újak bevonására is alkalmas, míg a visszalépéssel felszabaduló források is csak részben hasznosíthatóak.

Bár országos szintű választások következnek, az egyéni képviselők mégiscsak a helyi közösségeket képviselik, így ezek nemcsak országos, hanem egyben helyi ügyekről szóló választások is. A pártok tagszervezetei, ha át is mennek dolgozni egy másik körzetben induló jelölt kampányára, de az ő ötleteik és munkájuk is kisebb hatásfokkal hasznosul majd ott, mint abban a választókörzetben, ahol ismerik a helyi sajátosságokat, problémákat, és létező kapcsolatuk van a választóikkal.

Egy helyben ismert és kedvelt egyéni képviselőjelölt képes lehet sok aktivistát és adományozót bevonni a kampányába, ám ezen polgárok nagy része nem fog pusztán a pártszimpátiája miatt részt venni egy távoli választókörzetben folyó előválasztási kampányban. Viszont egy helyi jelölt kampányába már involvált állampolgár nagyobb eséllyel fog a jelölt mellett a párt miniszterelnök-jelöltjét és egyéb kezdeményezéseit is támogatni.

Sőt, szerintem az előválasztáson győztes jelölt is nagyobb arányban számíthat más ellenzéki pártok támogatóira, ha azok korábban már egy vesztes jelölt kampányában bármilyen formában részt vettek, és így elköteleződtek az ellenzéki összefogás mellett, és legitimnek tekintik annak győztesét. Míg azok az ellenzéki szavazók, akik a visszalépések után úgy érzik, hogy nem maradt a világnézetüknek, értékrendjüknek megfelelő választás, azokról könnyebben el tudom képzelni, hogy nemcsak az előválasztást hagyják ki, hanem jövő tavasszal sem fogják a közös jelöltet támogatni.

De a puszta erőforrás matekon túl is azt gondolom, hogy a végső győzelemre nem esélyes jelöltek kampányai is számos pozitív hozadékkal bírnak. A kampány egy eszköz lehet arra, hogy a pártok közösségeket építsenek, amelyek a kampányt követően is aktívak maradnak. Valamint egy vesztes kampány során is lehet helyi ügyeket a saját politikai meggyőződésüknek megfelelően tematizálni, ezáltal akár a későbbi győztes jelöltre is hatást gyakorolni, aki pl. átvehet ügyeket a legyőzött jelöltektől, vagy a viták során kényszerülhet arra, hogy saját álláspontját finomítsa. Ez később számára is előnyös, hiszen a Fidesz jelöltje ellen már a teljes ellenzéki szavazótábort szeretné mozgósítani.

Általában a közösségi alapon szerveződő kampányok előnyeiről a Mércén jelentek meg a Közélet Iskolájának írásai, akik a korábbi józsefvárosi választások során szerzett tapasztalataikat gyűjtötték össze. Bár ezen írások címzettjei elsősorban civil szervezetek, továbbá a helyi közösségek életére természetüknél fogva jobban fókuszáló önkormányzati választások alapján készültek, én azt gondolom, hogy a közösségi kampány előnyei az országgyűlési választásra készülő pártok helyi szervezetei számára is hasznosíthatóak, és gyakran hallani ellenzéki pártoktól, hogy szeretnének széleskörű mozgalmat építeni, a választóikhoz közelebb kerülni.

A pártelitek a helyi politikusaikkal szemben meghozott alkuikkal a saját pártjukat fosztják meg attól a lehetőségtől, hogy a helyi beágyazottságukat erősítsék.

A másik jelölt javára történő visszalépések önmagukban valóban nem kell, hogy aláássák az előválasztások legitimitását, azonban fontosnak tartom, hogy azt is nézzük meg, hogy a pártok mivel indokolják a döntéseiket.  Most azt tapasztaljuk, hogy szinte kizárólag csak a Fidesz jelöltje elleni győzelemre való esélyesség hangzik el, mint érv egy másik párt jelöltjének támogatása mellett. Ilyenkor a döntést ellenzők gyakran felhánytorgatják a pártok közötti ideológiai és értékbeli különbségeket, valamint a korábbi, egymástól elzárkózó kijelentéseket.

Ezek az elvi alapú kritikák lehetnek jogosak, és a jövőre nézve még okozhat legitimitási problémát, hogy egymástól nagyon távol álló pártok készülnek nemcsak a NER lebontására, hanem négyéves közös kormányzásra is. Ezt a dilemmát orvosló utolsó nagyobb figyelmet kiváltó javaslat talán Bokros Lajos 2013-as elképzelése volt, miszerint kizárólag a jogállamiság helyreállítására szövetkezzenek az ellenzéki pártok, majd következzen az új választójogi törvény alapján előrehozott választás, és ez sem akkor, sem azóta nem került komolyan megfontolásra. De mégsem ez a fő probléma az esélyesség alapján történő pártközi támogatásokkal, hanem az, hogy sok esetben egyszerűen nem látszanak igaznak.

Alább példaképp három budapesti körzetet hozok, amik szerintem jól rámutatnak az előválasztási visszalépések problémáira.

A 16. választókerületben (XX. kerület) még csak visszalépések se történtek, hanem sorban mind a hat párt közölte, hogy az MSZP-s Hiller Istvánt támogatja, így egyetlen kihívója a mérhetetlen táborral bíró Új Világ Néppárt jelöltje. Hiller már 2018-ban, visszalépések nélkül is kényelmes előnnyel nyert. Nehéz elvi alapú vagy a Fidesz elleni győzelmi esélyek maximalizálását illető magyarázatot találni arra, hogy a többi párt miért tartotta fontosnak támogatásáról biztosítania az egyébként is favorit szocialista jelöltet egy biztos győztesnek tekinthető körzetben.

A budapesti 12. körzetben (XV. kerület) Tóth Imrét, az MSZP erős helyi beágyazottsággal bíró (alpolgármester) jelöltjét szándéka ellenére léptették vissza a DK-s Barkóczi Balázs (isaszegi önkormányzati képviselő) javára. Bár a polgármester és az inkumbens jelölt is DK-s, és csak egy nem reprezentatív mérés mérte a szocialista jelölt 10%-os előnyét, azért nehéz elhinni, hogy az MSZP-ben ne tartották volna a mandátumszerzésre is esélyesnek a jelöltjüket, sőt, maga Tóth Imre is arról írt, hogy más körzetben kötött alku miatt kellett kiszállnia a versengésből.

A budapesti 14. OEVK-ban (XVII. kerület) a Jobbik jelöltje, Szilágyi György mögé beállt három másik ellenzéki párt is, mivel szerintük ő a legesélyesebb jelölt, annak ellenére, hogy Szilágyi az előző két választáson nemcsak a fideszes győztes, hanem Lukoczki Károly, az MSZP-P előválasztáson idén is induló jelöltje mögött jócskán lemaradva lett harmadik. A Népszava értesülései szerint közvélemény-kutatások alapján Szilágyi nagyjából 5%-kal kikapna kormánypárti ellenfelétől, míg Lukoczki kb. ugyanennyivel nyerne.

Az érthető, hogy mindegyik párt a lehető legjobb eredményt szeretné elérni a választásokon, és az is, hogy nem szívesen ismerik be, hogy a döntésüket nem a hozzájuk legközelebb álló nézetek képviseletének támogatása, vagy a kormányváltás esélyének növelése motiválja leginkább.

De nehéz elnézőnek lenni a pártokkal akkor, amikor nem az autokratikus hatalom, hanem a saját alkuik hozzák őket olyan helyzetbe, ahol a választók előtt nem felvállalható, morálisan megkérdőjelezhető indíttatásból kell dönteniük.

Az írásomban hozott érveimmel szemben jogos kritika lehet, hogy nagyon idealisták, és messze túlértékelik az ellenzéki választók igényét a világnézeti kérdések és a helyi ügyek megvitatására, valamint arra, hogy minél nagyobb részvételiségre törekvő közösségi előválasztási kampányokban vehessenek részt. Azonban azt gondolom, hogy az ellenzéki pártoknak nemcsak az a feladata, hogy odafigyeljenek választóik vágyaira, és döntéseikkel kiszolgálják az igényeiket, hanem képesnek kell lenni formálni is azokat.

A minél több jelölt szabad versenyére épülő, de a végén egy közös jelöltet megtaláló előválasztás nemcsak a Fidesszel szembeni hatékony koordinációt teremtette volna meg, hanem a választók számára is megmutathatta volna, hogy milyen demokratizáló és mobilizáló előnyei vannak egy ilyen rendszernek, és ezáltal képes lehetett volna arra, hogy hosszabb távon megváltoztassa az ellenzéki polgárok igényeit a választási folyamattal kapcsolatban.

Tehát Szűcs Zoltán Gábor írásának címbeli kérdésére az én válaszom egy egyértelmű igen.