Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Jávor Benedek: Zöld kormányzás Berlinben? Erre számítson Európa és Magyarország

Valóban feladták radikális vízióikat a Zöldek? Mit képviselnek gazdaságpolitikában és az európai integráció terén? Mit várhatna Európa és Orbán Viktor egy berlini zöld kormánytól? Jávor Benedek a kormányzásra készülő német Zöldekről szóló elemzésének első részében a Grüne sikereinek nemzetközi környezetét járta körül, és szó volt Annalena Baerbockról kancellárjelöltről is. Ebben a részben a Zöldek vezetését gyakran érő kritikákat vizsgáljuk meg, valamint azt, hogy mit jelentene egy zöld kancellárság Európának és Magyarországnak?

Ezek a zöldek már nem azok a Zöldek?

A sok évtizedes „fundi-realo” vitát a Zöldeken belül mára jórészt történelemnek tekintik. És ugyan se szeri, se száma azoknak a cikkeknek, amelyek arról szólnak, hogy ezek már nem a régi zöldek, elszakadtak a gyökereiktől és feladták a radikalizmust, a kép ennél sokkal összetettebb. Tény, hogy a főáramú politikai álláspontok és a Zöldek közti távolság az elmúlt években jelentősen csökkent. Ennek azonban legalább annyira a politikai centrum elmozdulása az oka, mint a Zöldek radikalizmusának enyhülése. Számos egykor radikálisnak tartott követelés, amit az ökopárt évtizedek óta hangoztat, és amely korábban heves ellenállásba ütközött a nagy politikai pártok részéről, mára a német politika sarokpontjává vált. Az egykor szélsőségesnek tartott zöld követelést az atomenergia kivezetéséről mára majdnem teljes konszenzus övezi, a végleges döntést a német atomerőművek bezárásról történetesen Angela Merkel CDU/CSU kormánya hozta meg 2011-ben.

Jelzésértékű, hogy az eredetileg a vörös-zöld koalíció által még 2002-ben elfogadott, erről szóló jogszabályt a CDU és személyesen Angela Merkel hevesen ellenezte, hogy aztán kevesebb mint 10 év múlva ő maga kezdje meg a végrehajtását. A Zöldek célkitűzése egy európai szintű, 2030-ig végigvitt 60 százalékos kibocsátáscsökkentésről még 2-3 évvel ezelőtt is irreális, gazdaságilag kivihetetlen abszurdnak számított. A Tiszta energia csomag 2016-2019 közötti európai parlamenti vitája során az Európai Tanács által korábban elfogadott, 40 százalékos kibocsátáscsökkentési cél érinthetetlen szent tehén volt, és általában tizedszázalékokon folyt a késhegyre menő vita. Hogy aztán a 2019-es EP-választáson elért zöld sikerek nyomán az Európai Bizottság váratlanul az év végén 55 százalékos 2030-as emissziós célt javasoljon az Európai Zöld Megállapodás (European Green Deal) keretében. A vonatkozó jogszabályt épp néhány hete hagyták véglegesen jóvá a társjogalkotók.

A környezetileg káros támogatások kivezetése szintén a zöld politika régi követelése, amelyet a konzervatív és liberális pártok üzleti, a baloldali pártok sokszor szociális megfontolásokból évtizedekig elfogadhatatlannak tartottak. Az EU új, 2021-2027-es költségvetési ciklusának – benne a Helyreállítási Alappal – egyik alapelve a „jelentős károkozás elkerülése”, ami éppen a környezeti károkat okozó beruházások EU-s támogatásának megelőzését célozza.

A sort hosszan lehet folytatni, de világos, hogy a Zöldek követeléseinek egy része azért tűnik csupán kevésbé radikálisnak ma, mert a mainstream politika átvette azokat, vagy jelentősen közelített hozzájuk.

A zöld politika „megszelídülését” a tartalmi elemzések sem feltétlenül támasztják alá, a Zöldek 2002-es és 2021-es programja között nagyon erős a kontinuitás. A 80-as évek radikális követeléseinek egy részét már sokkal korábban elengedték a Zöldek, a NATO-ból való kilépés például már a 20 évvel ezelőtti programban sem szerepelt, az elmúlt két évtizedben kevesebb policy-szintű visszalépés volt tapasztalható.

Annalena Baerbock kímatüntetésen (forrás: Annalena Baerbock facebook-oldala)

Más területeken viszont programszinten egyáltalán nem kevésbé radikálisak, mint korábban, a mérsékeltnek tekintett Annalena Baerbock 2018-ban, társelnökké választásakor kifejezetten „radikális klímapolitikával” kampányolt. Az elfogadott új zöld program a valóságban még a korábbiaknál is magasabb, 70 százalékos kibocsátáscsökkentést irányoz elő Németországban 2030-ra; a rövid távú légijáratok betiltását és kiváltását vasúti kapcsolatokkal, illetve – az autófixált német társadalom lelkébe beletaposva – általános sebességkorlátozás bevezetését az autópályákon. Hevesen ellenzik a már majdnem befejezett Északi Áramlat 2 orosz-német gázvezetéket, és még ebben a fázisban is készek felmondani a projektet. Igazán nem állítható, hogy ezek puha követelések lennének.

Néhány korábbi elhibázott kampányelemet, például a legendásan katasztrofálisan elsült „Vegetáriánus Nap” kezdeményezést valóban ejtettek, de ezért talán nem is kár. LMBTQ, kisebbségi vagy menekültügyben sem mondható, hogy lényegesen visszaléptek volna, a nemi kisebbségekkel kapcsolatos program olyan nemi identitáscsoportok érdekvédelmét tűzi ki célul, amelyek 20 éve még fel sem bukkantak a közbeszédben. Kereskedelmi ügyekben sem azonosítható jelentős hátrálás, az EU- amerikai szabadkereskedelmi egyezményt (TTIP) például épp olyan hevesen ellenezték, mint más zöld és rendszerkritikus pártok.

Egy területen látható valóban lényegi fordulat, ez pedig a biztonságpolitika kérdése. Azonban ez a vita is sokkal hevesebben zajlott korábban, még a Schröder-Fischer-féle vörös-zöld koalíció idején, amikor először az 1999-es koszovói NATO-beavatkozás, majd a német csapatok afganisztáni jelenléte körül izzott fel a vita a Zöldeken belül, hogy aztán mindkét ügyben a támogatás mellett döntsön a párt elsöprő többsége. Ez persze lényegesen különbözik a ’80-as évek határozott NATO-ellenességétől és pacifizmusától, azonban nem mondható, hogy ez az új „néppártosodás” velejárója, hiszen ezek a változások végbementek bő 20 éve, amikor a Zöldek 6-9 százalék közötti kispárt voltak. Lényeget érintő politikai irányváltás az elmúlt 2-3 év felívelésének időszakában ezen a területen is sokkal kevesebb történt, mint az előtte való években-évtizedekben, amikor a Zöldek a ma népszerű felfogás szerint még „mozgalmi gyökereikhez ragaszkodó”, „radikális párt” voltak. Hogy a 80-as évek biztonságpolitikai paradigmáit a párt mára felülvizsgálta, az persze kritizálható, de az új globális rendre való reflektálás aligha kerülhető el egyetlen politikai párt számára sem.

Az új zöld pozíció lényegében az európai demokratikus berendezkedés védelméhez való ragaszkodás, érje azt kihívás belülről (Orbán, Kaczyński) vagy kívülről (Oroszország, Kína). Ebből a szempontból a zöldek radikalizálódtak például Oroszországgal szemben, és ugyancsak radikálisan elítélik a puha, megengedő, a német tőke által foglyul ejtett konzervatív álláspontot mondjuk az Orbán-rendszer kapcsán. A Zöldek sikere mögött az elmúlt években nem annyira a „megszelídülésük” áll, sokkal inkább az, hogy a német politika, és még inkább a német társadalom, vagy legalábbis annak egy jelentős része fokozatosan egyre közelebb tolódott a Zöldek pozíciójához egy sor olyan megosztó kérdésben (klíma, atomkivezetés, LMBTQ-jogok, tolerancia, menekültügy), amelyek egyre inkább meghatározzák a politikai napirendet.

Az elsődleges politikai témák átstrukturálódása azoknak a pártoknak kedvez – ideértve egyébként a Zöldek mellett a szélsőjobbot is -, amelyek ezekben az ügyekben koherens és egységes pozíciót tudnak elfoglalni, és erodálja az ezekben az ügyekben megosztott hagyományos pártokat.

Egy 2019-es felmérés szerint a német választók 64%-a látja megosztottnak az SPD-t, 53%-uk a CDU/CSU-t, miközben 26% gondolja ezt az AfD-ről, és csupán 4% a Zöldekről. A Zöldek a belső viták háttérbe szorításával egységesebbnek látszanak, nem kis részben azért, mert a fő politikai témákat illetően ténylegesen egységesebbek is, mint a tradicionális pártok. Ennek egyik oka pedig az, hogy a Zöldek számára identitáskérdést jelentő ügyek (amelyek a politikai közösségük alapját adják, és kevéssé vitatottak a párton belül) a választók számára egyre fontosabbá váltak. Népszerűségük növekedése jórészt ezzel függ össze, nem pedig a vélelmezett „megszelídülésükkel”.

Észre kell venni ugyanakkor, hogy miközben programszinten a centrumba tolódás valószínűleg a kritikákban foglaltaknál kevésbé történt meg, a párt célkitűzéseinek megvalósulása azokon a helyeken, ahol irányító pozícióban vannak, sok ponton vitatható. És ez az „elég radikálisak-e a Zöldek”-vitáknál sokkal fontosabb dilemmát világít meg: a hatalom kérdését. Pedig ez sem új jelenség, a Zöldek először több mint 35 éve, 1985-ben vállaltak kormányzati szerepet egy SPD-vel kötött koalícióban Hessenben. Jelenleg a 16 szövetségi államból 9-ben (Bréma, Hamburg, Berlin, Szászország, Hessen, Türingia, Schleswig-Holstein, Rajna-vidék-Pfalz, Szász-Anhalt) a kormánykoalíció részesei, egyben (Baden-Württemberg) pedig ők a kormányzat vezető ereje. A sok helyen, sokféle felállásban megvalósult zöld kormányzás éppen emiatt a sokszínűség miatt nehezen összehasonlítható.

Általában levonható az a következtetés, hogy a Zöldek sikeresek a politikai autonómiájuk és mozgásterük megőrzésében (nem „ragadtak hozzá” egyetlen más párthoz sem), és ahol hatalomra kerültek, ott a zöld, környezetvédelmi ügyek irányítását magukhoz tudták húzni, miközben a sok-sok koalíciós részvétel miatt más területeken is tapasztalatokra és kompetenciára tettek szert. A tartományi szintű politikában így az alapvető zöld célkitűzések érvényesítésének megteremtették a feltételeit, és általánosságban érzékelhető is hatásuk a helyi környezeti szabályok erősödésében. A kép ugyanakkor nem egyöntetű. Hatékonyságuk, a kitűzött célok elérése több helyütt hagy kívánnivalót maga után, ahogy azt több kritika is észrevételezi. Baden-Württembergben kormányzásukat stabilizálni tudták, de a tartomány mégsem vált olyan mértékben zöld „mintaállammá” policy szinten, ahogy azt sokan várták. A demokratikus részvétel erősítése a zöld értékek érvényesítését jelentette, de a tartomány meghatározó autóiparával a zöld kormányzás nagyon kesztyűs kézzel bánt, a gazdasági érdekek dominanciája volt tapasztalható. A fenntartható gazdasági és az energetikai átalakulás sem gyorsult fel olyan mértékben, ahogy az kívánatos lenne.

Winfried Kretschmann baden-württembergi miniszterelnök, Angela Merkel és Francois Hollande (kép: Wikimedia Commons)

Mindezek ellenére a Zöldek sokkal kevésbé függenek a német nagytőkétől, mint a CDU/CSU, ami nem csak a gazdaság zöld átalakítása során biztosít sokkal szabadabb kezet számukra, hanem a külpolitika formálása során is. Nem kell tojásokon táncolva egyensúlyozni a német tőkebefektetések védelme miatt Kínában, Magyarországon vagy máshol. Ez mindenképpen növeli a német külpolitika mozgásterét, és nagyobb lehetőséget biztosít egy értékalapú német jelenlétre a nemzetközi kapcsolatokban.

Mit hozna egy zöld kormányzás Németországnak és Európának?

Ezzel pedig már elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy mit is jelentene a Zöldek kormányra kerülése Németországnak és a külvilágnak. Döntő jelentősége lesz annak, hogy a Zöldek győznek és kancellárt adnak, vagy csak kisebb partnerként szállnak be egy koalícióba. Ahogy a koalíció összetétele is erősen befolyásolja a várható szakpolitikai és nagypolitikai döntéseket. Se szeri, se száma a lehetséges felállásoknak, a CDU-Zöldek-FDP „Jamaica-koalíciótól” a fekete-vörös-zöld „Kenya-koalíción” és az SDP-FDP-Zöldek „jelzőlámpáján” át a vörös-vörös-zöld baloldali együttműködésig. Gyakorlatilag mindegyikre van példa a német tartományokban, ugyanakkor mindegyik ellen is számos érv szól. A leggyakrabban az elmúlt időszakban a zöld-fekete kormányzást emlegeti a sajtó, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ez lenne a legvalószínűbb forgatókönyv.

Az biztos, hogy egy Zöld-SPD-Linke együttműködés, amit egyértelműen a Zöldek vezetnek, szociális és valószínűleg környezeti szempontból is sokkal progresszívebb képet mutatna, mint egy erősen piacorientált Jamaica-felállás.

A klímapolitika biztosan erősödni fog, a korábban már említett 2030-ig 70 százalékos kibocsátáscsökkentésen, vagy a belföldi, rövid távú repülések tilalmán túl felgyorsulhat a német gazdaság átállása, például az autóipar átalakulása (elektromos vagy hidrogén meghajtású járművek). A szénerőművek kivezetésének határideje is előrébb kerülhet (jelenleg 2038-ra tervezik az utolsó szénerőmű bezárását, a késői dátum nagyon sok zöld kritikát kapott), és ezzel a bányászati szektor reorganizációja is hamarabb bekövetkezhet. Kemény dió lesz viszont a nagyon erős mezőgazdasági lobbin és a gazdákon átnyomni az agrárium dekarbonizálását.

A gazdaságpolitikában a Zöldek régóta kritizálják a – mégoly magas színvonalú – ipari termelésen és globális exporton alapuló német modellt, amely szerintük idejét múlt, nem fenntartható, és csak egyebek mellett – az európai piaci viszonyok német politika általi torzításán keresztül tartható fenn. Eljött az ideje a modell és struktúraváltásnak, ez azonban olyan hatalmas feladat, hogy csak évtizedes távlatban, szélesebb politikai konszenzussal valósítható meg. Igaz, Németország például az energiaátmenettel megmutatta, hogy képes ilyen politikavezérelt, távlatos strukturális átalakulásokra. Mindezeket a folyamatokat az állam sokkal erősebb szerepvállalása fogja kísérni a tervezésben, a finanszírozásban és akár a piaci részvételben is. Ennek fedezetét pedig a legmagasabb jövedelmekre kivetett adók emelésével fogják előteremteni, amit az is indokol, hogy a koronavírus járvány során a gazdaság életben tartására költött hatalmas közpénzek sem járultak hozzá a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenéséhez, sőt, éppen a társadalmi szakadék növekedését eredményezték.

Európai ügyekben a Zöldek feltétlenül egy erősebb, hatékonyabb EU kialakítását fogják szorgalmazni, ami változás lesz az eddigiekhez képest. Angela Merkel szóban ugyan mindig kiállt az erős Európa mellett, és sokat is tett a stabilitás megőrzéséért az Unióban, de a gyakorlatban nem bánta annyira az EU szerkezeti és intézményi hiányosságait, amelyek révén Berlin akaratát az esetek többségében nagyobb nehézségek nélkül érvényesíteni tudta. Jó és szép dolog Európa, de jobb, ha a végső szót a német fővárosban mondják ki. Rendkívül megengedő volt a német tőke számára kedvező körülményeket teremtő demokráciadeficites keleti kormányokkal szemben is, sőt, kifejezetten előnyként tekintett arra, hogy az Európa-párti imázsba nem annyira illeszkedő dolgokat időnként nem kellett neki kimondani, hanem ráhagyhatta azokat a sokkal otrombább szereplőkre, mint Orbán vagy Kaczyński, akikhez képest ő aztán a mérsékelt, kompromisszumkereső pozíció mögé bújva csikarhatott ki engedményeket.

Az Európai Szociális Pillér megerősítése éppúgy lendületet kaphat, mint az uniós alapjogok és alapértékek védelmét célzó eljárások kialakítása, az uniós forrásokat érintő korrupció elleni európai fellépés, nem beszélve természetesen az európai klímapolitika várható megerősítéséről.

Egy Zöldek részvételével vezetett Németország sokkal határozottabb lesz külpolitikai téren is. Oroszországgal vagy Kínával szemben lényegesen karakteresebb kiállás várható, a Zöldek nem, vagy sokkal kevésbé függenek a német ipari szereplők érdekeitől. Kétségessé válik az Északi Áramlat 2 működésének elindulása, határozottabban felléphet Németország és az EU a Minszki Egyezmény végrehajtása érdekében Ukrajnában. Kína (és Oroszország) keményebb akadályokba ütközhet a balkáni térfoglalása során, mind Németország, mind az EU részéről, jogi, diplomáciai és gazdasági eszközök bevetésével egyaránt. Németország és az EU az eddigieknél szorosabban együttműködhet az Egyesült Államokkal ezekben az ügyekben, ami a Biden-adminisztráció egyik fontos prioritásának számít. Nagy kérdőjel a közel-keleti káoszhoz való viszony, de például jó eséllyel számíthatunk egy Szaúd-Arábiával szembeni, az eddigieknél is szigorúbb fegyverembargóra német részről, egyfelől a Hasogdzsi-gyilkosság, másfelől a jemeni háború miatt.

Magyarország és egy zöld Németország

Végezetül, hogyan hathat a magyar-német kapcsolatokra és a magyar kormány helyzetére a Zöldek hatalomra kerülése Berlinben? A német Zöldek általános külpolitikai irányultságuknál fogva erősen kritikusak a magyarhoz hasonló illiberális rezsimekkel szemben. Nem csupán a demokrácia-megfontolások okán, hanem azért is, mert ezek a kormányok heves ellenzői az uniós integráció megerősítésének, így a Zöldek Európa-politikát illető elképzeléseinek is kemény ellenfelei. Mindeközben a német tőkeérdekek sokkal kisebb szerepet játszanának egy Zöldek részvételével megalakuló kormányzat hozzáállásában, nem lesz olyan egyszerű egy konfliktust az Audinak vagy a Mercedesnek nyújtott bőkezű támogatással vagy jogszabálymódosítással, esetleg egy jelentősebb német fegyverzetvásárlással megoldani.

Gyõr, 2020. június 15. Orbán Viktor miniszterelnök (b) beszédet mond, mellette Alfons Dintner, az Audi Hungaria Zrt. igazgatóságának elnök a gyõri Audi-gyárban 2020. június 15-én. Orbán Viktor kormányfõ a jármûgyár három mûszakra átállása alkalmából Palkovics László innovációs és technológiai miniszter kíséretében látogatást tett a gyárban.
MTI/Koszticsák Szilárd

A magyar és német kormányzati célok az európai szinten és a legtöbb szakpolitikai területen (pl. klímapolitika, a magyar adóparadicsom felszámolása stb.) is kereszteznék egymást, ami az elmúlt években, amikor a magyar kormány a német ipar fogadatlan (vagy éppen fogadott?) prókátoraként lépett fel az uniós színtéren, egyáltalán nem volt jellemző. Külön fenyegetés, hogy a Zöldek nem csupán kevésbé függenek a gazdasági szereplőktől, de a Németország számára kínált gazdasági modelljük is alaposan leértékeli azokat a hagyományos ipari cégeket, amelyek idecsábítására a magyar gazdasági struktúrát és a német kapcsolatokat felépítették.

Ugyancsak Magyarország lehet az egyik fő akadálya annak, hogy az Oroszországgal vagy Kínával szembeni határozottabb uniós fellépést szorgalmazó Zöldek külpolitikai céljai teljesüljenek.

Az EU és Oroszország viszonya amúgy is egyre feszültebb, az elmúlt napokban nem csak Csehország, de Bulgária is bejelentette, hogy bizonyítékaik vannak arra, hogy az orosz titkosszolgálatok állnak a fegyveraktárak ellen elkövetett robbantások mögött az országban. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Putyin évek óta egy alacsony intenzitású konfliktust vív az EU-val, amelyben a dezinformációs kampányokon, szélsőséges pártok támogatásán, destabilizáción túl jó ideje erőszakos titkosszolgálati akciók is szerepelnek az eszköztárban.

A magyar dezertáció ebben a helyzetben még súlyosabb színben tűnik fel. Nem csupán a demokratikus értékek körüli szimbolikus háborút jelenthet ez Berlin és a magyar kormány között, hanem széles fronton, jelentős erőkkel vívott, átfogó politikai konfliktust, amiben Magyarország összehasonlíthatatlanul gyengébb pozícióból vesz részt. Magyarország elszigetelődése az EU-ban évek óta zajlik. A Zöldek kormányra kerülése azzal járhat, hogy minden stratégiai irány és döntés, amire Orbán Viktor az elmúlt években feltette Magyarország jövőjét, abban bízva, hogy egy európai szélsőjobbos áttörés esetén az először jövők előnyeit le tudja aratni saját maga és az ország számára, mind tévedésnek bizonyulhat. Ennek a történelmi – több mint bűnnek – hibának az árát pedig nem csak a Fidesznek, hanem az egész országnak kell megfizetnie.

Címlapkép: MTI/Koszticsák Szilárd