Nagy Endre első világháborús anekdotás könyve örökítette meg a ki tudja, hol megesett jelenetet, amelyben a Fejér megyei parasztasszony végre viszontláthatta a háborúban megsebesült férjét a hadikórházban. A parasztember az orrába kapott golyót, az szét is roncsolódott, de más baja nem esett. Az asszony mégis jajveszékel.

A nővérek meglepődve kérdezték, hogy mi is a baja, hiszen a férfi hamarosan hazatérhet majd, mire az asszony keservesen kifakadt:

„- Hej, ha csak addig volna az! Tavaly a biai búcsún az uram összemarakodott a legényekkel és betörték az orrát. Aztán a vármegye két hétre elzárta. Mennyit kap majd most, amikor az egész orrát elvitték?”

Noha világégésnek ma nyoma sincs, bonyolultabban szörnyűséges idők ezek, nagyjából ez a gondolat ötlik az ember agyába, ha azt hallja, hogy vezető államférfi közegészségügyi dolgozót, orvost, tanárt, szociális munkást dicsér meg nyilvánosan. Te úristen, mibe fog ez végül kerülni? Ennél még az is jobb volt, amíg csak a fél orra tört be, és harctéri hős sem volt.

Áder János pedig éppen ezt tette ma hajnalban, anélkül, hogy a legalapvetőbb önkritika akár csak sejtetésként is benne legyen beszédében.

Véget ért egy újabb év, de ez az újabb év sok mindentől megfosztotta a magyarokat, amit azelőtt mindenki magától értetődőnek vett: súlyos pandémia tört ki, ami korlátozta nemcsak a mozgási szabadságunkat, de számos magyar életébe is került, a kórházak intenzív osztályai tömöttek, a szakápoló kevés, aki pedig nem teheti meg, hogy otthon maradjon, immár 9 hónapja szánalmasan kevés bérért kénytelen dolgozni.

Egy ilyen helyzetben a köztársasági elnök hagyományos beszédének természetesen másmilyennek kell lennie, mint az eddigi években. Meg kell jelennie az együttérzés és a szeretet hivatalos, és kötelező formáinak is.

Áder János köztársasági elnök formailag tehát idén is hozta a követelményeket. Sőt, talán ha nincs a járvány, akkor sohasem halljuk a köztévén, éjfél után, ahogyan ezeket a mondatokat közli az őt néző és hallgató milliókkal:

„Kórházainkban ezekben a pillanatokban is heroikus küzdelem zajlik.

Orvosok, ápolók, asszisztensek, mentősök hoznak életmentő döntéseket most is, az új év első óráiban.

Meghálálhatjuk ezt valaha is nekik?
Meghálálható-e a végeláthatatlan műszak?
Az órákig viselt kényelmetlen védőruha?
A betegség fenyegető közelsége?
A laborokban ébren töltött megannyi éjszaka?”

Majd a komoly elrévedés után Áder úgy folytatta beszédét:

„A hagyományos újévi fogadkozások helyett most tegyünk egyetlen komoly elhatározást!

Elhatározást,hogy 2021-ben hálásak leszünk. Hálásak az életekért, amiket megmenthettünk. Az egymást segítő megható pillanatokért.
Hálásak az egészségügyben és a szociális intézményekben dolgozók hősies munkájáért.”

Ravasz fordulat ez, ha jól belegondolunk.

Hagyjuk a fogadkozásokat, tehát ne ígérjünk meg semmit!

Ne ígérjünk az egészségügyi dolgozóknak új, átlátható munkaviszonyt, hadd tudják csak meg majd áprilisban, mi lesz a közalkalmazotti jogviszony után, és ne fogadkozzunk nekik arra sem, hogy munkájukhoz, az életveszélyhez méltó, és végre az orvosok új béréhez mérhető fizetést kapnak majd.

Ne ígérjünk nekik több biztonságot se a vírus ellen, ahogyan azt se fogadjuk meg, hogy mentőseink mindig, minden körülmények között számíthatnak a magyar államra, megfelelő védőruhával, létszámmal, és minden lehetséges segítséggel, ami amúgy anyagi erőnkből kitelik.

Ne ígérjük az orvosnak sem, hogy áldozatos munkájáért cserébe meghallgatjuk új vezényelhető jogviszonyával kapcsolatos aggályait. Ne ígérjük, hogy az egészségügyi dolgozók szakszervezete, a Magyar Orvosi Kamara aktív szerepet kap majd a kormány rendeletalkotásában.

Még csak ennyit se foglalkozzunk a pedagógusokkal, egyetemistákkal, egyetemi oktatókkal, tudósokkal, kutatókkal. Ne ígérjük nekik a munkájuk kifogástalan elvégzéséhez alapvetően szükséges tudományos autonómiát, kutatási szabadságot, hanem söpörjük le aggályaikat a Palkovics miniszter által központosított kutatóhálózattal kapcsolatban.

Végképpen ne fogadkozzunk az önkormányzati szociális- és hajléktalanellátásban dolgozók szeme láttára és füle hallatára. Éppen most csődöltettünk be egy sor várost és falut politikai okokból, ugyan mi fészkes fenét tudnánk ígérni számukra? Vagy a városi hulladékkezelőknek?

Ne fogadjunk meg tehát Újév alkalmából semmit. Inkább legyünk hálásak.

Tapsoljunk, rajzoljunk szép papírszíveket és ragasszuk őket az ablakba. Szponzoráljunk szép, és kevésbé igényes kórusműveket, amikkel erkölcsi támogatásunkat kifejezhetjük feléjük.

Csak ne kelljen rájuk gondolni, ne kelljen a munkájukra legalább annyi pénzt költeni, mint egy német multi kényére-kedvére, mint a Samsung gödi gyárának könnyebb helyzetére, vagy mint egy kimeszelt katolikus templomra.

Legyünk hálásak, amiért a kórházi dolgozók sokszor még a sajtóval sem mernek kommunikálni, hiszen a folyamatos kormányzati központosítás miatt lassan már minden kikerült az egészségügyért még névleg felelős Emmi irányítása alól, és Pintér belügyminiszter, valamint a hadseregből érkező parancsnokok mondják meg, mit és hol lehet elmondani a még mindig sötét és súlyos járványhelyzetről.

Ez jut most, ennyire tellett. Igen hálásak vagyunk és sajnáljuk.

Kérdés persze, hogy amennyiben a köztársasági elnök mondanivalója ezeknek a járvány elleni frontharcosoknak jelenleg ennyi, akkor miért bízzanak benne? Átvitt értelemben tényleg szegény parasztemberre hasonlítanak, aki orr nélkül jön vissza a nagy háborúból: évekig dolgoztak elhanyagolt, és a költségvetésben hátrasorolt, lenézett „békebeli” közkórházakban, rendelőkben, és ha akkori kitartásukért ennyi volt a hála, akkor a mostani küzdelem után vajon nem jár-e a járvány elmúltával még kínosabb hallgatás, feledés, még rosszabb körülmények?

És ha már a fogadkozásra, az ígéretre sem telik, csupán egy kimérten kínos vállveregetésre, akkor végülis hogyan próbáljuk meg a „vírust” legyőzni? Hiszen tudjuk, hogy a vakcináció még csak most kezdődött, így továbbra is minden „frontharcos” előtt kemény, embert próbáló, sokszor szörnyű hónapok állnak.

Ha ennyi telik az újévi beszédre, akkor tényleg jobb lenne, ha jövőre inkább Weisz Fanni tartaná, és Áder tolmácsolná hanggal.