Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Digitális szocializmus 21. század: A szociáldemokrácia újragondolása

A szociáldemokrácia kiemelkedő 20. századi eredményei az intézményi innovációban rejlenek. A „Big Tech” térnyerésével új, a demokráciát fenyegető kockázatok jelentek meg. Ahhoz, hogy a szociáldemokrácia fel tudja venni a neoliberalizmussal a harcot, újra kell éleszteni a múlt századi intézményi hagyományokat és újra kell gondolni a szociális demokrácia szerepét is. Mindez kitartó kampányt jelent egy gyökeresen eltérő technológiai infrastruktúráért, elhagyva a szabályozás melletti felszólalások jelentette kényelmi zónát.

Kezdjük a rossz hírrel: A „Big Tech” jelensége többé már nem világos vagy értelmezhető számunkra. Hogy pontosan kik és mit veszítettek ezzel? Előbbi alatt azokat értem, akik így vagy úgy, akár érzelmileg, akár szellemileg, de kapcsolódnak a szociáldemokráciához vagy a szocializmushoz. Az átlátás és értelmezés hiánya pedig nem csak a digitális gazdaság és digitális kapitalizmus dinamikájának felfogására terjed ki, hanem magára a kapitalizmusra is, valamint arra a szerepre, amelyet a szociáldemokráciának és a szocializmusnak a kapitalizmus leküzdésében és ellensúlyozásában kéne játszania. A szociáldemokraták és a szocialisták manapság jellemzően tévesen értelmezik célkitűzéseiket. Ez különösen jellemző, amikor a céljaik középpontjában a legfőbb információtechnológiai cégek és a Szilícium-völgy állnak.

Történeti szempontból a szociáldemokraták és szocialisták sokszor vizsgálták a hatalom, a jogrend vagy a törvényesség témáját, de fontos hozzátenni, hogy ezek a kérdések sohasem alkották az aktivitásuk főbb fókuszait. Ezen témák helyett a szociáldemokrata és a szocialista projektet mozgató elsődleges érték mindig is az egalitarianizmus, a társadalmi igazságosság és az intézményi innováció volt. A továbbiakban utóbbi – az intézményekre vonatkozó – állításomat fejtem ki részletesebben.

A szociális demokrácia pont az intézményi innovációval érte el legnagyobb sikereit. Ezek az új intézmények és gyakorlatok azonban sokszor még a szociáldemokrata és szocialista projektekben résztvevők számára sem maradéktalanul tisztázottak. Ide sorolható akár a jóléti állam vagy a munkások részvételi joga, és azok az intézmények is, amelyek valahol a kapitalizmus és az állami szektor közötti térben helyezhetők el.

Vizsgáljuk meg részletesebben a könyvtárak rendszerét: egy olyan intézményről beszélünk, amelynek étosza és logikája egyértelműen elválasztható a piacétól. Belátható, hogy félszáz könyvtárunk egymással való versenyeztetése nem vágyott, nem is megszokott még akkor sem, ha a legjobb eredmények elérése a célunk. Ehelyett elismerjük, hogy a könyvtárak mind közjavak, amelyek infrastruktúrát és megfelelő finanszírozást igényelnek. Ezt a közjót olyan értékrend támogatására használjuk, melynek elemei a szolidaritással, az együttműködéssel és a társadalmi egyenlőséggel kapcsolódnak össze.

Tesszük mindezt abból az alapgondolatból kiindulva, hogy a társadalmi háttér és az osztályhovatartozás nem foszthat meg minket bizonyos erőforrásokhoz való hozzáféréstől.

Az is biztos, hogy az eddig említett beavatkozások – a jóléti állam, a részvételi jog vagy a könyvtárak intézménye – közel sem kizárólag az egyenlőség és a szolidaritás előmozdítását szolgálták. Fontos szerepük volt a társadalom hatékonyabb működésében, és jelentős mennyiségű társadalmi és gazdasági innováció ösztönzésében is. A jóléti államot szintén nemcsak a versenyfeltételek egyenlőbbé tétele okán hozták létre. Megalkotói a jóléti államot vélték a társadalmi kapcsolatok szerkezetének leghatékonyabb és legeredményesebb felépítésének is, hiszen ez teszi lehetővé az erre igényt tartó emberek számára, hogy beleszólhassanak a társadalom irányításába és alakításába, továbbá, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat teljes mértékben igénybe vehessék.

Az elmúlt évtizedekben a szociáldemokrácia fő feladata azon intézményeinek megvédése volt, amelyek túlélték a neoliberalizmus ostromait. A fókusz tehát elmozdult, és így a társadalmi innovációk hosszú története sokak számára ismeretlenné vált. A védekezés szükséges, csakhogy ez korlátozta a szociáldemokrata és szocialista erőket a technológiai változások és a szükséges intézményi innovációk átgondolásban. Ez pedig alapfeltétele egy olyan gazdasági dinamika létrehozásának, amely egyszerre egalitáriusabb, hatékonyabb és termelékenyebb – ahogy ezt egyszer a szociáldemokrácia már megalkotta.

Számos akadály korlátoz bennünket abban, hogy egy olyan típusú társadalmi és intézményi innováció mellett köteleződjünk el, amely lehetővé tenné a szociáldemokrata értékek fennmaradását. Más szavakkal: a szociáldemokrata projekt feltételei alá vannak aknázva, és ezeknek a fenyegetéseknek számos forrása van. Ilyen például a globális kapitalizmus üteme és szerkezete. A pénzügyi válság óta nagy mennyiségű holt tőke van talonban tartva olyan befektetési lehetőségre várva, amely legalább 6-7%-os hozamot garantál. E tőke nagy része nem „hedge fund”-okban – azaz szűk, privilegizált kör számára elérhető kisgömböc jellegű fedezeti alapokban – van felhalmozva, hanem szociáldemokrata kormányok és szervezetek által létrehozott alapokban. Így jön létre az a gazdasági helyzet, amiben a Facebook, a Google vagy az Amazon megavállalataiba befektetett tőke azonos azzal a tőkével, amely oly sok európai nyugdíját is garantálja. És amennyiben nem igazítjuk ki a globális világgazdaságot, ez a strukturális feltétel sem fog megváltozni.

A belátható jövőben sokak várakozásai ellenére, csak a műszaki start-upokból és platformokból származó pénz lesz egyedül elérhető. A valóság azt mutatja, hogy az a befektetésre váró 200 milliárd dollár, amely garantálja a megtérülést, ugyanaz a tőke, amely garantálja azt a szerkezeti feltételt, amellyel szemben állunk. Egy európai technológiai alap ötletét hierarchikusnak vagy drákóinak tarthatjuk, azonban, ha nem nézünk szembe a realitással, akkor a komplett európai technológiai szektort, a start-upoktól kezdve a nagyvállalatokig, az Öböl-térség tőkéjének, a kínai tőkének és az amerikai vagy japán tőke hirtelen túlerejének és kockázatának tesszük ki.

Célom ezzel nem a gazdasági nacionalizmus védelmezése, és az sem, hogy ezen iparágak ellenőrzése mellett érveljek, mert azok németek vagy franciák. Egyedül arra hívnám fel a figyelmet, hogy a kifinomultabb intézményi innováció szükséges előfeltétele, hogy meghatározhassuk és befolyásolhassuk a digitális infrastruktúra fejlődésének útját és irányát. Ez az infrastruktúra – mind az adatok, mind a mesterséges intelligencia, mind pedig a robotika – jelenleg szinte kizárólagosan magánkézben van. Átfogó strukturális váltásra van szükség – még akkor is, ha ennek erős korporatizmus szaga van –, különben teljesen elveszíthetjük a helyzet feletti irányítást.

Mesterséges intelligencia: több mint kapitalista technológia

Az intézményi innovációt természetesen több tényező is hátráltatja, mint például az európai államok fiskális- és ipari szakpolitikákat övező összehangolási nehézségek. Ahhoz, hogy a radikális strukturális átalakítások és a társadalmi innováció előfeltételeit létrehozzuk, számos politikai beavatkozásra van szükségünk. Ha semmit sem teszünk, akkor a neoliberális projekt eléri végső célját, azaz végleg megakadályozza, hogy a nem-piaci alapú koordináció bármely formája teret nyerjen. A nem-piaci és nem áron alapuló társadalmi szerveződésekben – mint a család vagy a vallási közösségek – az egyénnek akkora befolyása lehet, amekkorát csak akar. Azonban amint ez a befolyás veszélyt kezd jelenteni a kapitalista felhalmozásra, a neoliberalizmus mechanizmusa lecsap, és visszaveszi az elhódított területet.

Számomra ez a neoliberalizmus lényege. A neoliberalizmus megakadályozza a társadalmi koordináció olyan formáin alapuló értékek térnyerését, mint amit a könyvárak intézménye is reprezentál. Ezek közös jellemzője, hogy mentesek a piac és a verseny mechanizmusaitól. Képzeljünk csak el a könyvtári rendszerünkre egy neoliberális alternatívát! Az olvasók 25 különböző márka e-bookjai közül választhatnak, és minden egyes olvasott szó után fizetnek. Mindezt a jelenlegi adófinanszírozáson alapuló könyvtári struktúra helyett, ahol a megszokott éves díj és korlátlan kölcsönzés rendszerével találkozhatunk. A neoliberális projekt tulajdonképpen a beavatkozások sokszínűségét és a cselekvési teret préseli össze, csupán egyetlen lehetőséget hagyva: a versenyt. Hogyan lehet azonban ezt a problémát feloldani? Nagyobb versenyt kell ösztönözni?

A verseny önmagában nem ördögtől való dolog, és azt sem állítom, hogy sosem kéne a megoldás részét képeznie, csupán amellett érvelek, hogy sokszor túlságosan alapvető megoldásként kerül bemutatásra. Amikor pedig a „Big Tech”-ről beszélünk, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a vitánk alapja a neoliberális ismeretelméletben gyökerezik. Ez a start-upokat vagy nagyvállalatokat – akár az Amazont vagy a Facebookot – a problémák megoldóiként mutatja be, míg más társadalmi tőkéket, például szakszervezeteket, szövetkezeteket, önkormányzatokat vagy nemzetállamokat szinte semmibe vesz. Kevéssé átgondolt vagy felmért, hogy milyen jogi, politikai és technológiai infrastruktúra együttműködése tehetné lehetővé, hogy a jóléti állammal vagy az azzal kapcsolatba hozható számos intézménnyel egyenértékű projekteket hozhassunk létre. Mindez elvontnak tűnhet, de pontosan ez az absztrakció az, amivel a neoliberalizmus által létrehozott hegemónia felmérése lehetségessé válik.

Nem gondolom, hogy veszített a szocializmus. Azt viszont igen, hogy a neoliberalizmus sikeresen hátrakötötte kezeinket, és sikeresen korlátozta képzeletünket.

A jelen kihívása az új digitális táj felmérése, és egy homályos, de alapvető felvázolása az erre reálisan felhúzható új intézményrendszernek. Meg kell találni, először a koncepció szintjén, hogy milyen területeken tudunk ismét együttműködni, új tudáskészletet előállítani, hogy aztán éppen ezeken a területeken tudjunk egy újfajta közjót felfejleszteni. Mindezt nemcsak a szolidaritás, az igazságosság és az egyenlőség előmozdítása érdekében tennénk, hanem azért is, hogy társadalmunk hatékonyabbá és eredményesebbé váljon.

Vizsgáljuk meg közelebbről a mesterséges intelligencia (MI) témáját. Összesen tíz vállalat uralja ezt a területet, kínai és amerikai érdekeltségekkel fele-fele arányban. Cégenként évente 10-12 milliárd dollárt öntve a kutatásába. Nem kell nagy merészség ahhoz az állításhoz, hogy a gazdasági koncentráció ezen foka már valóban problematikus. Most képzeljünk el egy olyan struktúrát, ahol száz vállalat működik, miközben cégenként két milliárdot irányítanak az MI fejlesztésébe. Vajon lenne értelme egy ilyen strukturális váltásnak? Egyértelműen nem. Maga a felvetés is téves. Ehelyett azt a kérdést kell feltenni, hogy a jelenlegi kiadások mekkora része alacsony hatásfokú, pazarló. A pazarlás kilencven százalék körülire rúg. A válasz fontos következményekkel jár.

Ez alapján a mesterséges intelligencia szinte egy klasszikus értelemben vett közjó, amit a fejlesztési fázis után széles rétegek számára elérhetővé kell tenni. Ezzel nemcsak a költségek fognak drasztikusan csökkenni, hanem a hálózatosodás által a használhatóság minősége is jelentősen javulna. Jelenleg mind a tíz vállalat azonos gépi készségeket fejleszt algoritmusok és a gépi tanulás által. Mindegyikük saját MI-t képez ki, a macskás fotók és kutyás fotók vagy a sötét és fehér bőrű emberekről készült fényképek megkülönböztetésére. A különböző vállalatok ugyanazokat a funkciókat reprodukálják újra és újra. Nincs is jobb példa a kapitalista pazarlás bemutatására, mint az itt látható MI verseny.

A pazarlás problémáján biztosan nem fog kilencven új cég alapítása segíteni. Ehelyett egy olyan új, centralizált megközelítésre van szükség, ami alapján a mesterséges intelligenciát a politikai gazdaság által támogatott infrastruktúrának tekintjük. Egy átgondolt finanszírozási és fejlesztési rendszer mellett megtalálható annak is a módja, hogy a gazdaság különböző szereplői számára milyen módon és esetleg milyen feltételekkel tehetjük elérhetőbbé ezt a hozzáférést. Egy ilyen feltételi rendszer lehet például, amiben a nagyvállalatoknak magasabb díjat kell fizetniük, a kisebb piaci szereplőknek viszont már alacsonyabb díjat, a civil szervezetek, aktivisták és start-upok számára pedig teljesen ingyenes hozzáférést biztosítanánk. Ehhez vagy más lehetőségekhez azonban szükség lenne egy jelentős lépésre a jogi, politikai és pénzügyi intézményesülés irányába. Az intézményesülés sikerességével mindez elérhetővé válna. Pontosan az ilyen típusú intézményi innováció mellett kell a szociáldemokrata és a szocialista projektnek kiállnia.

Gondolatainkat azonban olyan mértékben a cégek mindennapos visszaélései dominálják, – adócsalás, durva beavatkozásuk a jogalkotásba, kritikusaik megfélemlítése és nyomon követése – hogy nehéz ennél messzebbre látni. Nem könnyű tehát absztrakt szintekről gondolkodni, és a beavatkozásainkat a szociáldemokrácia alapvető céljaival és szerepével összekötni. Nem kétséges számomra, hogy

bármilyen szociáldemokrata vagy szocialista projekteket is építünk fel a „Big Tech” és a Szilícium-völgy romjaiból, az infrastruktúra tulajdonjogának kérdése elsődleges lesz.

Megválaszolása pedig feltétlenül szükséges. A megszerzett infrastruktúrát ezután új projektek számára – immáron új célkitűzésekkel – ismét felhasználhatjuk.

Ilyen módon árutlanítottuk többek között az egészségügy, az oktatás, és a közlekedés területét. Sajnálatos módon a kapitalizmus így is megtalálta az emberi létezés bensőséges tereibe való behatolás módját. Gyarmatosította a privátszférát. Nem gondolom, hogy túlzás lenne ezt kijelenteni. Életünk apró részei áruvá váltak a kapitalizmus rendszerszintű erőfeszítései által. A kapitalizmus minden interakciónkat meghatározza függetlenül attól, hogy az hasonló gondolkodású emberek, politikai csoportosulások vagy intézmények között megy végbe. Az áruvá válás elleni fellépés pedig már igen régóta várat magára. A digitálisan közvetített társadalmi kapcsolatokat úgy és olyan szintig kell árutlanítani, hogy azok képesek legyenek szolidaritáson és egyenlőségen alapuló valós kapcsolatok építésére és ezen értékek előmozdítására.

A szociáldemokrácia kihívása

Bármilyen formát is ölt a szociáldemokrata vagy a szocialista projekt, muszáj lesz az infrastruktúra visszavételére koncentrálni. A jelen helyzet azonban józanságra int! Az Európai Bizottság és az Európai Parlament összetételét, valamint a szociáldemokrata pártok általános válságát látva nem állunk jól. Jelenlegi kihívásunk, hogy legalább az infrastruktúra visszavételének lehetőségét megőrizzük.

Az intézményi és társadalmi innováció felé irányuló szociáldemokrata impulzus ma a szabályozásban ölt formát. És ez valahol rendben is van, a szabályozás területén igazán jók vagyunk. Az egész Európai Bizottság azon az elképzelésen alapul, hogy mi határozzuk meg saját szabályainkat, majd ezt követően azokat be is kell tartanunk. Minden alkalom ünnepelendő, amikor egy szociáldemokrata politikus a szabályozásról beszél. De azt a kérdést is fel kell tennünk a felszólalónak, hogy mégis milyen válaszai vannak a digitalizálás okozta hatalmas gazdasági-politikai és kulturális kihívásokra. Vajon ebben a kérdésben szem előtt tartanak egy bizonyos típusú infrastruktúrát vagy gazdasági programot? Megkockáztatom, hogy nem. Biztonságosnak tetsző rejtekhelyüket már meglelték az európai szabályozás labirintusában.

Hogy a félreértést elkerüljem: nem ellenzem a szabályozást. De az az alapgondolat, hogy valamiféle technokrata szabályozási program majd rendet rak világunkban, az pusztán mítosz.

Egy sokkal ambiciózusabb politikai projektre van szükségünk, ami képes a szociáldemokrácia teljes újradefiniálására a 21. században. A digitális technológia megjelenése lehetőséget teremt erre, mivel végső soron hozzásegít a szociáldemokrácia új céljainak megtalálására, és megmutatja, hogy hogyan kell a 20. században elért eredmények puszta védelmezésén továbblépni.

Ez az új program természetesen nem zárja ki a „Big Tech” feldarabolását. A cél azonban nem az, és nem is lehet az, hogy a feldarabolással a „Small Tech” intézményéhez jussunk. Elképzelhető, hogy a liberálisoknak ez tetszene. A szociáldemokrata projektnek azonban mást kell a középpontba állítania. Valami mást, aminek része lehet vagy része kell, hogy legyen a Facebook vagy a Google hatalmának csökkentése is. A célok elérése érdekében megvalósíthatónak tűnik egy taktikai szövetség a liberálisok és szocialisták között. Ennek létrejötte talán szükséges is lesz.

Ez a szövetség egyedül a mögöttes filozófiai és politikai dinamikák teljes megértésével jöhet létre, különben a felek egyszerűen eltűnnek majd a süllyesztőben. A szociáldemokraták sohasem lesznek képesek a versenyről olyan bensőségesen beszélni, mint liberális társaik. Ha a szociáldemokraták mégis kitartanak emellett, akkor felmerülhet a kérdés, hogy mi szükség van egyáltalán a jelenlétükre. Persze, felhasználhatják taktikai és stratégiai szempontból saját programjuk és célkitűzéseik elérése érdekében, de csak akkor, ha ezek a programok egyértelműen ki vannak jelölve és megfelelően kommunikálva is vannak. A szociáldemokrata pártok programjában egy hatalmas lyuk tátong. Legjobb esetben is csak három vagy négy év áll rendelkezésünkre, hogy betöltsük a programban keletkezett űrt. Ha ez nem sikerül, akkor elszalasztjuk ezt az életmentő lehetőséget.

Az elkövetkezendő néhány évben két feladattal kell szembenéznünk. Először is pontosan meg kell határoznunk, hogy milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy ez az újonnan kialakuló szociáldemokrata projekt egyáltalán megvalósítható legyen. Mindez egy nagyon eltérő szakpolitikát is elképzelhetővé tesz az adattulajdonlás terén. Szükséges lehet például olyan gazdasági prototípusok kidolgozása, amelyek különböző városokban új típusú digitális gazdaságot vezetnek be, szolidaritásra és a polgárok részvételére apellálva. Itt szükségképp hierarchiaellenes programokról beszélünk, amelyek támogatják a hiteles vállalkozói szellemet. Hiba lenne továbbá a start-upokat egységként kezelni. Néhányuk természetüknél fogva szabadpiaci ragadozók, míg mások nemesebb célokat tűznek ki maguk elé, és azokat méltó módon érik el.

Mindezeket a módokat és prototípusokat ki kell próbálni kellő ösztönzés mellett. Mindaddig, amíg az új digitális infrastruktúrára nincsenek működő – azaz a kívánatos értékeket közvetítő és teremtő –, helyi szintű prototípusok, addig elfelejthetjük azok nemzeti vagy európai szintű tesztelését. Ehhez természetesen finanszírozásra és kockázatvállaló politikusokra van szükségünk, akik készek kiállni az ingatlanipar, az Über, a Google, az Amazon és hasonszőrű társaik ellen. Nyilvánvaló, hogy rengeteg ellenállásra lehet számítani. Ezek a vállalatok felfoghatatlanul befolyásosak és tökéletesen tisztában vannak a saját érdekeikkel. Vállalati programjuk szinte teljes mértékben a neoliberális projektre van kitalálva, közös céljuk pedig a nem-piaci alapú társadalmi koordinációk megakadályozása.

Az elkövetkezendő évek másik feladata, hogy elinduljunk egy ambiciózus intellektuális úton, a szociáldemokrácia 21. században betöltött szerepének és lehetséges céljainak átgondolása és újradefiniálása érdekében. Mindezidáig ezt egyetlen európai, észak-amerikai vagy latin-amerikai szociáldemokrata párt sem tette meg sikeresen. Ehelyett ideológiai és intellektuális tehetetlenség szorongatja őket, amely megakadályozza az intézményi és társadalmi társulások új formáinak kialakítását, és ezzel a szociáldemokrácia jövőjének újragondolását. A két feladat szükségképpen összefügg egymással. Amennyiben mindkét fronton sikereket érünk el, a szociáldemokrácia nemcsak túlél, hanem minden bizonnyal virágozni is fog.

Ellentmondások a neoliberalizmusban

A neoliberális projekt jelenlegi helyzete nagyon ellentmondásos. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy jól áll. Az olyan vállalkozások, mint az Über, az Airbnb és a Google, rengeteget tesznek azért, hogy állandósítsák a vállalkozói szellem fontosságának képzetét, és hogy felmerülő problémáink egyetlen megoldását a versenyben lássuk. Másrészt viszont, a neoliberális rendszer költségei olyan magasak, hogy maguk a neoliberálisok is küzdenek velük. A piaci mechanizmusok nem tudják problémáikat megoldani, már ha egyáltalán valaha is képesek lettek volna erre. Az új piacok nyitása sosem jelent valós megoldást ezen problémákra, amelyek nemcsak megmaradnak, de fel is halmozódnak végtelen regressziót okozva.

Tehát, bár nem szabad ellenfelünk ellenálló képességét és kitartását alábecsülnünk, azért számunkra is nyílnak taktikai lehetőségek. Az előrelépéshez viszont egy egyértelmű szociáldemokrata és szocialista programra van szükség. A problémáink nem a „Big Tech”-kel kapcsolatos félreértésekből fakadnak, hiszen ezek csak az okozatok. Ha meg akarjuk a problémáink alapjait érteni, akkor a következővel kell kezdeni: ki kell bogozni, hogy mit jelent a szociális demokrácia a 21. századi kapitalizmus viszonyai között.

A cikk a szerző vitaindító előadásán alapul, amely 2019. október 30-án, Berlinben, a 2019. évi Digitális Kapitalizmus Kongresszuson hangzott el. Az eseményt a Friedrich Ebert Stiftung szervezte.

A szöveg eredetileg 2019 decemberében angol nyelven jelent meg az openDemocracy és Eurozine portálokon. A cikk az Eurozine Információ: Egy közjó című sorozatának részét képezi.

Fordította: Horváth Nóra.
Copyright © Jevgenyij Morozov / Friedtrich Ebert Stiftung / Eurozine

Címlapkép: MTI/Sóki Tamás