Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kizsarolt nevetséges utóéleteink Húsz éve halt meg Petri György

„Én még itt: nyugatra ment hazám népe / HARC VISKÓKKAL ÉS PALOTÁKKAL BÉKE” – írta 1989-ben Volker Braun A tulajdon című versében. A vers letargiájából és magányából az egyértelműen kihallatszik, hogy Braun a beköszöntő liberális kapitalizmus és a német fordulat ügyében nem kifejezetten volt optimista. (1989 előtt az NDK baloldali ellenzékéhez tartozott, így tehát nem meglepő, hogy éppen Petri György fordította le az Európa Kiadónál 1986-ban megjelent Braun-válogatás anyagát.)

1989-ben ennek a hazának a népe is Nyugatra ment: volt, aki a Gorenje hűtőt, volt, aki a jól értesültség fölényét és az önműködő piacban való neofita buzgalmat erősítette a tetőcsomagtartóra, és cipelte haza a hétvége végeztével. Utóbbi egyúttal felesleges féknek és ellensúlynak, gúnyra érdemes, balos nehézkességnek, lomhaságnak tartotta a társadalmi igazságosság komolyabb garanciáit, s van, aki annak tartja máig. A legelején kezdődött tehát a harc a viskókkal (itt Braun kifordítja Georg Büchner mondatát), gyanútlanságból és naivitásból. Ma meg itt vagyunk. „És itt vagyunk, vége a műszaknak, / Nem azért, hogy lelépjünk, hogy elpárologjunk / Ebből a hőségből, hanem hogy összebújjunk / A dörgő gépteremben, valamilyen megoldást / Találni, találni, találni.” – áll az Általános várakozás című Braun-versben. Itt vagyunk, vége a műszaknak, összebújunk, légkondi-hűvös az üvegfalú liftben. De Braun, Petri és egy generáció kizsarolt nevetséges utóéletének történetéhez, s ebből adódóan a saját történetünkhöz is legalább 1968-ig kell visszalépni.

Szilágyi Lenke / Wikimedia

A Varsói Szerződés testvéri csapatainak 1968-as hadmozdulataival nem villámcsapásszerűen ért véget egy generáció világnézete azon a forró augusztusi napon (hiszen senki nem tud villámcsapászerűen beérni, erre maga Petri figyelmeztet). Ám utólag persze sokan – hittel és meggyőződéssel – azt mesélik, hogy ekkor nyílt ki a szemük, tudniillik az emancipációs kísérlet eredendően volt kudarcra ítélve, amint azt az augusztusi megszállás is igazolta, amelyik félbeszakította magát a folyamatot.

Pedig a megszállásból legfeljebb az a konklúzió származhat(ott), hogy ha öt idegen hadsereg tankjai állomásoznak csehszlovák városok főterén, az ország reformpárti vezetői pedig túszok, akkor és úgy a szocializmus valóban minden kétséget kizáróan demokratizálhatatlan. (A kapitalizmus demokratizálhatóságának problémája viszont ma mintha sokkal kevésbé pezsdítené a történeti rákérdezést, a teoretikus szkepszist azokban, akik 1968-ból immár azt a következtetést vonják le, hogy demokrácia és szocializmus összeegyeztethetetlenek. De akkor mégis mit akartak tizenkét évvel korábban Nagy Imre forradalmi kormányai (és a munkástanácsok), amelyek (néma) hagyományára – látszólag, illetve protokollárisan – a harmadik köztársaság épült? S maga Nagy Imre miért szenvedte el a megfeszülő kötél durva horzsolásátbetontér felett, kérdezhetnénk egy Petri-kollázzsal.)

1968 generációteremtő és rosszkedvbe torkolló nyara Kelet-Közép- és Kelet-Európában azt tette nyilvánvalóvá, hogy az elvi meggyőződés és a hatalmi-geopolitikai érdek közül melyik is képzi a testvéri szövetségbe forrt Varsói Szerződésnek az alapját.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a király meztelen – de tankban ül.

Ekként 1956 novemberének budapesti lánctalpai és 1968 augusztusának prágai lánctalpai persze nem horthysta restaurációt és nem nyugati-imperialista puccskísérletet jöttek eltaposni (hiszen Angyal Istvánt, Bali Sándort, Bibó Istvánt, Jiří Hájeket, František Kriegelt és a tömegeket körülöttük más fűtötte), hanem a kiürített ideológiai status quót szándékoztak fenntartani, érvek híján tankkal. S míg ‘56 után a csigolyán megfeszülő kötél csikorgásával, ‘68 után a bürokrácia fogaskerekeinek kattogásával kellett és lehetett elnyomni ennek a velőtrázó kongásnak a hangjait.

Az ún. visszarendeződés során bekövetkező marginalizálódása a Petrit is tagjai között tudó értelmiségi körnek nem abból adódott, hogy ellenezték a szocializmust, mert épp ellenkezőleg: másként-gondolkodtak róla, szertenéztek, s a létezőben, az adott állapotban nem úgy és nem azt lelték. Kritikájuk elvégzése idején („ázott lódenkabátként kőnehéz / majdnem két évtized”) persze az ő szocializmusképük is módosult, hogy aztán sokuk, legtöbbjük (Petri is) így-úgy kilábaljanak („Második, és remélem utolsó fegyveremet, Friedrich August von Hayek nemes és konzekvens liberalizmusát eszem ágában sincs eldobni.”, írja 1994 júliusában, abban a levélben, amelyben kilép az SZDSZ-ből; első fegyvere, melyet saját bevallása szerint nem elejtett, hanem eldobott, természetesen a marxizmus volt.). Ám (közvetlenül) a rendszerváltás előtt született írásaikat is inkább az évtizedes baloldali melankólia hangszereli, és még véletlenül sem a szabadpiac és a kapitalizmus iránti elkötelezett lelkesültség. Ezzel párhuzamosan pedig az is látszik, hogy

a demokratikus szocializmusból való kilábalás és fordulat jóval bonyolultabban történt annál, mint ahogy az 1990 utáni (liberális) párttörténeti önelbeszélések evidenciájaként rögzült

(erről már-már unásig, ld. itt, itt, itt és itt).

A történelem viszont épp akkor ért véget ugyebár, amikor győztek. Ámbár e győzelemre alig se számított senki, így az beköszöntött inkább. Amit viszont 1990 győzelmében akkor már sajátjuknak véltek, az mintha jócskán megváltozott volna ahhoz képest, amiért az azt megelőző évtizedekben a marginalizálódást elszenvedték, majd választották. Elzúgtak Ká-Európa „helyreállító tetszettek-volna-forradalmai” (© Jürgen Habermas & Antall József). 1990 győzelme a mából már „Margaret Thatcher” győzelmének látszik és nem „Bibó István” győzelmének. Ezzel a vereséggel, s e vereség mögötti önmagával a legbátrabban persze Tamás Gáspár Miklós nézett szembe. Közben pedig ez a mi elmúlt húsz harminc vagy ki tudja hány évünk története (is). Dühös és kóstolódó ifjúságé. (S ha ez netán ehelyütt tényleg evidencia, konszenzus és megunt ócskaság, akkor is ez tűnik számomra a rendszerváltás valódi történetének: miért nem vagyok szociáldemokrata a nyolcvanas évek végén Magyarországon, ha netán valóban nem, kérdezünk vissza akkorra a mostból Solt Ottiliával. Persze ehelyett kényelmesebb az akolmelegben ezredszer is újramesélni, hogy kivel és hogyan nem egyeztette le az akkor liberális, akkor kispajtás ifjú szónok az Újratemetési beszédet, a viselkedéséből pedig már akkor tisztán látszott, hogy.)

„Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort. / (Pontosabban: az utóbbit csak explicitté tettük / tényfeltáró és politikai munkásságunkkal.)”, áll a Solt Ottilia emlékére írt Petri-versben, és 1989-90 ambivalens győzelmének utólagos pirruszi jellege is kikönyököl a sorok közül. Mert mi az, ami beköszöntött, s mi lett a szabadulás ára?

„Valóban ezt akartuk? Hogy így, ilyen brutálisan pont azok a rétegek váljanak áldozattá, akik semmilyen nyomásgyakorló helyzetben nincsenek? (…) Mintha az lenne az új jelszó: gazdagok, gazdagodjatok, szegények, dögöljetek meg.”

– írja Petri 1996 karácsonyán a Népszavában, és akkor álljon itt újra a felütésben idézett Volker Braun-sor: Harc viskókkal és palotákkal béke.

Petri költészete – érthető módon tehát – nagyon tétova lesz ez idő szerint, s van ebben a tétovaságban szövegimmanens szándékoltság, de van benne szövegfüggetlen természetes nehézkedés is. „Van szabadságunk, csak én nem vagyok. (Kevésbé patetikusan: elvették a cumimat.) Ezt meglehetősen komolyan gondolom: elvették a sorsomat.” A sorsfosztás súlya önmagában is megrendítő, s ezt fokozni tudja, ha arra gondolunk, hogy a poétikai és politikai biztonságérzetet paradox módon az ellenállás józansága garantálta, a mindennapi létezésnek ez a rendszerszintű antagonizmusa pedig a költői alkatból adódóan eminens ihletforrásként is szolgált. Az Elvették a kedvenc játékomat fordulatában pedig talán mégsem valamiféle Stockholm-szindróma dekódolható, ami egyébként valóban felmerül némely rendszerváltás-emlékezetben, sokkal inkább a tanácstalanság: „Révbe értem. De ez kötelesség, nem érdem. / Itt vagyok, és az egészet nem értem.” Az anyaghiba helyébe az anyaghiány lépett a kézműves céhmester műhelyében, a tér változatlan szűkösségében. Ekként tárul fel a kimúlt korszak helyén maradt horror vacui, ez itt viszont elsősorban és „csak” műhelytitok, pesszimizmusa is inkább zsémb, s nem afféle közérzet, amely a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Petri-lírájának termékeny értelmezési kereteként mutatkozik. Oda kell tehát visszalépni, hogy kiderüljön, mi veszett el, és valóban megmenthetetlenül személyes-e, ami jó volt.

A korszak közérzete, noha az örökhétfő-motívumban nyeri el foglalatát, már és még inkább az első két kötetnek (Magyarázatok M. számára; Körülírt zuhanás) központi kérdése. A klausztrofób folyamatos jelen egyúttal univerzálissá is tágul: az életidőt láttatja tisztán, színről színre, a maga feltartóztathatatlan fogyatkozásában, ami így már eleve utóéletként fogható fel, a halálra ráadásul kapva, talált tárgyként. Szakszerű sírásás a költő mestersége. Beckett hallatszik be ide, talán nem véletlenül: „Síron guggolás és nehéz szülés. A gödör mélyén a sírásó merengve előveszi a fogóját. Van idő megöregedni. A levegő jajgatással terhes.” A szürkületben  élesedik ki minden. A melankólia kapcsán Petri azt írja, hogy az a mulandóság felett érzett szomorúság, hiszen csupán egyetlen bizonyosság van: meg fogunk halni. Azonban ez a tisztánlátás segíti a tudomásulvételt, s ekként a melankólia voltaképpen halk, rejtett derű. „Meg fogok halni. Nem is oly sokára. / S ez olyan könnyű szédülettel tölt el”, olvasható a Mosoly című vers felütésében, mely épp huszonegy éve jelent meg, így a nyár közepén a Holmiban, és olvasható a budapesti Nyitott Műhely falán is. A halál nem vészjósló, hanem tabumentes jelét mint legevidensebb attribútumot, a tisztánlátásnak ugyanezt a tudását rögzíti Esterházy Péter nekrológja is: „Petri Györgyön világéletében látszott, hogy Petri György halandó. (…) Nem az öröklétről beszélt ez a csoda, hanem a végről, a semmiről, de mégis úgy, mintha ima volna, mintha lehetséges, vagyis érdemes volna imádkozni.” A maguk módján tehát mindketten a vigaszról beszélnek: „halálom egyfajta ritka vigasz”. S hogy ez az utóélet, a túllét mennyire nem csupán a halálos betegség okán valószínűsíthető halál közelségének tapasztalata, hiszen a halál közelsége állandó, hanem Petri ontológiájának alapja, az már abból is látszik, hogy az első kötet második versében, a nyitósorban, tehát tulajdonképpen a pálya kezdetén ez áll: „Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.”

A végcéltól mentes, mégis folytonos végreszegezettségben toporgó (utó)élet gondolati előzménye a célt óhajtó világnézet-szükséglet vákuummá szűkülésében, ürülésében, fosztottságában fedezhető fel, mely éppen olyan klausztrofób, mint a prezentizmus. „Mi mindent hagyott ránk! / Micsoda hiányt illúziókban”, áll a fentebb már idézett Volker Braunnak a Marx Károly című, Petri által fordított versében. A teleologikus üdvösségtan hűlt helyén az evilági mókuskerék töredezett nem-idejét találni, az egység utáni sóvár vágy helyén egy szétszerelt világ hallgat, ünnepi költők helyett a szél mond verseket. A korszak közérzete így az idő és a nyelv problémájának fénytörésében testesül meg metapolitika(i probléma)ként, majd szervesül politikai költészetté. Ezért volt téves a kritikai felvetés, miszerint Petri költészete süllyed, és ezért volt téves a megállapítás, miszerint 2010 után nyerte vissza aktualitását.

Mint író foglalkozású budapesti lakos, Petri az adott világ „varázsait” így, történelmi idő és világnézet kölcsönhatásában, tehát nem pusztán referenciák általi kordokumentálásban, vagy absztrakt fogalmiságban mérte fel.

Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.

Ebből a versmondatból Petri lírájának e három komponense hallatszik ki: korszak, közérzet és a (költői) megszólalás nehézsége. Alapja tehát – a közéleti költészetről alkotott közkeletű tévedéssel ellentétben – nem félreértett alkalmiság, sem múlékony apropó, ami kézügyes kifinomultsággal bármilyen anyagidegen öntőformába belecsorgatható; nem műfaji-tematikai trendek eseti kipipálása, nem a Feuilleton-rovat, az év végi körkérdés vagy a féléves fogyásjelentés internalizált iránymutatása, olykor diktátuma. Nem az „írók, írjatok szociálisan érzékeny (sic!) / ökotudatos / stb. karanténnaplókat!” típusú elvárások és felkérések leszámlázható penzuma.

A Petri-féle ethosz, mert immár nyilvánvalóan erről van szó: a hagyományról, nem is az öncélú láthatóság érdekében vagy a vásárlóképesként tételezett közönségigényre alapozva barkácsolt könyvet és kompozíciót. Hiszen, mint minden igazán nagy költészet, Petrié is öntörvényű: logika, de – ugyebár – nem tudomány. Ezért pedig ahogy joggal ébredhet gyanú, hogy a (pártállami) párthatározatok szövegvilága mennyire képes felpiszkálni a pártköltők pártköltészetét, úgy az ideológiai túlkódoltság veszélye van jelen akkor is, ha a vers egyetemi szakszemináriumok olvasmányjegyzékei nyomán termelődik ki, és alkalmazott, artisztikus szekunder szöveg gyanánt lesz lábjegyzetté. Az ilyen típusú uniformizáló és/vagy illusztratív tendenciák nem kísértették inspirációval Petri líráját, annak ellenére sem, hogy az erősen bölcseleti megalapozottságú költői program szinte az egész életműben megmarad, még ha idővel és tudatosan jóval ziláltabbá is válik formailag. (Ez a formai devolúció is lehetne egy újraolvasás alapja, ahogy szükségszerű egy feminista kritikai szempontú, alapos és differenciáló olvasás is, amely az érintett szövegek tárgyiasító beszédmódját és világteremtését, ezek eredőit, és nyomukban a lírai én által végrehajtott (ön)karakterizációt veszi górcső alá, ezáltal akár újra is rendezve az életmű topográfiáját.) Tehát nem inflálódott el az a poétikai-politikai reveláció, látomás és indulat, ami Petri költészetének első másfél-két évtizedét dominálta, ami mellett kitartott, s aminek így aztán szinte magától értetődő következménye lett a szamizdat.

A szamizdat azonban – ahogy azt Petri életműve kapcsán kulturálisan és történetileg értjük – a mai kontextusban nemegyszer értelmezhetetlen jelenség: a politikai ellenállás és/vagy rendszerkritika mediális eszközeként anakronisztikus kísérlet, rosszabb esetben – az anakronizmus tudatában – pedig önheroizáló póz. A szó ekként való használata a történelmi analógiákat leblattoló impulzus-ellenzékiség eszköztárába tartozik. Meg egyébként is: Petri számára a szamizdat politikai, tehát poétikai (!) ÉS morális okokból lett egyként elkerülhetetlen, ilyen szétszálazhatatlanul. Ezért az aktuális jelentésrétege (ahogy ez Petri pályája esetében is ugyanígy releváns szempont) nem a gondolatszegény tucatmoralizálás mai sportja felől, sokkal inkább a kérészéletű és következetlen elvárásrendektől és megfelelési kényszerektől független (alkotói) autonómia által ragadható meg.

Ez az autonómia garantálhatja a száraz szemet is, amellyel – vissza és előre – nézni akarunk. Egyedül a szem mutatja, miből vagyunk. A többes szám pedig nem valamiféle képviseleti líra utánlövése, amely vagy az írástudói felelősség üres-fáradt mantráit, vagy épp az ezen való üres-fáradt ironizálást szokta kiváltani. A kizsarolt nevetséges utóéleteink többes száma az osztozás nyelvi formulája – nyelvi, tehát politikai probléma. Hiszen ha kinézünk e folyamatos jelen, a fennálló, a korszak klausztrofób karanténjából, mormolom újra, kiélesedik minden. Mert elég az idő, amit öregedtünk e hümmögések kurta idejében.