Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A gyengülő forint a multiknak kedvezhet a begyűrűző válságban

Két viszonylag friss gazdasági hír: a forint euróhoz viszonyított árfolyama hétfőn ismételten rekordmélységbe zuhant, több, mint 338 forintot kellett adni az EU-s fizetőeszközért, ennyibe még soha nem került a közös pénz. Egy másik hír, hogy egyre több fiatalt bocsátanak el a magyarországi cégek az elmúlt időszakban, ami azt jelezheti, hogy csökkent a munkaerőhiány, vagy legalábbis a cégek a termelés visszaesésére számítanak, vagyis nem lesz szükségük annyi munkásra, mint korábban.

Hogy mi az összefüggés? Az, hogy ez akár igen komoly córesz előjele is lehet.

Ugyanis a magyarországi bérek az elmúlt három-négy évben azért emelkedhettek ilyen ütemben, mert hasított a feldolgozóipar, ami igencsak leegyszerűsítve azért történhetett meg, mert az EU centrumországaiban jól teljesített a gazdaság, és a javarészt külföldi tulajdonú cégek magyar lerakatai teljes gőzzel dolgoztak.

Ezzel összefüggésben jelentős volt az export, ami nem csoda, a Magyarország gazdasági teljesítményének gerincét adó, jellemzően külföldi (német) tulajdonú autóipari cégek jellemzően nem a magyar piacra termelnek, belföldön a termelési volumenhez képest elenyésző számú német prémiumautót adnak el. Ugyanakkor Győrből, az Audi gyárból a fél világba szállítanak motorokat a Volkswagen csoport különböző típusaiba, és a szentgotthárdi Opel – és most már PSA – gyárban készült motorok jelentős részét is külföldön építik a kocsikba.

Ezeknek a cégeknek az az érdekük, hogy a forint gyengébb legyen az euróhoz képest. Ugyanis, mivel Magyarországon fizetnek béreket, adókat, esetleg a helyi beszállítók felé is forintban számolnak el és az energia- és egyéb költségük is forintban keletkezik, a termékek jelentős részét euróért értékesítik. Vagyis míg a kialkudott árak, a bérek és a különböző díjak rugalmatlanul reagálnak az árfolyammozgásokra, a gyengülő forinton az aktuális euró-forint árfolyam révén ezek a cégek kereshetnek az átváltáson.

Magyarán ha január elsején 10 krajcár egy peták, februárban pedig már 12, akkor ha petákban vezetem az elszámolásomat, kevesebbet fogok költeni a munkásaim bérére, akiket krajcárban fizetek.

Na most, a bérek némi spéttel követik az inflációt – sőt, jó esetben az inflációt meghaladó mértékben nőnek – ahogy az árak is. Természetesen az előbbinek jobban örülhet a munkás, hiszen több pénzt kap kézhez, amiből többet tud fogyasztani, sőt, lehet hogy nem árverezi el a bank a feje fölül a frankhiteles házat, mert tudja fizetni a részleteket, melyek egyébként egy korábbi árfolyamváltozás következtében szálltak el – ez pedig már tényleg a jólét non plus ultrája.

Itt a bökkenő annyi, hogy az elmúlt években azt láthattuk, hogy a versenyszféra egyes szegmenseiben valóban növekedtek a fizetések, az iparban a beszállítói láncokon egyre lejjebb haladva egyre kisebb emeléseket látunk. Magyarán, míg a Mercedesnél az inflációt akár jelentős mértékben meghaladóan növekedtek a bérek, a beszállítói lánc következő lépcsőfokán már kevésbé, és így tovább.

Valamint azt sem szabad elfelejteni, hogy a közszférában sem emelkednek ilyen dinamikusan a fizetések, ahogy a nyugdíjak emelkedése is elmarad a szakmai szervezetek által kívánatosnak tartott mértéktől, miközben a termékek és szolgáltatások ára – még ha nem is azonos mértékben – de egyre csak nő.

Viszont ha nincs infláció, a centrumországok gazdaságának lassulásával a nyugati cégeknek egyre kevésbé fogja megérni Magyarországon gyártatni, így kevesebb munkásra lesz szükségük. Vagyis a munkaerőpiacon arányaiban nő a munkások száma a munkahelyekéhez képest, ami a bérek csökkenésével jár – miközben azok reálértéke, amennyiben nincs, vagy az inflációnál csekélyebb a kiigazítás a forint leértékelődésével is csökken.

Ráadásul az infláció alapvetően a szegényeket terheli. Mivel nekik bevételeik nagyobb arányát kell kifizetniük olyan termékekre és szolgáltatásokra, melyeket nem tudnak helyettesíteni vagy elhagyni – mindennapi fogyasztási cikkek, vagy az átlagos áremelkedés sokszorosával dráguló lakhatás – sokkal érzékenyebben érinti őket az árak emelkedése.

Miközben pedig a kormányzati és jegybanki intézkedéseket, melyek következtében a cégeknek megéri Magyarországon termeltetni, értékelhetjük úgy, mint a munkahelyek megtartására tett erőfeszítést, nehéz így tenni, ha számolunk a bő egy éve bevezetett rabszolgatörvénnyel. Ez ugyanis épp azt teszi lehetővé a cégek számára, hogy kevesebb számú munkással végeztessenek el ugyanakkora mennyiségű munkát, ráadásul úgy, hogy a munkaidőkeret segítségével a piaci kereslet változásaiból adódó profitkiesést a munkások bérére terheljék.

Magyarán a cégek rentabilitása megmarad, miközben több munkás fog a piacon munkát keresni, ami a bérek csökkenésével jár.

Egy válság hatásait persze nehezen tudná kivédeni a globális kapitalista rendszerben egy olyan apró gazdaság, mint Magyarország, amely szerkezete révén ráadásul rettentően kitett a nemzetközi folyamatoknak – ha a német gazdaság gyengélkedik, az Magyarországon kész katasztrófa.

Márpedig az, hogy egyre nő a fiatalok körében a munkanélküliség, és a nagy cégek egyre több embert bocsátanak el az elmúlt hónapokban, épp a begyűrűző válságnak a jelei, és az elmaradt magyarországi ipari bővítések is hasonló tendenciákra utalnak.

Magyarország ugyanakkor megpróbálhatott volna legalább felkészülni egy esetleges gazdasági lassulás várható hatásaira az elmúlt években, ezt azonban elszalasztotta, mivel ahelyett, hogy az oktatási rendszer a fiatalok képzésére koncentrált volna, inkább igyekezett őket mihamarább kihajtani a munkaerőpiacra, hogy a cégek szolgálatába állhassanak.

Ez pedig nem csak azért problematikus, mert így az oktatási rendszer bebetonozza a társadalmi különbségeket, de az alacsonyan képzett emberek sokkal inkább ki vannak szolgáltatva a tőkének, és sokkal nehezebben tudnak alkalmazkodni a változó viszonyokhoz. Ami persze a tőke számára jó, de a kapitalista gazdasági berendezkedésben főbenjáró bűn egy állam részéről, amennyiben így viselkedik polgáraival szemben – persze ne legyen illúziónk, napjaink tőkés kormányai általában így tesznek.

Valamint ott van Magyarország félperifériás – illetve az EU-ban perifériás – helyzete is, mely predesztinálja az országot, hogy az unió perifériáján elhelyezkedő többi országgal szemben folytasson negatív adó- és bér, pozitív vissza nem térítendő támogatás versenyt. Amit egyébként elég szépen meg is nyert.

Mindenesetre a kormánynak nehéz dolga lesz, amennyiben szeretné fenntartani a társadalom egy olyan életszínvonalát, ami mellett még újraválasztják a Fideszt, és még a nyugati tőkének a tyúkszemére sem akar rálépni, mert bármelyik csoport csúnyán megbüntetheti.

No meg az is lehet, hogy az Orbán-kormány hosszútávon titokban a forradalomra játszik. Bár meggondolva talán inkább arra, hogy – tanulva a görög válság európai szintű „kezeléséből” – a tőke hűséges helytartójának szerepét veszi fel egy esetleges válságban is, és reméli, hogy nyugatról nem fogják elengedni a kezét.

Nem tudhatjuk, hogy a következő gazdasági válság lesz-e elég mély ahhoz, hogy megrengesse a globális gazdasági rendszert, én a magam részéről legalábbis nem hiszem. Ahogy azt sem látom, hogy lennének elég erős, nemzetközileg összehangoltan tevékenykedő mozgalmak, amelyek meg tudnák szervezni az elnyomott tömegeket egy jobb világ víziója körül, melyet a jelenlegi romjain építhetünk fel.

Tehát ezen még dolgoznunk kell. A tőkés rendszer gazdasági válságai ciklikusak. Azonban miközben a tendenciákat és a helyzetet elemezgetjük, nem feledhetjük, hogy a környezeti válság ezzel szemben lineáris, és ha nem a következő, talán az az utáni, vagy a rá következő gazdasági válsággal összeadódva talán boríthatja a fennálló rendet – erre pedig készen kell állnunk.

Címlapkép: MTI/Kovács Tamás