„Ha Németország tüsszent, Magyarország megfázik” – gazdasági függésünk története

„Ha Németország tüsszent, Magyarország megfázik” – tartja a mondás. A február elején nyilvánosságra került, német növekedési kilátásokra utaló gyenge adatok miatt felerősödtek azok az aggodalmak, hogy egy esetleges német recesszió a magyar gazdaságot is magával rántaná. Amint a német pénzügyminiszter is elmondta, megfázásról egyelőre nincsen szó, mégis több jel utal arra, hogy Európa legnagyobb gazdasága nem örvend kicsattanó egészségnek. Arról pedig a jelen adatoktól függetlenül is érdemes beszélni, hogy miképp függ a magyar gazdaság a némettől. Az alábbi cikkben tehát arra keressük a választ, hogy „hogyan terjed a nátha”.

Bevezető

Magyarország történelmi körülményei folytán egy erősen nyitott, félperifériás gazdaság, ami tankönyvi értelemben azt jelenti, hogy folyamatosan tőke és technológia behozatalra szorul, mert az ország területén megtermelt javak jelentős része a külföldi vállalatok domináns jelenléte miatt kiáramlik az országból[1]. Ezt aszimmetrikus függőségnek tekinthetjük, hiszen egyfelől az itt megtermelt jövedelem csak kicsiny része fölött rendelkeznek a hazai gazdasági szereplők – jellemzően a külföld felé közvetítő elitek –, másfelől a kiáramló, ezért kieső helyi jövedelem miatt folyamatosan utánpótlásra van szükség a termelési és a szélesebben vett társadalmi létfeltételek fenntartásához, újratermeléséhez. Ennek pedig ára van.

A függőség tehát folyamatosan újjáalakul, ami a félperifériás gazdaságokra általában igaz.

Ha megnézzük az egyes országok történelmét, akkor elég sok olyan sajátos körülményt találunk, ami a világgazdasági illeszkedésnek a helyi mintáit határozza meg. Ilyen lehet például a gyarmati örökség vagy esetleg egy háború következményei, de adott esetben a földrajzi elhelyezkedés is számít.

Magyarország történelmi fejlődése során egy nagyon erős német orientáció alakult ki mind a gazdaság, mind pedig a politika terén. Ennek történelmi előzményei messzire nyúlnak vissza. A féloldalas világgazdasági illeszkedés kialakulásának a körülményeit a Habsburg Monarchia birodalmi gazdaságának felépítésében érdemes keresni, főleg annak kései korszakában az Osztrák-Magyar Monarchia idejének belső gazdaságszerkezeti formáiban. Ez a féloldalas függőség az OMM felbomlását követően jelentősen felerősödött, és Trianonnal kényszerűen kialakult egy külső orientáció, aminek örökölt illeszkedési mintázatai alakulnak újra ma is. Az alábbiakban ennek a mintázatnak vizsgáljuk meg a gazdaságszerkezeti összetevőit, viszont nem térünk ki olyan fontos, ezzel szoros összefüggésben fejlődő tényezőkre, mint a politikai, kulturális intézmények, amelyek a hazai elitcsoportok orientációját szintúgy meghatározzák.

A legújabb kori gazdasági függőség Magyarország világgazdasági (re)integrációjával az 1970-es években erősödött fel. Mint említettem, ez nem előzmény nélküli, sőt számos korábbról megörökölt tényező – például a világháborúk idejére visszanyúló külföldi (jóvátételi) adósság – befolyásoló maradt. Az 1970-es évek mégis fordulópontnak tekinthetők a világgazdasági illeszkedés szempontjából. A magyar kormányt nemzetközi hitelfelvételre kényszerítette az a törekvése, hogy megtartsa a korabeli modernizáció alapjául szolgáló importhelyettesítő-iparosítást és az ahhoz kapcsolódó intenzív beruházási dinamikát, illetve ezzel párhuzamosan fenntartsa a lakosság életszínvonalát. Ebben a visszakapcsolódási folyamatban az NSZK-nak geopolitikai okok miatt fontos szerep jutott.

Magyarország világgazdasági (re)integrációs folyamatának tágabb hátteréül a világgazdaság  1970-es években lezajlott fordulata szolgált. A világháború utáni gazdasági fellendülés lelassult, és egy szerkezeti válság alakul ki a világgazdaságban, ráadásul a nyugati országokat geopolitikai krízisek sorozata sújtotta. Az Öböl-menti olajtermelő arab OAPEC államok váratlan és radikális olajáremeléssel torolták meg Izrael nyugati szövetségeseit a Jom kippur-i háborúban. Az árrobbanás miatt recesszióval egybekötött infláció, vagyis „stagflációs” időszak kezdődött nyugaton. Az olajárrobbanás további hatása volt, hogy hatalmas mennyiségű lekötetlen tőke, az úgynevezett „petrodollárok” gyülemlettek fel az olajtermelőknél, akik mivel ezeket saját fejletlen termelési hálózataikba nem tudták visszaforgatni, ezért a pénz nagyobbik része a nemzetközi „Eurodollár” pénzpiacokon, azon belül is nyugat-európai befektetési házakban landolt.

Az 1960-as évek vége az NSZK-ban külpolitikai fordulatot hozott. Nyugat-Berlinnek speciális helyzete miatt sikerült Bonnt rávennie, hogy lazítson a szigorú Hallstein doktrínán, ami sokáig az NSZK háború utáni külpolitikai alapelve maradt, és inkább rendezze kapcsolatait az NDK-val szövetséges kelet-európai államokkal, ideértve a Szovjetuniót is. A Hallstein doktrínát felváltotta a „keleti politika”, az Ostpolitik, ami új helyzetet teremtett Nyugat-Európa, elsősorban az NSZK és az ekkora szintén válság szélére sodródó KGST országok között. Ekkorra vált egyértelművé, hogy a geopolitikai közeledés jól kiegészült a nyugati tőke, illetve a fejlesztésekre szoruló KGST országok igényeivel. A Hallstein doktrínát felváltó „Ostpolitik” ezt a viszonyt igyekezett rendezni, ráadásul úgy, hogy az egyre inkább nyugati tőkére és technológiára szoruló KGST országok számára az NSZK jelentette a nyugati kaput, így a tőkés gazdasági nagyhatalmak közül az NSZK egy „híd” szerepet kezdett betölteni a keleti blokk felé.

Híd szerep a KGST-ben

A KGST-n belül a híd másik oldalának szerepét a 60-as évek kádári konszolidáció útjára lépő Magyarország játszotta el. A magyar „híd szerep” arra épült, hogy nyugatról, elsősorban az NSZK-ból berendezések és alkatrészek formájában bejutó technológiákat a hazai feldolgozóipar saját termékeibe építette át, majd azt a KGST piacon, főleg a Szovjetunióban értékesítette[2] Eklatáns példa erre az Ikarus gyár története, aminek már a háború előtti elődje, az Uhry Imre Karosszéria és Pótkocsigyár is német gyártók alvázaira építette buszait, hogy aztán a később államosított cég az 1960-as évektől a német Henschel modelljéről másolja az első csuklós buszt[3]

Mivel a nyugati termékekért kemény devizában kellett fizetni, ezért a magyar külgazdasági szakosodás már elég korán arra kényszerült, hogy konvertibilis devizát szerezzen. A KGST-ben kevés olyan terméket állítottak elő, amit nyugati piacokon lehetett volna értékesíteni, azok is főleg nyersanyagok és mezőgazdasági áruk voltak, vagyis az importhelyettesítő iparosítás által meghaladni kívánt áruexport csoportok, amelyeket még a volt-gyarmati országokban lehetett kemény devizáért eladni. Emiatt az ország leginkább a szubvencionált szovjet kőolaj újra exportálásából tudta fedezni a nyugati számláit.

A „híd szerep” kedvező cserearányokra épült, vagyis arra hogy a háború utáni konjunktúrában a nyersanyagok iránti kereslet kitart, illetve, hogy a KGST-ben történő technikai fejlesztések belátható időn belül elérik a tőkés országok színvonalát, és akkor kiválthatóvá válik a nyugati technológiai függőség. A második olajárrobbanásig ez az elképzelés nem volt teljesen irreális, viszont ezt követően egyre inkább azzá vált.

Ráadásul az 1970-es évek végétől a Szovjetunió is egyre kevésbé volt képes, vagy érdekelt szubvencionálni a KGST-be irányuló kőolajexportját, ami egyszerre hozta kedvezőtlen helyzetbe az import-helyettesítésre épülő energiaigényes ipart, és a kőolajat re-exportáló országok külkereskedelmét. Magyarország esetében a cserearányok romlása látványossá vált mind a szocialista (KGST) mind a nem szocialista (nyugati) országokkal folytatott külkereskedelmében.

Magyarország külkereskedelmi cserearány változása a szocialista és a nem-szocialista országok relációjában (1960= 100%), Forrás: KSH

Innentől kezdve a „híd szerepből” következő kedvezőtlen szakosodás a külső függőségek megerősödéséhez vezetett Magyarországon. A romló cserearányok miatt megnövekedett a külkereskedelmi hiány, és a beruházásokhoz szükséges tetemes forrásokat nem nagyon lehetett máshonnan, mint a petrodollárokra épülő (átmenetileg olcsónak számító) hitelekből fedezni[4]. Bár volt egy erőtlen kísérlet a KGST működésének megreformálására, például közös konvertibilis deviza bevezetésére, vagy egy saját finanszírozó bank felállítására, a tagországok közötti érdekellentétek miatt erre végül nem került sor[5]. Ezért az 1970-es évektől  Magyarország is egyre inkább arra kényszerült, hogy nyugati illetve japán bankoktól felvett kölcsönökből finanszírozza a kádári politikai konszenzus szempontjából továbbra is fontos „híd modelljét”.

A nemzetközi pénzpiaci helyzet a 80-as évekre váratlanul megváltozott (a kamatok hirtelen megemelkedtek és kedvezőtlen árfolyamváltozások álltak be), ezzel egyidőben pedig a hidegháborús geopolitika is átalakult. Ezek a gazdasági és politikai kényszererők ágyaztak meg a rendszerváltásnak már a 80-as évektől kezdve[6].

Rendszerváltás

A rendszerváltással ezek a függőségek átalakultak, illetve újra megerősödtek. Magyarország radikális gazdasági sokkterápiára kényszerült, ami a féloldalas és kényszerű világgazdasági illeszkedéséből következett: a hatalmasra duzzadt adósságállományból, valamint a nyugati kereskedelmi, tőke és technológiai függésből. Ez valamennyi volt KGST országot érintette, de mivel a többi ország öröksége valamelyest el is tért a magyar híd-modelltől, ezért a rendszerváltást követő konszolidációs pályák is változatosak maradtak.

Magyarországon a sokkterápia a spontán privatizációból kinövő általános és széleskörű magánosítást eredményezett, aminek következtében a nyugati vállalatok a gazdaság legtöbb és legfontosabb területein szereztek vezető pozíciókat. Ide értve olyan fontos iparágakat is, mint a közlekedés, a hitelezés, a kiskereskedelem, a távközlés vagy a közüzemi ellátás. A bankszektor esetében például a 2000-es évek elején a 70 százalékot közelítette meg a külföldi bankok piaci részesedése [7].

A sokkterápiára épülő gazdasági rendszerváltás velejárója volt továbbá, hogy a hazai cégek vagy teljesen kiszorultak korábbi piacaikról és emiatt általában a termelésből is, kiváltképp a külpiacokra szakosított állami vállalatokat, vagy ennél egy fokkal jobb esetben lecsúsztak és betagozódtak a régióba betelepülő nemzetközi termelési láncok beszállítói közé.

Erre egy jellegzetes példa a Videoton esete, ami a hazai elektronikai és számítástechnikai gyártás egyik zászlóshajójaként az 1980-as években még a nyugati piacokon is versenyképesen tudott megjelenni[8]. A csődöt elkerülendő privatizációval viszont a telephelyeire beköltöző IBM-nek és Philipsnek lett a beszállítója.

A legtöbb hazai cég, így a Videoton is eleve nagyon nehéz pénzügyi helyzetbe került a KGST összeroppanását követően. Legtöbbjüknél komoly adósság halmozódott fel a 80-as években, ezért a természetes piacaik elvesztésével a fizetésképtelenség határára sodródtak, és csak kevesüknek sikerült ezt túlélni. A betelepülni vágyó tőkeerős befektetőknek viszont sikerült kiszemezgetni a vállalatóriások romjai közül az értékes darabokat, egy-egy fontos helyi technológiát, korábban használt üzemcsarnokot, és így persze átvehették a helyi piacot is. A hazai vállalati szektor gyors leépülése következtében az egekbe szökött a munkanélküliség, ami szintúgy kapóra jött a betelepülő külföldi cégeknek, hiszen így nagyon olcsón – a nyugati bérszínvonal töredékéért – jutottak hozzá több évtizedes tapasztalatokkal rendelkező szakképzett munkásokhoz.

A német neo-merkantilista modell

A legnagyobb hasznot mindebből a német vállalatok húzták, hiszen ők az újraegyesítéssel házon belül is terjeszkedhettek, de az Ostpolitiknak köszönhetően kiépült kapcsolatokkal rendelkeztek a régió többi országában is, és ez komoly helyzeti előnyt jelentett a megnyíló keleti piacokon. A folyamat hátszelét a világgazdasági átrendeződés, azon belül is a feldolgozóiparban jelentkező egyre élesedő nemzetközi verseny adta, ami miatt a nyugati cégek már az 1970-es évek óta kényszerültek termelési rendszereik globális átszervezésére.

A Világháború utáni „német csoda” zászlóshajójának számító járműgyártás ebben különösen érintett volt. Az iparág a számtalan új távol-keleti gyártó megjelenése miatt nem csak túltermelési válsággal küzdött, de az olajárrobbanások az értékesítéseket is súlyosan visszavetették. Emiatt számottevő kapacitásfelesleg alakult ki, ami technológiaváltást és a termelési rendszerek átszervezését kényszerítette a gyártókra világszerte.

Mivel a háború utáni német csoda nagyban épített a járműexportra, ezért a válság nem csak az egyes cégeket hozta kényszerhelyzetbe, hanem a szélesebben vett német fejlesztő állami modellt is, amit sokan a külkereskedelmi többletet felhalmozó agresszív kereskedelempolitikája miatt neo-merkantilista modellnek hívnak[9]. A neo-merkantilista gazdaságpolitika kereskedelmi eszközökkel igyekezte tompítani a nemzetközi verseny hatásait, amit kiterjesztettek az 1980-as évektől újraéledő európai integrációs folyamat befolyásolására. Ennek keretében a német iparvállalatok érdekei mentén indult meg az Európai Közösségek kibővülése kevésbé fejlett, ezért főleg felvevő „szatellit” piaci funkciókat betöltő déli, majd keleti országok irányába[10].

Ebben a folyamtban – amiben tehát nagyon erősen benne volt a német érdekek dominanciája – létrehozták a közös és egységes belső piacot, amit árfolyampolitikai eszközökkel bástyáztak körbe. Ezt a célt szolgálta az Euro mint közös fizetőeszköz bevezetése, és az Európai Központi Bank mint közös jegybank felállítása a német márka és a Bundesbank mintájára, illetve a technológiailag legfejlettebb és legversenyképesebb cégek érdekeit szolgáló szigorú versenyjogi szabályok bevezetése[11].

Az 1990-es évek közepén létrejövő Európai Unió a neo-merkantilista német modell kiterjesztéseként is értelmezhető. Az egységes belső piacot védő közös politikák egyértelműen a nagy – elsősorban, de nem kizárólagosan német – vállalatok világpiaci alkalmazkodását voltak hivatottak előmozdítani.

A kelet-közép európai országok gazdasági szerkezetváltása ezzel a folyamattal szoros összefüggésben alakult: már 1994-ben, vagyis három évvel a KGST összeomlása után részeivé váltak az európai szabad kereskedelmi térségnek, 10 évvel később pedig az Európai Unió teljes jogú tagjaivá váltak. Nem pusztán egy belső dinamika vezérelte a korábbi termelési rendszerek leépülését, és az újonnan betelepülő cégek piacszerzését, hanem a világgazdaságban zajló mélyebb szerkezetváltás, és azon belül is a legnagyobb európai vállalatok globális alkalmazkodása dinamizálta mind az Európai Unió keleti bővítését, mind pedig a régió gazdaságainak beintegrálódását.

A nyugati cégek erőfölényüknél fogva tudták kierőltetni, hogy a globálisan felgyülemlett felesleges kapacitásokat a KGST monopolvállalatainak felszámolásával vonják ki, így a kapacitásfelesleg terhei egyoldalúan oszlottak meg. Másfelől a kiélezett világpiaci versenyhez történő alkalmazkodás részeként a technológiai skálán egyre standardizáltabb és elavultabb termelési folyamatokat nem rögtön kivonták a forgalomból, hanem lassú kivezetésre ítélték és áttelepítették azokba a perifériás gazdaságokba, ahol viszont a sokkterápia következtében óriási igény nyílt bármilyen új termelő beruházásra. Ezekben a térségekben a standardizált termelést még profitábilisan lehetett folytatni egy ideig a nagy számban rendelkezésre álló olcsó munkaerőnek, illetve a bőkezű állami támogatásoknak köszönhetően.

Az 1990-es években Magyarországra betelepült járműipari cégek, mint például a szentgotthárdi Opel, a győri Audi vagy a Suzuki Esztergomban eleinte viszonylag egyszerű termelési technológiákat, elsősorban összeszerelő üzemeket hoztak az országba, és első körben a magyar, illetve régiós vásárlók igényeinek kielégítését célozták. Bár a térség egésze súlyos gazdasági és társadalmi átalakuláson esett át, a tőkés társadalmi átmenet részeként létrejött egy nyugati fogyasztói mintákra nyitott és érezhető vásárlóerővel rendelkező felső társadalmi réteg, aminek kielégítése a nyugati cégeket ínséges időszakban juttatta fontos piacokhoz. A kelet-európai és benne a magyar vásárlóerő korlátai ugyanakkor az 1998-as orosz válsággal, majd az ezt követő újabb adóssághullámmal gyorsan megmutatkozott. (Magyarország például visszakényszerült az IMF mentőcsomagjába). Ennek ellenére a járműipari cégek betelepülése nem lassult le, sőt a 2000-es évektől egyre intenzívebbé vált. Ennek oka részben a helyi gazdaságok lassú konszolidálódásában (az európai uniós tagsággal járó kedvező és stabil szabályozói környezetben), de még inkább a világgazdaság további átrendeződésében keresendő.

A német cégeknek gyorsan kellett alkalmazkodniuk a változó világpiaci helyzethez, amit egyfelől a technológiaváltás, másfelől az egyre élesedő nemzetközi verseny idézett elő.

Emiatt egyre kevésbé a helyi piacszerzés motiválta a termelés egy részének áttelepítését a régióba, hanem elsősorban a világpiaci exporthoz kerestek jó infrastruktúrával, olcsó és szakképzett munkaerővel rendelkező országokat, ahova nagy számban lehetett kitelepíteni standardizált vagy a technológiai váltások miatt standardizálódó termelési folyamatokat.

A kelet-közép európai térség gyorsan részévé vált ennek az átalakuló német központú termelési rendszernek, és az egyik legfontosabb regionális beszállító övezet lett. Ennek következtében Magyarország külkereskedelmének negyedét – mind az export mind az import oldalon – Németországgal bonyolítja, illetve a német gazdasági szereplők rendelkeznek a legnagyobb tőkeállománnyal az országban. [12]

A 2008-as világgazdasági válság gyorsította fel ezt a folyamatot. Az Európai Unió belső piacai telítődtek, sőt a dél-európai országok súlyos recesszióba süllyedtek, miközben az Európán kívüli export, Kínába és az Egyesült Államokba felfutott. Ami a neo-merkantilista modell átalakulását illeti, ennek már kevésbé a protekcionista (piacvédelmi) és versenyjogi szabályok a legfontosabb intézményei, egyre inkább a könnyen és rugalmasan kiszervezhető termelés feltételeinek biztosítása, és az ehhez tartozó infrastruktúra – beleértve a monetáris eszközöket – és a mobil munkaerő számítanak fontosnak.

Kelet-Európa a német neo-merkantilista modellben

Mit jelent a kelet-közép európai országok gazdasági fejlődése szempontjából, hogy hozzájuk standardizált termelési folyamatokat telepítenek, amelyek életciklusuk érett szakaszába lépő, tehát kvázi kifutó termékek előállítására specializálnak? Bár az új termelési egységek kiépülésével új technológiák, és bonyolultabb termelési folyamatok is megjelennek, mégis a standardizáció által vezérelt érett szakaszukba lépő modellek előállítására történő szakosodás a fejlődés korlátait jelöli ki.

A helyi gyártás felől nézve sokszor úgy tűnhet, hogy egyre komplexebb és fejlettebb technológiákat hoznak be a gyártók, például a korábbi összeszerelés helyett ma már a gépjárművek technológiailag egyik legérzékenyebb részegységét, a robbanó-motorok több modelljét is Magyarországon gyártják  (nem mellesleg a győri Audi a világ egyik legnagyobb motorgyárává vált). A teljes képhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy ezeknek a modelleknek a kitelepítése a robbanó-motorokat érintő technológiaváltás miatt gyorsult fel. Bár valóban összetettebb munkafolyamatokat igényel egy robbanó-motor gyártása, mint a gépjármű alkatrészek összeszerelése, a technológiaváltás felgyorsította a standardizációt, és ahogy a modellek az életciklusuk érett szakaszába lépnek, úgy egyre szűkül az előállítás során elérhető egységnyi értéktartalom[13]. Emiatt egyre kevésbé éri meg a nyugati gyárakban sokkal magasabb költségek mellett tartani a gyártást. Magyarország a régiós járműipari terjeszkedésen belül éppen a motorgyártásra szakosodott, azon belül is a technológiai skálán egyértelműen kifutónak számító robbanó-motorok, mint például a dízel motorok gyártására.

Nem véletlen, hogy a 2015-ben az Egyesült Államokban kirobbant VW Csoportot sújtó dízelmotor botrányban érintett modellek többségét Kelet-Európában, a lengyel, szlovák és magyar üzemekben gyártották [14], ami azt is mutatja, hogy ez a technológia a csalástól függetlenül is egy ideje már életciklusának leszálló ágában van, és a menedzsment is arra számított, hogy hamarosan kifutó modellé válnak.

A különböző modellek életciklus változására alapozott munkamegosztás egy másik közel múltbeli példája a VW csoport Audi gyártőüzemeiben történt 2016-os átszervezés. 2016-ban döntött a cégvezetés arról, hogy az új villanymotor meghajtású modelleket a brüsszeli gyáregységbe telepítik, míg az ott korábban gyártott A1 modellt a spanyolországi Martorell gyárba viszik. Az Audi Q3 modelljét, amit korábban Martorellben gyártottak, ezt követően Győrbe helyezték, ahol közel fél évig tartott a gyár átalakítása és fejlesztése a Q3 modellek fogadására [15]. Bár a sajtóban ünnepelték az új modell Győrbe telepítését, jól látható, hogy valójában nem egy új generációs termék fejlesztése került Magyarországra, hanem a VW az elektromotorok bevezetésével ujjászervezte az üzemei közötti hierarchikus munkamegosztást, és ebben Győrnek sajnos egy egyre inkább kifutó modell gyártására sikerült szakosodnia.

Fontosak a gazdasági következményei annak, hogy ezekre a standardizált, az életciklusuk érett, sőt leszálló ágára kerülő termékek gyártására szakosodnak a kelet-közép európai országok, hiába néz ki úgy a helyi gyárból, hogy új modellek bevezetése történik. Az egyik következmény, hogy kevés helyi hozzáadott érték keletkezik, miközben a technológia import miatt a külföldről beáramló hozzáadottérték tartalom magas az itteni gyártásban. Emiatt feltételezhető, hogy a külkereskedelmi cserearányok ebben a munkamegosztásban sem javulnak, bár ezt nagyon nehéz megmérni, mert itt nem pusztán országok közötti kereskedelemről van szó, hanem egy-egy nagyobb vállalat vagy annak beszállítói láncai közötti munkamegosztásról, ami nem mindenben követi az államhatárokat. Mindenesetre az ide vonatkozó statisztikákból az látszik, hogy a régió több országában, így Magyarországon is csökken a járműipari exporton belül a helyi hozzáadott érték aránya, ami egyfelől a hazai beszállító cégek kiszorulására, másfelől a kifutó modellekre történő szakosodásra utal (kivétel Csehország, ahol nagyon erős tudott maradni a hazai beszállítói kör).

A Visegrádi országok járműipari exportjának helyi hozzáadott érték aránya (%),
Forrás: OECD TiVA táblák

A másik fontos következmény az állam mozgásterére vonatkozik. A kapacitásfelesleg ellenére – vagy éppen azért – a termelés alsóbb szegmenseiért kiélezett a nemzetközi küzdelem a beruházásokra éhes félperifériás államok között, ami a tőkéért való versenyben rossz alkuhelyzetet teremt a számukra. Ráadásul a standardizált és kifutó modellekre történő szakosodás miatt nagy a nyomás a gazdaságpolitikán, hogy minden eszközzel fentartsa a cégek profitabilitását. Az államnak erre többféle iparpolitikai eszköz is rendelkezésére áll azon túl, hogy egyszeri – adó vagy területfoglalási, esetleg közvetlen készpénz – támogatásokat nyújt az érintett cégeknek [16]. A neo-merkantilista modellben ezek az eszközök a monetárispolitikán túl leginkább a társasági adókulcsra, az oktatási rendszerre, vagyis a munkaerő-utánpótlás biztosítására, illetve a munkaerő piaci szabályozásra vonatkoznak.

Az Orbán kormány iparpolitikája

Az Orbán-kormány elődeinél és szomszédainál radikálisabban, bár sok szempontból nagyon hasonlóan állt bele a nemzetközi versenybe ezeken a területeken. Kényszerből vagy önszántából a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara közvetítésével a német vállalatok érdekképviselőivel közösen írják át a hazai törvényeket, hogy azok minél pontosabban megfeleljenek a vállalatok igényeinek.

A magyar törvényhozásban például megtörtént, hogy a munkatörvénykönyv korábbi módosító javaslatát 2017-ben még azért kellett visszavonni, mert a benyújtó egyéni képviselői javaslat mögött egyértelműen autóipari cégek álltak[17]. A „rabszolgatörvénynek” keresztelt módosítás keretében az Országgyűlés később mégis ezt a javaslatot fogadta el [18]. Beszédes továbbá, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium gazdaságfejlesztésért és szabályozásért felelős államtitkára az egyik legnagyobb német fékberendezéseket gyártó vállalat ügyvezető igazgatója volt egy évtizeden át [19].

Vagyis Magyarországon közvetlenül az ipar érdekképviselői írják az idevonatkozó törvényeket, ezért a Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara (DUIHK), a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarával közösen közvetlenül is befolyást tudott gyakorolni a neo-merkantilista modell átültetésében. Most csak összefoglaló jelleggel van mód megmutatni, hogy az elmúlt években hogyan állt egybe ezeken a területeken a neo-merkantilista modell magyarországi utánpótlása, részletesen erről itt írtunk[20].

Mint ismeretes, a magyar kormány nyújtja a régióból messze a legbőkezűbb támogatásokat az idetelepülő külföldi vállalatoknak[21]. Az oktatási rendszer jelenleg is zajló hangos átalakításának egyik célja a német duális szakképzési rendszer átvétele, amivel párhuzamosan szállították le a kötelező iskolai korhatárt, hogy a cégek minél korábban és gyorsabban tudják mozgósítani a betanított olcsó ipari tanulókat, akiknek aztán később nincs sok esélyük a gyárkapuk elhagyására. Az offshore paradicsomokat leszámítva Magyarországon a legalacsonyabb a társasági adókulcs az egész Európai Unióban (9%) [22] de mint azt gazdasági újságírók kiszámolták az effektív adókulcs ennél is alacsonyabb (7,2%), sőt a 30 legnagyobb multinacinális társaság – akik között sok a német járműipari cég – által fizetett effektív kulcs ennél is még sokkal alacsonyabb, 3,6% [23].

A többszöri próbálkozást követően végül 2018-ban elfogadott munkatörvénykönyv módosítás 250-ről 400 órára emelte az egy évben kiadható maximális túlórák számát, illetve 12-ről 36 hónapra növelte a munkaidő keret és elszámolási időszak maximumának hosszát. A módosításért a világpiaci konjunktúrára érzékeny exportáló – nagyobb részt járműipari – vállalatok régóta lobbiztak, ezért nem meglepő, hogy az igényeiknek megfelelően alakították ki a törvényt. A módosítás lényege nem csak az, hogy a munkaerő hiánytól szenvedő vállalatok jobban kizsigerelhetik a meglévő alkalmazottaikat, hanem hogy sokkal rugalmasabban tudnak majd reagálni az iparágat jellemző szélsőséges konjunktúra ingadozásokra. Ezzel párhuzamosan a szakszervezeti törvény korai átírásának köszönhetően most tapasztaljuk meg, hogy hiába az iparban végigsöprő általános elégedetlenség, egy általános sztrájk megszervezésére nagyon kevés mozgásteret enged a törvény.

Végezetül a neo-merkantilista modell kiterjesztésével hozható még összefüggésbe az ipar számára rendkívül fontos államilag szabályozható, tehát olcsó és stabil energiaellátás.

Nem véletlen, hogy a német feldolgozóipar kitelepülésével párhuzamosan indult be Németországban a nukleáris energia leépítése (atomausstieg) és az alternatív energiaforrásokra történő átállás, aminek természetesen komolyak a technológiai költségvonzatai.

Ezzel párhuzamosan a német ipar célkeresztjébe kerülő kelet-európai országok többségében – a vállalatok betelepülésével párhuzamosan – mindenhol bővítik a nukleáris kapacitásokat, amivel a versenyjogi szabályozás furcsaságai miatt egyébként a német energiavállalatok fognak nagyobb részt jól járni.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a neo-merkantilista modell európai átszervezésének keretében a német járműipari relokációval egy csomagban érkezik az energiaellátás biztosításához szükséges nukleáris kapacitásbővítés, illetve a munkaerő utánpótlást szabályozó iparpolitikai csomag. Az átszerevezésben az államok és az ipari tőke érdekképviseleti szervei, Magyarország esetében a Kereskedelmi és Iparkamara közvetítenek. Nem csoda, hogy az oktatási reformmal is a kamara, illetve az Innovációs és Technológiai Minisztérium lettek megbízva, mindkettő ipari érdekképviseletet lát el.

Konklúzió

A rendszerváltást követő gazdasági átalakulás a német iparvállalatok világpiaci alkalmazkodásával volt szoros összefüggésben. A változás széles területet érintett. Az 1990-es évek a német ipar globális szintű stratégiai alkalmazkodását hozta el, ami az Európai Unió szervezeti átalakulásához, például a közös fizetőeszköz bevezetéséhez és iparpolitikai intézkedésekhez, például versenyjogi szabályokhoz kötődött. Magyarország különösen kiszolgáltatott volt ebben a folyamatban. Ennek lett az eredménye, hogy a privatizáció mélyreható és teljeskörű volt, aminek keretében szereztek domináns pozíciót külföldi  vállalatok a legfontosabb ágazatokban, és ami miatt a magyar kormányok már az 1990-es évek eleje óta igyekeznek ezeknek az iparvállalatoknak az érdekei szerint átalakítani a szabályozói környezetet, ideértve a munkaerőpiaci reformokat a munkatörvénykönyvének módosításai révén, a szakképzés kiszélesítését az oktatási reformon keresztül, vagy éppen az adózást az adókulcsok radikális leszállításával.

A 2008-as válság felgyorsította ezt a folyamatot. A német iparvállalatokra egyre nagyobb nyomás nehezedik, hogy az éles világpiaci versenyben megőrizzék pozíciójukat. Ez felgyorsította a termelési rendszereik átalakítását, a standardizált termelési folyamatok folyamatos kiszervezését, és az ennek környezetéül szolgáló szabályozói rezsimek ki- és átalakítását, mind az Európai Unión egészében, mind pedig az egyes érintett, főleg kelet-közép európai tagállamokban. Ennek a folyamatnak a betetőzése a Fidesz kormány radikális iparpárti politikája.

Az utóbbi évek szinte valamennyi hazai gazdasági, sőt szélesebben vett társadalompolitikai döntése ebben a kontextusban született, részben ezért maradnak el a társadalmi egyeztetések, és nyílik tér az ipari tőke számára a közvetlen beavatkozásra. Mindez az esetünkben a német gazdasághoz történő kapcsolódás eredménye, és egyben az attól való függőség szorosabbra válásának következménye.

Mindebből jól látszik, hogy a Fidesz kormány gazdaságpolitikáját ugyanolyan globális függőségek mozgatják, mint amilyenek már az 1930-as években felerősödtek Trianon következtében, és amelyek az 1970-es évek világgazdasági szerkezetváltásával kezdtek újra kibontakozni. Ezzel a függőséggel szembenézni már csak azért is fontos lenne,  mert a német iparvállalatok is ki vannak téve a világgazdasági ciklusoknak, és a térségbeli tevékenységük ennek az alkalmazkodási folyamatnak az eredménye. Hogy mi történik a világgazdaságban és ez hogyan hat vissza a német vállalatokra, nagyban meghatározza a magyar gazdaság fejlődési pályáját és benne a gazdaságpolitika mozgásterét.

[1] – Gerőcs, T. and Pinkasz, A. (2018) „Debt-Ridden Development on Europe’s Eastern Periphery”, In: M. Boatcă, A. Komlosy and H.-H. Nolte (eds), Global Inequalities in World-Systems Perspective: Theoretical Debates and Methodological Innovations (New York, NY: Routledge), pp. 131-153. https://www.academia.edu/31149368/Debt-ridden_development_on_Europes_Eastern_Periphery

[2] – http://www.eszmelet.hu/vigvari_andras-nehany-adalek-magyarorszag-kulgazdasagi-sebez/

[3] – https://hu.wikipedia.org/wiki/Ikarus

[4] – http://fordulat.net/pdf/21/F21_Eber_adossag_recenzio.pdf

[5] – http://epa.oszk.hu/01700/01739/00098/pdf/EPA01739_eszmelet_113_015-036.pdf

[6] – http://fordulat.net/pdf/21/F21_Helyzet_Muhely.pdf

[7] – http://mek.oszk.hu/12100/12167/12167.pdf

[8] – https://hvg.hu/magyarmarka/20050325videoton

[9] – Becker, J., Jäger, J. and Weissenbacher, R. (2015), „Uneven and Dependent Development in Europe: The Crisis and Its Implications”, In: J. Jäger and E. Springler (eds), Asymmetric Crisis in Europe and Possible Futures: Critical Political Economy and Post-Keynesian Perspectives (London: Routledge), pp. 81-93., https://www.taylorfrancis.com/books/e/9781317652984/chapters/10.4324%2F9781315764009-16

[10] – https://epa.oszk.hu/01700/01739/00103/pdf/EPA01739_eszmelet_118_012-033.pdf

[11] – https://www.portfolio.hu/gazdasag/nemetorszag-az-eurobevezetes-egyik-legnagyobb-nyertese.315415.html

[12] – https://www.ahkungarn.hu/fileadmin/AHK_Ungarn/Dokumente/Wirtschaft/Statistik/2017-01_HU-DE_kapcsolatok__KSH_.pdf

[13] – Gerőcs T, Pinkasz A (2019) „Relocation, Standardization and Vertical Specialization: Core-Periphery Relations in the European Automotive Value Chains.” In: Society and Economy. Megjelenés alatt

[14] – https://www.nytimes.com/interactive/2015/business/international/vw-diesel-emissions-scandal-explained.html

[15] – https://audi.hu/hu/hirek/hirek/reszletek/454_valtozasok_az_audi_termelesi_halozataban_a_jovoben_gyorben_keszu/

[16] – https://24.hu/fn/gazdasag/2016/11/22/milliardokkal-tomte-ki-a-kormany-a-nagyvallalatok-zsebet/

[17]https://www.napi.hu/magyar_vallalatok/elrontotta_a_kormany_a_munka_torvenykonyve_modositasait_ebbol_nagy_baj_lehet.634955.html

[18]https://index.hu/belfold/2018/11/26/a_fideszben_egyszer_mar_megfurtak_azt_amit_most_kosa_lajos_ujra_eroltet_tulora_munkaido_munka_torvenykonyve/

[19] – https://www.portfolio.hu/rendezvenyek/eloado/lepsenyi-istvan/4912

[20] – http://www.criticatac.ro/lefteast/the-political-economy-of-hungarys-new-slave-law/

[21] – https://merce.hu/2019/02/12/oriasi-a-multik-versenyelonye-magyarorszagon-a-kormany-megis-foleg-oket-tamogatja/

[22] – https://hu.tradingeconomics.com/country-list/corporate-tax-rate?continent=europe

[23] – https://g7.hu/vallalat/20181112/evi-48-milliard-forintnyi-tarsasagi-adot-trukkozhet-ki-az-orszagbol-30-magyarorszagi-multi/

Címlapkép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsõdi Balázs
Olvass tovább!