Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mi értelme van tüntetni a kurdok mellett? Gondolatok a nemzetköziségről

Alighanem az alterglobalizációs mozgalom volt az utolsó olyan számottevő baloldali szerveződés, amely működési logikáját tekintve még valóban a nemzetköziség talaján állt. Amely elfogadta tehát, hogy mivel az elnyomás és kizsákmányolás rendszerei globálisak, a nekik való ellenállásnak szintén globálisnak kell lennie, nemzetközi mozgósítást és államhatárokon átívelő szervezeteket igényel. E mozgalom kifulladása után a korai 2000-es években, majd a 2008-as pénzügyi válság nyomán megerősödő új baloldali mozgalmak azonban egyre inkább a lokalitás talaján álltak – Occupy Wall street (mintha ott lakna a tőke).

A baloldal intézményi fordulatával, a radikális baloldal újbóli belépésével az intézményes politika és a választási küzdelmek színterére – amely a horizontális szerveződés fetisizálásával és az intézményektől való fóbia eredménytelenségével szembeni jogos kritikára épült –, a baloldal a fejlett országokban immár végérvényesen a nemzetállamot tette meg küzdelmei elsődleges színteréül. A Podemos spanyol, a Sziriza görög, a Corbyn-féle Munkáspárt brit, Bernie Sanders mozgalma amerikai – az olyan (többé vagy kevésbé) nemzetközi fókuszú kezdeményezések, mint a DieM25 marginálisak maradtak.

Napjainkban a baloldal számára a kapitalizmus globális igazságtalansága elleni küzdelem egyre inkább a helyi – nemzetállami vagy akár nemzet alatti – közösségek védelme, az el nem idegenedett, organikus kapcsolatok helyreállítása az ember közvetlen társadalmi-politikai környezetével, melyet a globalizáció romboló viharai a felismerhetetlenségig eltorzítottak.

A globális kapitalizmus kritikájának fogalmi kerete mindinkább a helyi felszabadítása a távoli, az itt felszabadítása a mindenhol, az ismerős és kézzel fogható felszabadítása az idegen, a kísérteties és az absztrakt uralma alól.

Ez lehetővé teszi ugyan, hogy a baloldal sikerrel lépjen fel a nemzetállami politika színterén és a politikai hatalom birtokában olyan erőforrásokat legyen képes mozgósítani emancipációs célok elérésére, amelyek nélkül a sikeres küzdelem elképzelhetetlen. Ugyanakkor ez a lokalista beállítódás problematikussá teszi a mindinkább helyivé váló baloldali politika viszonyát a nemzetköziséghez.

Persze korunk jelentős baloldali mozgalmai és politikusai ritkán hallgatnak a nemzetközi politika jelentős kérdéseiről, mint a nemzetközi fegyverkereskedelem vagy a klímaváltozás, hangsúlyozzák a nemzetközi kapcsolatok szükségességét. Mégis, szemük egyre inkább a humanitárius tekintetével esik e nemzetközi folyamatokra, és különösen „a távolban” zajló nemzetközi küzdelmekre. Helyesen mély és őszinte erkölcsi felháborodást éreznek annak a strukturális erőszaknak a láttán, amelyet a globális kapitalizmus áldozatai világszerte elszenvednek, és az integritás alapvető kérdéseként élik meg, hogy ezek ellen szóval és tettel kiálljanak. Ám a mindinkább lokálissá váló baloldal számára egyre inkább kérdésessé válik, miként kapcsolódhatnak politikailag a kapitalizmus elleni küzdelem globális színteréhez.

Rojava török megszállása sokszorosan kiélezte ezt a kérdést. Az autoriter török állam által elnyomott kisebbség, amely nem csak az iszlamista radikalizmus elleni küzdelem élharcosa, de egy vállaltan zöld, feminista, szocialista utópia kiépítésén dolgozik, széles politikai spektrumon nyújtott alapot a támogatásra és a szolidaritásra. Így a kurdok mellett és az Erdoğan november 7-i látogatása ellen szervezett demonstrációk viszonylag széles tömegeket mozgathattak meg Magyarországon is, akiket viszonylag sokszínű motivációk vezettek.

Volt, aki számára e megmozdulások mindenekelőtt a magyar kormány és annak szégyenletes külpolitikája ellenében jöttek létre, lemosandó azt a nemzeti szégyenfoltot, amelyet a kormányfőnek a legsötétebb diktátorokkal való nyílt parolázása ejtett a nemzet becsületén. Mások a törökök háborús agressziója és a háborús bűnökkel szembeni pacifista kiállást tartották elsődlegesnek. Megint mások szolidaritásuknak – ebben a konkrét kontextusban értsd: tiszteletüknek és együttérzésüknek – adtak hangot a harcoló kurdokkal, az ő hősiességükkel, példamutatásukkal, az általuk képviselt ideálokkal.

Bár e számos különféle hozzáállás, motiváció és felfogás mind nagyon is helyénvaló és értékelendő, mi több, mind összefér a baloldal tágan értett törekvéseivel és felfogásával, mégis látnunk kell, hogy ezek a lokális baloldali politika és a nemzetközi színtér viszonyának más és más felfogására épülnek. Legalábbis kérdéses, hogy e különféle felfogások egymással problémamentesen összeegyeztethetők-e, és ha nem, úgy melyiknek kellene prioritást tulajdonítanunk, melyiket kellene a baloldali nemzetközi politika vezérlő elveként a magunkévá tennünk. Ebben a helyzetben tehát kiemelten fontossá válik, hogy feltegyük magunknak a kérdést: magyarországi baloldaliként mi közünk van pontosan a rojavai kurdokhoz?

Rosa Luxemburg azt írja az 1905-ös forradalom németországi recepciójáról: „teljesen hibásnak látszik az orosz forradalmat messziről szemlélni, mint valami szép színjátékost, valami »orosz« sajátosságot, és legfeljebb a harcosok hősiességét, azaz a harc külső járulékait csodálni. Sokkal fontosabb az, hogy a német munkások az orosz forradalmat saját ügyüknek tekintsék, mégpedig nem csupán az orosz proletariátussal való nemzetközi szolidaritás értelmében, hanem elsősorban mint saját társadalmi és politikai történetük egy fejezetét.”[1]

Kétségtelen, hogy a Luxemburg által leírt hozzáállás, attitűd a rojavai eseményekkel kapcsolatos felfogásunkra is jellemző. Sokan sokszor pusztán a harcok hősiességét csodáljuk, a „népállam” példamutató feminizmusát, környezettudatosságát, baloldali elköteleződését példaértékűnek, az ellenük elkövetett háborús bűnöket – joggal – vérlázítónak tartjuk. Ismét: humanitárius szemmel nézünk az eseményeket, mint amelyeket elsősorban az emberi jóérzés és erkölcsi érzék okán kell elítélnünk.

E humanitárius érzület jogos és helyénvaló – a kurdokon megesett embertelenséggel szemben jogosan háborodunk fel, és jogosan véljük, hogy baloldali törekvéseink és elveink alapján minden erőnkkel ellen kell állnunk annak, hogy a regnáló kormány ezekben az embertelenségekben bűnrészessé tegyen bennünket. Mégis, a humanitárius érzületek átérzése és kötelességeink felismerése, az empátia önmagában még korántsem jelenti, hogy a kurdok küzdelmét és a velük szemben elkövetett agressziót saját ügyünknek tekintenénk, mint saját társadalmi és politikai történetük egy fejezetét.

Egyáltalán lehetséges-e így tekinteni ezeket az eseményeket? Hiszen világos, hogy legtöbbünknek semmiféle konkrét kapcsolata nem volt rojavai kurdokkal. És az, hogy mi itt most egy kicsiny európai ország fővárosában mit teszünk, aligha befolyásolja azokat a nagyhatalmi játszmákat, amelyek Észak-Szíria sorsáról végső soron döntenek majd. Jobb lett-e az elnyomott kurdoknak attól – hangzik el gyakran a kérdés –, hogy magyar nők vörös festékkel öntötték le magukat a Kossuth téren? Ugye, hogy nem lett jobb – így a válasz. Olykor még az is felmerül, hogy ameddig a közös nemzetközi cselekvés nem ölt intézményi formát, amíg nincsen valamiféle intézményesült nemzetközi mozgalom – „Internacionálé” –, addig a nemzetközi szolidaritás ilyetén fokának számonkérése lehetetlen, tehát jogosulatlan.

Ma, amikor a politika elsődleges színtere a helyi, a nemzetállami, amikor a baloldal elsődleges feladata az újbóli intézményesülés, a választási politikában való érvényre jutás, akkor értelemszerűen nem marad más lehetőség, mint – Luxemburg kifejezésével – „messziről szemlélni” ezeket a távoli eseményeket, kifejezni felháborodásunkat és együttérzésünket, és igyekezni nem bűnrészessé válni a globális kapitalizmus legvéresebb bűneiben.

Mégis úgy vélem, hogy Luxemburg álláspontja helytálló. Ezekre az eseményekre igenis úgy kell tekintenünk, mint a saját ügyünkre, saját történelmünk egy fejezetére – mégpedig nem csupán abban az elvont (ámde koránt sem helytelen) értelemben, amely szerint minden emberi szenvedés az emberiség egészét és annak minden tagját károsítja. Abban a további értelemben is, amely szerint ezeket a küzdelmeket és nemzetközi eseményeket egyazon rendszer munkájának kell tekintenünk.

A világ egésze ma rohamléptekkel rohan egy újabb nagyléptékű gazdasági és ökológiai válság – ilyen válságok sorozata – felé. A regnáló politikai és gazdasági elitek – melyek státuszát a világrend közelgő válsága ingataggá teszi – e fenyegetésre világszerte politikai represszióval, a társadalom militarizálásával, a tekintélyuralom normalizálásával válaszoltak. Xi Jinping Kínája – a maga ujgur koncentrációs táboraival és emberjogi bűntetteivel –, a szélsőséges hindu nacionalista Narendra Modi Indiája, a háborús bűnös Erdoğan Törökországa, a menekülteket kínzó Orbán Magyarországa, a nem csak menekülteket kínzó Trump Amerikája, és megannyi csatlósuk a világ minden országában egyre azon dolgozik, hogy létrehozzák az autoriter kapitalizmus militáns erőszak és faji gyűlölet által fenntartott rendszerét.

E törekvések ellen kel fel Hong Kong, Rojava, Chile. E küzdelmeket összeköti, hogy a globális elnyomás és kizsákmányolás ugyanazon rendszere ellen lázadnak fel, mind ugyanennek a rendszernek a tagadásai, mind ugyanezen rendszeren igyekeznek túlmutatni. Azon a rendszeren, amely a magyar állampolgárokat is megfosztja kilátásaiktól, megköti a szegénységben, elvándorlásra kényszeríti; azon a rendszeren, amelyben a magyar emberek élete épp úgy semmit nem ér, mint a Földközi-tengeren vízbe fulladó, vagy a déli határon éheztetett menekülteké, és amely számára mind ugyanannyira eldobhatók vagyunk, ha a szükség úgy kívánja.

Ez a mi történelmünk, ezek a mi küzdelmeink. Minden egyéb, amire politikai cselekvésünket és törekvéseinket irányítjuk – az önkormányzati választásoktól a klímasztrájkokig – csakis ebben a globális kontextusban nyeri el értelmét és jelentőségét. Mindez nem jelenti, hogy helyi ügyeinkkel foglalkozni értelmetlen volna, hogy ha máról holnapra nem döntjük meg a globális kapitalizmus egész rendszerét, akkor nem is érdemes kikelni az ágyból. De jelenti, hogy szemléletmódunk, perspektívánk mindig a nemzetköziség perspektívája kell, hogy legyen.

Nem vállalkozhatunk a szabadság szigeteinek, az emancipáció erődítményeinek létrehozására, melyeket azután megvédelmezünk az autoriter kapitalizmus ostroma ellen. Ez egyrészről nem lehetséges, de még ha lehetséges volna is, akkor sem lenne kívánatos. A mi célunk csakis az emberiség egyetemes emancipációja lehet, e cél felé pedig csakis a nemzetköziség perspektívájából kiindulva tehetünk lépéseket.

Azt mondanád, hogy nemzetközi szervezetek, államokon átívelő mozgalmak hiányában lehetetlen felvenni a nemzetköziség perspektíváját? Csakhogy ez nem igaz. A nemzetköziség három nagy (jóllehet, koránt sem egyenértékű) pillanata – 1919, 1968, 1999 – mind vagy a baloldal nemzetközi koordinációját biztosítandó intézmények felbomlása közben, ezek hiányában, vagy egyenesen ezek ellenében zajlott le. Ami elsődlegesen lehetővé tette ezeknek a globális emancipációs eseményeknek a létrejöttét, az nem volt egyéb, mint a küzdelem nemzetközi voltának tudata – az, hogy az emberek államhatárokon és földrészeken át úgy tekintettek egymásra és küzdelmeikre, mint saját történelmük egy-egy fejezetére.

A nemzetköziség új pillanata, mely ezúttal is a válság, ha nem az összeomlás pillanata lesz, közelít. A feladatunk az, hogy készen álljunk arra, hogy ebben a pillanatban önmagunkra és sorstársainkra a világ minden táján a nemzetköziség perspektívájából tekintsünk, mint akik bár szétszórtan és a globális kapitalizmus struktúrái által egymástól erőszakosan elválasztottan, de mégis egyetlen történelmen osztoznak, mint szétdarabolt, lázas test, egy életet élnek. Mi értelme van tüntetni a kurdok mellett? Túl azon, hogy kifejezzük szolidaritásunkat, és elítéljük az ellenük elkövetett bűnöket, ezáltal válunk képessé arra, hogy amikor eljön „az igazság órája”, képesek legyünk egymással és egymásért cselekedni.

[1] – Rosa Luxemburg, Tömegsztrájk, párt- és szakszervezetek. In Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Gondolat, Budapest. 1983. p. 280.

Kiemelt kép: Mérce
Olvass tovább!