Mi kell nekünk? Környezeti populizmus!

Huszonegy éves vagyok, Angliában, a durhami egyetemen tanulok szociológiát, nemzetközi kapcsolatokat és földrajzt. Határozott elképzelésem volt a jövőmről: a külföldön megszerzett diplomámmal, az ott begyűjtött tudással megpróbálok bekapcsolódni a magyarországi politikai életbe, és valamilyen módon igyekszem hozzájárulni az ország helyzetének javításához.

Semmi kétség, van tennivaló: az otthon nem létező menekültek elleni vad gyűlölet fojtogatja Magyarországot, miközben az igazi baj, hogy a nélkülözésben élők száma a negyedik legnagyobb Európában. A temérdek magyar probléma közül ez két olyan pont, amiről azt gondoltam, hogy ha a megoldásukért teszek, akkor valamiféle nagyobb jóért teszek: csökkentem a gyűlöletet és a szegénységet a világban.

Ezekről a tervekről lemondtam. Nem fogok magyarországi vidékfejlesztéssel, lakás- vagy oktatáspolitikával foglalkozni. Legalábbis egy pár évtizeden át biztos, hogy nem. Nem azért, mert kiábrándultam az országból, vagy mert beleszerettem egy angol lányba. Hanem azért, mert jelenleg nem Magyarország kérdése a legnagyobb probléma.

A sürgető kérdés, hogy lehet-e ezen a bolygón élni néhány évtized múlva. Hogy vállalhatunk-e gyerekeket anélkül, hogy a legmélyebb ösztöneinkkel ütköző bűntudatot éreznénk emiatt.

A probléma az, hogy tizenkét évünk van gyökeresen változtatni az életmódunkon. Ha ezt megtesszük, akkor reménykedhetünk benne, hogy nem lesz végzetes a kár, amit okoztunk. Ha nem teszünk semmit, akkor kétezerszázra kihalunk vagy a Marsra kell költöznünk. Ami az én személyes problémáimat illeti, határozottan nem szeretnék se idő előtt kihalni, se a Marsra költözni.

De hogyan lehet a globális felmelegedés tényével szembenézni? Egy biztos: először három szereplő felelősségét kell tisztázni. Helyes a felvetés, hogy a globális felmelegedés nem az egyéni felelősség kérdése. A kevesebb áramhasználat, a visszafogott marhahúsevés, ritkább repülőre szállás, vagy mindezek teljes elhagyása életbe vágó, de ne az átlagember vállára rakjuk a világ megmentésének terhét, és ezáltal ne mentsük fel a valós felelősöket.

Igaz, a különböző vállalatok gyártják a környezetszennyező termékeket, és így pusztítják a természetet. Dühítő gondolat, hogy néhány erkölcstelen pénzeszsák ül az olajból szerzett vagyonán, és a környezettel mit sem törődve egyre nagyobb és nagyobb haszonra vágyik.

De egy racionalistább megközelítésben, azaz a vállalatok rövid és hosszú távú szempontjait tekintve már más a helyzet. Gondoljunk bele, egy kiszolgáltatott munkás általában rövid távon gondolkozik: a létbiztonság elvesztésének veszélye a domináns érzés, nem a környezeti tudatosság.

Másrészről a cég hosszú távú szempontja, hogy helyt álljon a versenyben, és ne menjen csődbe, ami lássuk be, nem csak a tulajdonosok érdeke, hanem az alkalmazottaké is. Tehát egy vállalatnak meg kell felelnie a részvényesek elvárásainak, biztosítaniuk kell az alkalmazottaik megélhetését, illetve mindezeknek eleget téve fejlődniük kell, hogy helyt álljanak a cégek közötti vetélkedésben.

Tény, hogy ez nem fenntartható a globális felmelegedés tekintetében, de a kapitalista rendszer „kényszeríti” a piac szereplőit erre a fajta működésre.

Távol álljon tőlem, hogy mentegessem az olajvállalatokat, de sajnos nem tartom reálisnak, hogy egyik pillanatról a másikra bezárják a kapuikat és kevésbé nyereséges, de környezettudatos vállalkozásokba fogjanak, maguktól.

Fontos elismerni a fentiek alapján, hogy mind az egyének és a vállalatok jogok és szabályok mentén teszik azt, amit tesznek: jogom van bármit megvenni, amit legális úton-módon eladnak nekem. A vállalatoknak pedig adott, hogy a szabadverseny keretein belül, a profitmaximalizálás jegyében működjenek. Ez a két, valamiféle felvilágosult szabadságra épülő jog vezet nagy vonalakban a globális felmelegedéshez.

Ebből én arra következtetek, hogy azt a szereplőt terheli a felelősség, aki a szabályokat hozza: a politikust.

Az állam több módon is tud tenni a környezetért. Például, Alexandria Ocasio-Cortez, New York állam 14-es számú körzetének képviselője, szeretné bevezetni az úgynevezett zöld New Deal keretein belül a marhatartás korlátozását. Az amerikai nép nagy tömegekben hördült fel attól félve, hogy sztálini elképzelések mentén most betiltják a hamburgert. Azonban a modern technológia nem csak a környezetvédő elképzelést teszi lehetővé, de a hamburgert sem veszi el az amerikai néptől: bizonyos startupok kifejlesztettek egyfajta módszert, hogy előállítsanak szinte marhahússal megegyező élelmiszert, ami valójában nem tartalmaz marhahúst.

Vagy persze ott vannak más, hagyományosabb törvények, mint például a környezetvédelmi területek meghatározása.

Ezek mind reményteli lépések, de szerintem az adórendszerben rejlenek igazán kecsegtető lehetőségek.

A politika és a gazdaság viszonya nem egyszerű, de egy valami könnyen átlátható: a kormányok adókat vetnek ki és behajtják azokat. A vállalatok a profitmaximalizására törekszenek. Ebből logikusan következik, hogy minél alacsonyabb az adó, annál nagyobb a haszon. Szóval az adókulcsok meghatározásával a politikusok irányítják, hogy mi profitábilis üzlet, és mi nem az. A politikusok hozzák a szabályokat, a gazdaság szereplői pedig alkalmazkodnak azokhoz. Viszont a politikus dolga, hogy ezeket a szabályokat a jólét és az igazságosság jegyében hozza meg. A globális felmelegedés kontextusában pedig a fenntarthatóság az irányadó elv.

Ezen a vonalon továbbmenve, Ürge-Vorsatz Diána az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) mérséklésért felelős munkacsoportjának alelnöke kifejtette, hogy a jelenlegi globális szén-dioxid-kibocsátás mellett a 4-6 fokos hőmérséklet-emelkedés lenne reális. Ez már az a határ, ami mellett nem tehetnénk mást, el kellene költözni és tiszta lappal nyitni a Marson.

Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, szembe kell nézni a ténnyel, hogy a kibocsátás mértékének egy meghatározó szereplője például a légi közlekedés (de itt persze más példáit is hozhatnánk az üvegházhatású gáz kibocsátásának). Ha ezzel szembenéztünk, hangsúlyozni kell, hogy a fenntarthatóság csakis egy roppant fontos elv mentén valósulhat meg: globális elképzelések mentén, lokális cselekedetek által.

De természetesen a lokális cselekedeteknek globális méreteket kell ölteniük. Szóval, ha az a cél, hogy csökkentsük a globális széndioxid-kibocsátást, akkor nem elég egy államban súlyos adóterheket kivetni a kerozin értékesítésére, mivel ebben az esetben a repülők felvehetnek üzemanyagot egy másik országban, vagy a légitársaságok kivonulhatnak az adott országból. Ezzel a környezettudatos állam talán megdicsőülne, de semmi mást nem érne el: kiesne a globális gazdaság vérkeringéséből, és az önfeláldozásán mások nyerészkednének.

Ez annyit jelent, hogy a globális felmelegedést értelemszerűen csak globális megoldásokkal lehet lassítani. Ez az állítás, félek tőle, hogy naivan hangzik, és a megvalósítása ezer problémát és nehézséget hordoz magában.

De én sem amellett érvelek, hogy el lehet képzelni egy repülők nélküli világot, hanem hogy a fejlődést kell más mederbe terelni.

Például elektromos repülők gyártásának ösztönzésével. Vagy megújuló energiaforrások globális felhasználásával. Ezt pedig a politika tudja adókkal megtámogatni. És ha a politikus szakma idealista, de egyben lényeglátó szinten a társadalom érdekeinek képviseletéről szól, akkor a politikus erkölcsi kötelessége, hogy az ártalmas üzletágakat elrettentse adóemeléssel, másokat meg adócsökkentéssel helyzetbe hozzon.

Már ha a Marsra költözés az érdekeink ellen való. Ezt mindenki döntse el magának.

De mi egy politikus lényegi – nem erkölcsi – célja? Hogy szavazatokat szerezzen. Ha a politikusok a szavazatmaximalizálásra törekszenek, akkor olyan dologgal kampányolhatnak csak, ami húsba vágó és látványos. A kérdés, hogy a globális felmelegedés már elég látványos-e. Elég-e, ha számítások jelennek meg arról, hogy a grönlandi jéghegyek olvadásával mennyit emelkedik a vízszint, és elönti a part menti városokat, vagy meg kell-e ennek történnie, hogy a csónakban ülve majd azon gondolkozzunk, melyik pártra kellett volna szavazni.

Kérdés, hogy mikor érné meg a politikusnak a környezetvédelemmel kampányolni? Akkor, ha ez választási sikerrel kecsegtet. Azt gondolnám, hogy a globális felmelegedés elleni harc adja magát mint sikeres kampányüzenet: nem akarunk 2100-ban a Marsra költözni! De azt figyelhetjük meg, hogy az idegengyűlöletben valamiért nagyobb potenciált látnak a nemzeti kormányok. Morális szempontból nyilván a klímaváltozással kéne kampányolni, de én itt most nem csak a morális szempontokra szeretném felhívni a figyelmet.

Vegyük például a menekültkérdést: a migrációs válságra adott válasz nem csak a magyar kormány esetében áll igen messze a jóérzéstől. Ezért félő arra gondolni, hogy mi lesz a jövőben: a globális felmelegedés több százezres menekülthullámokat fog elindítani a szárazság és az élelmiszerhiány következtében a Közel-Keletről és Afrikából Európa irányába, amit, a mostani helyzetet elnézve, nem feltétlenül tud majd Európa egésze megfelelően kezelni. Tehát a globális felmelegedés lassítása megakadályozná, hogy milliók körülményei váljanak teljesen élhetetlenné.

Amellett a klímaváltozás elleni harccal nem csak környezeti katasztrófákat lehetne elkerülni, de a klímamenekültek érkezésével fellépő esetleges konfliktusokat és kiadásokat is.

Ez az érv valamire mindenképpen rávilágít: az államok részéről minden menekültellenes megnyilvánulás teljesen hiteltelen, ha azok egyidejűleg nem tesznek a klímaváltozás ellen is.

Természetesen szó sincs róla, hogy menekültek elleni gyűlöletkampány bármilyen módon is morálisan indokolható lenne. Viszont ha nem tudja Európa megfelelően kezelni a menekültkérdést, akkor egy populista kampánynak lehet része a további menekültválságok elkerülésének üzenete, amit a globális felmelegedés elleni harccal lehet elérni. És ennek az üzenetnek kétoldalúnak kell lennie: európai szempontból az esetleges pénzügyi terhek és konfliktusok elkerülését, míg a globális felmelegedés által drámaian érintett területek lakóinak szempontjából az élhető körülményeik megőrzését kell hangsúlyozni. Tehát a kampánynak ez az aspektusa az érdekeinket és morális kötelességeinket is szolgálhatná.

És ez nem csak sikeres kampányüzenetként működhetne, de egy konkrét utat is kijelölne a pártok számára. A Környezeti Igazságosság Alapítvány (EJF) ügyvezető igazgatója, Steve Trent összefoglalta, mire lenne szükség, hogy elkerüljük a világ legnagyobb menekültválságát: fokozatosan meg kell szüntetni az üvegházhatású gázok kibocsátását és létre kell hozni egy nemzetközi jogi hálózatot a klímamenekültek védelmének érdekében.

Másik fontos kérdés, hogy a pártok miből finanszíroznák a kampány és a program véghezvitelét? A pénzügyi részt tekintve, egyrészt azt gondolom, hogy nemzetközi ösztönzőkkel lehet a környezetvédő politikát elősegíteni. Olyan alapokat kell létrehozni, amik jelentős pénzügyi támogatást adnak azoknak a pártoknak, amik a globális felmelegedés elleni harcot tűzték zászlajukra. Szerintem ez nem egy lehetetlen elképzelés, tekintve, hogy a Világbank 200 milliárd dollárt fektet 2021 és 2025 között a klímaváltozás csökkentésébe.

Tehát vannak források, amikből lehetne támogatni a klímavédő pártokat és kampányokat.

Másrészről a zöld adó narratívájában, ha a kormány azt adóztatná, ami értéket vesz el, tehát a környezetszennyezést, ahelyett, hogy megadóztatná, ami értéktöbbletet jelent, vagyis a munkát, azzal nem csak a jólétet, de a környezetvédelmi program finanszírozását is elősegíthetné.

Hosszabb távon persze ott van, ideális esetben, az adóemeléssel megszüntetett olajvállalatok és repülőgyárak kérdése. Nehézséget jelentene, hogy ezek a cégek már nem adóznának. Ebben az esetben fontos, hogy a piacot kapitalista elvek mentén, de a fenntarthatóságot szem előtt tartva szervezzük.

Szóval, a gazdasági erőviszonyok átrendeződésével megoldható lenne az anyagi források előteremtése: ha az olajvállalatok és a hagyományos repülőgépgyárak helyett megújuló energiaforrásokat és elektromos repülőket fejlesztő cégek jönnek létre, akkor azok pótolhatnák az adókiesés legalább egy részét.

Reménykedem benne, hogy a feljebb említett szempontok lehetővé tennék drasztikus klímavédő programok megszületését. Ha igen, nincs más hátra: a klímaváltozás lassításának víziójával tematizálni kell a politikai diskurzust. És ezzel a vízióval választást nyerni. A mi felelősségünk pedig az, hogy arra a pártra szavazzunk, amelyiknek a globális felmelegedés elleni harc a programja. És természetesen az, hogy vasszigorral kérjük számon a program teljesítését.

Szerintem eljött az a pont, amikor már van ennek valódi politikai ereje, már látszik a hatása, átment a köztudatba, most lehet a globális felmelegedés kérdését megragadni reálisan. Ezt mutatja a Cofidis Hitel Monitor felmérése, miszerint jobban félnek az emberek a globális felmelegedéstől, mint egy újabb gazdasági világválságtól.

Fontos kiemelni: a fentebbiekkel egy reális utat próbáltam felvázolni, de a lényeget tekintve nem arról van szó, hogy a globális felmelegedés elleni harc – mint program – egy potenciálisan sikeres módja a politikai hatalom megszerzésének. Nem is az a kérdés, hogy a politika más tartalmi dimenziói mit tudnak kínálni a különböző társadalmi csoportoknak. Nem lényeges, hogy megrendül-e a nemzetállam szuverenitása egy-egy globális klímavédő rendelet következményeképpen.

Aki azt állítja, hogy a környezetvédelem összeegyeztethetetlen a gazdasági növekedéssel, annak nem azért nincs igaza, mert a két cél igenis összeegyeztethető, hanem azért téved, mert a környezetvédő politika egyszerűen élet-halál kérdése.

Tehát van egy politikai program, és csak egy politikai program van: a globális felmelegedés elleni harc programja.

Olvass tovább!