A Nemzeti Bank fenntarthatósági jelentése szerint amíg a környezeti szempontokban átlag körül teljesítettünk, addig a társadalmiakban jócskán elmaradtunk.
A 2011. március 11-ei nukleáris katasztrófa az atomenergia visszahúzódásának a kezdete. De vajon valaminek a végét is jelenti?
A költségvetés mintegy harmadát kitevő mezőgazdasági kiadások például a közvetlen támogatások révén olyan ösztönző rendszert alakítottak ki, amely elsősorban az exportra termelő, intenzív, a természeti javakat kimerítő, nagy szennyezéssel járó gazdálkodást támogatja.
Pláne olyan dolgokkal, amik nem kifejezetten a fenntartható gazdasági működést segítik elő.
Hiába vagyunk „víznagyhatalom”: ha meg akarjuk akadályozni Magyarország kiszárítását, itthon is teljes fordulatra van szükség a vízpolitikában.
Ég az erdő, de az áldozat szerepét töltik be az európai kistermelő állattartók és méhészek egyre fogyatkozó csoportja is, akárcsak az egészségünk.
Nem látom a szennyezést, de attól még létezik. Az internetes adatközpontok lábnyoma már összemérhető a repülésével, és jelentősen emelkedik.
Miért nem teljesül a környezetvédelemnek az az évtizedes ígérete, hogy lehetséges gazdasági növekedés a környezeti terhelés növelése nélkül?
Ahhoz, hogy valóban tiszta energiáról beszélhessünk, melynek termelése nem jár környezeti és társadalmi károkkal, igencsak oda kell figyelni a termelés módjára és annak kollaterális veszélyeire – és ez az, amiről gyakran elfeledkeznek az építtetők.
Fel kell adni annak a gazdaságfejlesztési modellnek a dominanciáját, amely a kilábalást a külföldi tőke idevonzása és a globális termelési lánc egy-egy eleméhez kapcsolódó részmunkát végző üzemek létesítésében látta.
