Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért elhibázott az Európai Unió támogatási rendszere, és hogyan lehetne jobb?

Az Olvasó minden bizonnyal könnyedén fel tud sorolni legalább három nagyszerű hazai projektet, amely EU-s támogatásból valósult meg, valódi közösségi igényekre reagált, és érdemi változást ért el minden érintett megelégedésére. Bizonyára ugyanígy nem jelentene gondot legalább ennyi csapnivaló uniós projektet fölidézni, ahol pazarló módon, részérdeket szolgáló vagy mondvacsinált szükségletekre igényelt támogatást költöttek el, miközben égető problémákra nem jutott forrás.

Az EU-s pénzek elköltéséről kialakult kép legtöbbünk számára vegyes, számos ellentmondással, sőt abszurd helyzettel terhelt.

Magyarországon egyfelől természetesen örülünk, hogy nem csak az európai országok érték- és érdek közösségének tagjaivá váltunk, hanem érdemi támogatást kapunk ahhoz, hogy közös – a jóléttel, a kultúrával, a szolidaritással, az emberhez méltó és tartalmas élettel összefüggő – célokat megvalósítsuk. Másfelől azonban az értelmetlen és rossz projektek sokasága, végső soron, mégis közjogi rendszerünk, demokratikus hagyományaink és kultúránk gyengeségeit tette nyilvánvalóvá. Európában egyre erősödik az a narratíva – még az olyan nettó haszonélvező országokban is, mint Csehország –, hogy a tagállamok igazából jobban járnának az EU-s támogatások nélkül.

Mielőtt azonban végső konklúziót vonnánk a magyar vagy kelet-közép-európai országok felelősségét illetően az EU-s pénzek elköltésében, érdemes magára az EU költségvetésének támogatási struktúrájára és szabályaira tekinteni. Nem eltagadva a nettó haszonélvezők felelősségét, a következőkben azt szeretném megmutatni, hogy

az előző ciklusok tapasztalatai alapján a hétéves költségvetés olyannyira inkonzisztens, hogy számos itthon tapasztalt anomália már az induláskor „kódolva van”.

A 2021-27-es költségvetés, mely az EU és az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság Európai Zöld Megállapodása (European Green Deal) fenntarthatósági és klímavédelmi céljainak elérését hivatott finanszírozni, igen ambiciózus: legyen Európa klímasemleges kontinens, világelső a körforgásos gazdaságban, éllovas a biodiverzitás megőrzésében, mezőgazdasági és élelmiszer-stratégiája minél inkább a rövid ellátási láncú, lokális, úgynevezett „tanyától a tányérig” jellegű rendszer építését segítse.

A kérdés tehát az, hogy „ott-e a kincs, ahol a szív”: visszatükröződnek-e a nagyratörő célok az EU költéseiben is. Nézzük meg a 2020-ig tartó időszak tapasztalatait!

A költségvetés mintegy harmadát kitevő mezőgazdasági kiadások például a közvetlen (területalapú) támogatások révén olyan ösztönző rendszert alakítottak ki, amely elsősorban az exportra termelő, intenzív, a természeti javakat kimerítő, nagy szennyezéssel járó gazdálkodást támogatják. A csak minimális környezetvédelmi feltételeket támasztó transzferek pusztító hatását a legkomolyabb kutatások támasztják alá.

Ez egyértelműen ellentmond a szintén uniós célként megfogalmazott természetvédelmi célkitűzéseknek, és aláássa a természet által nyújtott szolgáltatások biztosítását, mint a tiszta víz, beporzás, biológiai sokféleség megőrzése, tájkép, betegségek elleni természetes védelem.

Csak néhány adat: a szántóföldi madárfajok populációja 55 százalékkal csökkent az EU-ban 1980 óta; a beporzás nyolcvan százalékáért felelős lepkék, méhek és más vad beporzók száma drámaian zuhan. Az európai mezőgazdaság maga is tíz százalékban járul hozzá az üvegházhatású gázok kibocsátáshoz, holott lehetne annak fékezője is. Az EU-ban továbbra is az ipari jellegű, az állatokat rossz körülmények között tartó állattenyésztés a meghatározó, miközben az európai húsfogyasztás meghaladja a táplálkozástani értelemben vett szükségleteket.

Eközben az EU a természetvédelmi célokra külön is szán pénzügyi forrásokat, többek között a Natura 2000 hálózat fenntartására.

Így ugyanazon rendszer generál problémákat, és próbálja meg is oldani azokat – ahogy a biodiverzitásra és általában a természeti tőkére vonatkozó indikátorok mutatják: korlátozott sikerrel.

A mezőgazdasági támogatások társadalmi hatása is rendkívül rossz: a közvetlen támogatások – a közgazdaságból ismert fogalommal élve – a járadékvadászatot ösztönzik.

A legtöbb támogatást a nagygazdaságok és az agroipari konglomerátumok kapják, a pénzek 85%-át a nagygazdaságok (a felső 25%) viszik el. E hibás ösztönzőrendszer eredménye a növekvő birtokkoncentráció és a vidék elnéptelenedése: 2005 és 2016 között 25 százalékkal (!) csökkent Európában a birtokok száma, melyek döntő többsége (85 százalék) kis gazdaság volt.

Ezt sem a vidékfejlesztési sem más szociális célokat szolgáló alapok nem tudják ellensúlyozni.

Hasonló a helyzet a klímaváltozás kérdésében is. A 2014-20-as ciklusban az EU-kiadások 20%-ának klímavédelmi célokat kellett szolgálnia. Sajnos azonban hiába finanszíroz nagyszerű klímavédelmi projekteket a közösség, ha közben számos támogatás kifejezetten a fosszilis tüzelőanyagok felhasználását ösztönzi, például gázinfrastruktúra építésével, háztartási széntüzelés támogatásával, avagy hulladékégető-, repülőtér- és autópályaépítések révén.

A következő időszak feltételei közé tartozik majd, hogy 30%-ra kell emelni a klímavédelmi költések arányát, és a projekteknek a 2050-es klímasemlegességi célokkal és a Párizsi Klímaegyezményben vállaltakkal összhangban kell lenniük.

Azonban a fosszilis támogatások kizárása továbbra sem történt meg, sőt váratlan fordulattal pont az Európai Parlament hagyná nyitva azt a lehetőséget, hogy az átalakuló szénrégiók gázra váltsanak, megújulók helyett. Így továbbra is fennáll a veszély, hogy hosszú időre az elavult és szennyező technológiák csapdájában maradunk, holott rendelkezésünkre állnak klíma-és környezetbarát megoldások. Később ezeket még nagyobb költséggel és áldozatok révén tudjuk csak kiváltani majd tiszta technológiákkal (ezt a technológiai útfüggőséget a szakirodalom lock-in-nek nevezi).

Külön sajnálatos, hogy bár az EU-büdzsé különösen alkalmas lenne a széntől és a nagy, centralizált energiarendszerektől való függetlenedés segítésére, mint például a helyi közösségi megújuló energia projektek támogatására, jelenleg nincs megfelelő szabályozási környezet az ilyen energiademokráciát célzó programokhoz.

Rendszerként szemlélve tehát az EU költségvetése aggasztóan inkoherens: a költések sokszor nincsenek összhangban a célokkal. Sőt, ha jobban megnézzük a célok sincsenek összebékítve egymással. Például a gyorsvasút építése lehet környezeti fenntarthatósági szempontból indokolt projekt, ha kiváltja az autós forgalmat egy útvonalon. Ha azonban a vasút természetvédelmi területen halad át, akkor hiába jár kevesebb kibocsátással, a végső mérleg akkor is negatív.

A hibás fejlesztési és költési koncepció tehát már az EU költségvetés cél- és eszközrendszerében kódolt.

A fenntarthatóságot aláásó temérdek projekt óriási kockázatot jelent a kelet-közép-európai országok, így Magyarország számára is, minthogy ezekben az országokban az uniós fejlesztési pénzek a teljes nemzeti össztermékhez mérten jelentősek, egyes országok esetében a közfejlesztések szinte elképzelhetetlenek EU-s támogatás nélkül. Hét tagállamban – köztük Magyarországon – az EU-s támogatások értéke több mint a nemzeti költségvetés 15 százaléka.

A fenntarthatósági ösztönzők a minden kormány nagytesztjét jelentő Európai Szemeszter elemzés és ajánláscsomagja 2020-ig semmilyen, a fenntarthatóságra vonatozó ajánlást nem tartalmazott a pénzügyin túl. Idén először külön fejezetet kap a környezeti fenntarthatóság, azonban nagyon hosszú az út, amíg az EU gazdasági rezsimje a gazdasági teljesítményt nem öncélúan csak növekedésként és versenyképességként értelmezi, hanem mint a közös céljaink elérését szolgáló eszközrendszert, melynek végső célja valamennyi (természeti, emberi, szellemi, kulturális) erőforrásunkkal való tartamos gazdálkodást.

Az EU-s költségvetés ügye természetesen a tagállamok, így Magyarország költségvetésének fenntarthatóságának kérdését is fölveti. Gazdasági és pénzügyi szakemberek részéről gyakran elhangzik, a „fenntartható költségvetés” kifejezés, amely alatt azonban csak annyit értenek, hogy az állam nem engedi a költségvetési hiányt és az államadósságot megszaladni.

Ez kétségtelenül fontos szempont, ugyanakkor hiányzik a tágabb perspektíva: a költségvetés kiadásai összességében a gazdasági, környezeti és társadalmi fenntarthatóságot szolgálják-e, a bevételek a megfelelő ösztönzőrendszert alakítják-e ki a fenntarthatósági célok eléréséhez? Mit adóztat, és milyen tevékenységet ösztönöz az állam? Támogat az állam szennyező tevékenységeket? Kapnak kellő adminisztratív és beruházási támogatást a fenntarthatóságot szolgáló projektetek vagy sem? Összhangban vannak-e a politikai célok és stratégiák az elköltött forintokkal?

Végül a fenntarthatóság magába foglal még egy fontos szempontot: a demokráciát és a jó intézményeket. A koherencia igénye fontos közpolitikai szempont, ugyanakkor a fenntarthatóságot nem zárhatjuk egy technikai-bürokratikus dobozba. A társadalmi részvétel a fenntarthatóság szíve és lelke, amely nélkül semmilyen másik feltétel nem teljesülhet.

Az EU-s programok előírják a tagállamok számára, hogy a hatóságok, szakszervezetek, munkaadók, civil szervezetek képviselőit be kell vonni az uniós programalkotás egészébe, így annak nyomon követésbe is. Ennek ellenére a legtöbb országban az érdemi társadalmi részvétel hiánya mutatható ki, hol kisebb, hol nagyobb mértékben.

Ez nem csak hanyagság, egyes kormányok aktívan akadályozzák a társadalmi részvételt, és tudatosan negligálják a partnerségre vonatkozó kötelezettségüket. Márpedig a rossz költések a társadalmi részvétel hiányával párosulva az EU-s pénztranszferek legitimitásának megkérdőjelezéséhez vezetnek, rombolják a szereplők közötti bizalmat – demokráciadeficitiet okoznak.

Van esély arra, hogy 2021-től nem csak ajánlásként, hanem kötelező feltételként szerepel majd a társadalmi részvétel, és a kifizetés csak akkor történik meg, ha az állampolgárok bevonása valóban megtörtént. Így elkerülhetők az olyan korábbi esetek, amikor a programokat megfigyelő monitoring bizottságokban a kormányzat képviselői többségben vannak a társadalmi szereplőkhöz képest. Valódi szintlépést a részvételi költségvetés-tervezés jelentene, elsőre akár kísérleti jelleggel, ennek megvalósulására azonban a közeljövőben nincs reális esély az EU-s programok vonatkozásában.

Paradigmaváltásra van szükség tehát a költségvetés-alkotásban, aminek számos indoka van.

Egyrészt kritikus pillanatban vagyunk a biodiverzitás-vesztés, az éghajlatváltozás, a talajpusztulás, a nitrogénciklus felborulása és egy sor másik ökológiai probléma tekintetében. A 2021– 2027-es költségvetési ciklus nagy eséllyel az utolsó beruházási ciklus, amely még időben segítheti a pályamódosítást.

Másrészt nem elhanyagolható az a politikai szempont sem, hogy a korrupciós esetek, a pazarlás és a pénzelosztás más súlyos anomáliái a transzferek értelmét és legitimitását megkérdőjelező EU-szkeptikus narratívát erősítik, és komolyan aláássák a tagállamok közötti szolidaritást, ahogy azt a helyreállítási alapról és a jogállamisági mechanizmusról szóló vita is illusztrálja.

Végül a paradigmaváltás indoka maga a közös vízió egy élhető Európáról. A fenntarthatóság alapelvei és célkitűzései vonzó társadalmi víziót kínálnak. Olyan jövőképet, ahol természeti rendszereink integritása – mint bármilyen humán fejlődés feltétele – megőrizhető, miközben a gazdasági fejlődés és a társadalmi kohézió erősödése a nagyobb jóllétet szolgálja. Ahol a társadalom olyan feltételeket teremt, amelyek elősegítik az emberek boldogulását és a gazdaság ennek eszköze, nem önmagáért való cél.

A fenntarthatósági kívánalmak miatt a választási lehetőségek az egyik oldalon csökkennek ugyan, de a másik oldalon nőnek. A gázinfrastruktúra helyett kis léptékű megújuló energiarendszerek, az intenzív nagyüzemi mezőgazdaság helyett az ökológiai szemléletű kis és közepes gazdaságok, a közúti közlekedés helyett a változatos mikromobilitás és kis kibocsátású közösségi közlekedés támogatása számos új lehetőséget, tisztességes munkahelyet és élhetőbb környezetet teremt.

Nem korlátozásról van szó, hanem az emberi léptékű, igazságos és a közösségekre alapozó fejlődés tudatos választásáról: hogy tőkénk, tudásunk és munkánk ne technológiai és gazdasági szükségszerűségek mentén, hanem a közösen elfogadott értékek szerint és azok szolgálatában használjuk.

A szerző a CEEweb a Biológiai Sokféleségért civil szervezeti hálózat szakértője.

Öt évvel ezelőtt Fenntartható Fejlődési Célok keretében gyúrta egybe az ENSZ az elmúlt évtizedekben indított több nagy ívű programjátvárt áttörés azonban elmaradt, nem lett fenntarthatóbb a világ.

De azt egyre pontosabban látjuk, mit rontottunk el eddig, és hogyan lehetne hatékonyabb a környezet- és klímavédelem, akárcsak más fenntarthatósági célok megvalósítása. Ez utóbbiak ötödik „szülinapjára” jelent meg a Civil Kerekasztal a Fenntartható Fejlődési Célokért tanulmánykötete, a Fenntartható fejlődés: Rakjuk együtt helyre a kockákat címmel.

Ennek fejezeteiből adunk ízelítőt több cikkben a Mércén, arra keresve a választ, hogy mit kell tennünk a jelenlegi rossz megoldások ellentmondásainak feloldása, a valódi változás érdekében.

Kiemelt kép: MTI/Krizsán Csaba