Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szedjétek össze magatokat!

Játsszunk egy kicsit. Mutatok négy mondatot. Annyit elárulok, hogy az egyik 2018. december 17-én hangzott el, az MTVA épülete előtt. Egy másik december 21-én, a Sándor-palota előtt, egy január 19-én, a Várkert bazárnál, egy pedig tegnap a Markó utcában, a Legfőbb Ügyészségnél.

„Tudom, hogy számíthatunk rátok, ti is számíthattok ránk.”

„Ha Orbán Viktor békét akar ebben az országban, akkor mondjon le.”

„Kedves kortársaim, muszáj kiállnunk a szavunkért és elmondani a véleményünket.”

„Lehet, hogy Orbánt baromira zavarja, hogy nekünk pusztán abból kifolyólag jogaink vannak, hogy emberek vagyunk, de mi ki fogunk állni magunkért.”

Na de melyik mikor volt? És ki mondta? Melyik pártból? Mi volt az apropó?

Ugye, hogy tök mindegy?

A helyzet az, hogy a tegnap esti tüntetés (és utóélete) mutatta meg azt, mi a legnagyobb gátja a tüntetések fennmaradásának.

Vegyük sorra:

Az, hogy az ellenzék több mint egy hónapja a Nagy Ellenzéki Összefogással kampányol, nagyon szép dolog. Hogy tegnap ez az egység például már nem is volt olyan teljes (feltűnt ám, ugye, hogy a Jobbik hiányzott a sorból?), az nyilván jelzésértékű, és vélhetően nem független a Jobbik körül egyre dagadó botránytól.

De az is feltűnő, hogy az ellenzék (mert hát akkor beszéljünk is róluk így, egységben) semmit nem tudott felmutatni az elmúlt egy hónapban, azon túl, hogy együtt állnak fel egy színpadra. Ami – ne kerülgessük a forró kását – elsőre még izgalmas volt, sokadjára viszont már megöli a bulit.

És nem csak azért, mert a tél közepén járunk, és veszettül hideg van, az embernek nincs kedve sokáig álldogálni. De azért sem, mert az utolsó három tüntetésen azon kívül, hogy a sok párt (plusz két független képviselő) mind égető szükségét érzi annak, hogy önnön legitimitását hangoztassa a színpadon, semmivel, de tényleg semmivel többet nem tudtak mondani annál, amit már december 17-én is elmondtak. Együtt mozognak, hurrá.

Amivel kapcsolatban jogosan merülhet fel a kérdés: és akkor most mi van?

Mármint ne szépítsük: az ellenzék tavaly december közepén felmutatott egy olyan utat, amin talán érdemes lenne elindulnia, az obstrukcióval és az MTVA székházának elfoglalásával. Csakhogy az azóta eltelt időben visszamozdultak a kényelmes sajtótájékoztató-közlemény-tüntetés Bermuda-háromszögbe. Kívülről legalábbis ennyi látszik, és ez egyáltalán nem mellékes.

Az elvárásokat ugyanis sikerült felfokozni, de valójában a helyzet az, hogy a kezdeti jogos düh, amivel az ország számos részén utcára vonultak az emberek, nem tartható fenn örökké. Az, hogy az ellenzék össze van fogódva, jelenleg a közös felszólalásokban merül ki, és ennek – ahogy a NER-ben oly sok mindennek – nincs igazán súlya, elérni vele konkrét célokat nem lehet.

Vagyis az összefogásnak valódi, értelmes cselekvések irányába kéne mozdulnia.

Teljesen érthetetlen volt ebből a szempontból is Szél Bernadett és Hadházy Ákos múlt heti beköltözése az MTVA-ba, ami egyrészt már ütötte is az ‘ellenzék egységben mozog’ mantrát, másrészt saját magukat manőverezték patthelyzetbe, hiszen semmilyen olyan célt nem tudtak kitalálni, amit győzelemként kommunikálhattak volna, harmadrészt pedig a nagy beköltözésből kisunnyogás lett, egyszer csak hopp, kint voltak, és még csak azt se tudhatták meg pontosan a nézők, hogy mi végre nyomkodták a lájkokat a nagy élő közvetítéseken.

És az ehhez hasonló akciók roncsolják a hitelességét is az összefogásnak, és elveszik az ember kedvét is attól, hogy higgyen még az ellenzék cselekvőképességében.

A Momentum például érzi a korszellemet, mármint a füstbombákban és az aszfaltra firkálsában rejlő szexi-faktort – csakhogy ezek az akciók is önmagukban állnak, és nem is mutatnak túl magukon, vagyis kibogozhatatlanná válik, hogy mit is akarnak elérni éppen, mi az a cél, ami felé menetelnek.

Vannak még ellenzéki megmozdulások, mint például az állami vállalatok felkeresése, amelyekben lenne potenciál – csakhogy ezekkel is az a helyzet, hogy egyszeri kampányakcióknak jók, viszont a nagy egészhez nem sokat adnak hozzá.

És itt jön a dilemma, amit persze értünk: a pártoknak szükségük van arra, hogy közösen mozogva meg tudják nyerni az összefogásra még mindig rezonáló választóikat. De emellett saját identitásukat is meg kell őrizniük, ezért nem képesek elengedni a saját felszólalás jogát. Olyan konszenzusos személyt pedig nem fognak találni, aki mindannyiuk igényeit artikulálja.

Közeleg az EP-választás, utána az önkormányzati, nyilván senkinek se kell elmagyarázni, mekkora tétje van ennek a harmadik kétharmad után.

Viszont a helyzet az, hogy a társadalmi elégedetlenség konkrét ügyekre fókuszál: a rabszolgatörvény, az igazságszolgáltatás bedarálása olyan ügyek, amelyek ideig-óráig tudják csak fenntartani tömegek érdeklődését.

Amit az, ha hatodszorra is ugyanazzal a lemezzel áll ki az ellenzék, le tud lohasztani.

És így történik meg az, hogy a január már nem az euforikus szabadságkövetelő demonstrációk időszaka, hanem a lagymatag fővárosi tüntetéseké – legalábbis látszólag.

Mert mi történik ilyenkor? Azok, akik nem hisznek a pártpolitikában, akik ennél dühösebbek, akik jó ideje az utcán vannak, akiknek van valamilyen más gondolat a fejükben, elkezdenek saját maguk akciókat szervezni.

És abból jön a káosz, a totális felszámolása az értelmes cselekvésnek.

Ahogy január 19-én, úgy tegnap is ezt láttuk. A tüntetők egy része annyira ki van éhezve a változásra, hogy gond nélkül beleterelhető bármilyen kezdeményezésbe, vonulásba, akcióba. Persze, teljesen fogalmatlanul – hiszen ugyan miért is kéne egy egyszeri tüntetőnek tisztában lennie a gyülekezési törvény minden passzusával? De persze mindig vannak, akik tisztában  vannak vele (többé-kevésbé), és nem restek csinálni valamit, ha úgy érzik, a színpadon szónoklók nem elégítették ki az igényeiket.

Ezt mondta egyébként Nagy Blanka a szombati tüntetésen (funfact: a fenti négy idézetből az egyik amúgy az övé, szombaton mondta, de simán elkélne politikusi felszólalásként is), és ezt hangsúlyozta Hadházy Ákos is: csinálni kell valamit.

A két pozíció persze nagyon más. Nagy Blanka egy 19 éves diák, akinek nem igazán van még politikai tudatossága (honnan lenne?), így legfeljebb a frusztrációit fejezi ki azzal, hogy azt mondja, valamit csinálni kell. Hadházy Ákos viszont ezzel már inkább átteszi a felelősséget más kezekbe: csináljatok valamit ti, mi is csinálunk közben valamit.

És aztán jönnek azok, akik tényleg csinálnak valamit: rászerveznek egy tüntetést egy másikra, szétaprózva ezzel az amúgy is csökkenő érdeklődőket, felhívják a haverjaikat a színpadra, bár nincs igazán mondanivalójuk, indítanak egy ezredik semmire se jó mozgalmat, petíciót, kezdeményezést, elkezdik értelem és cél nélkül sétáltatni a csoportjaikat a városban, hogy aztán hősnek próbálják láttatni magukat, csak mert a rendőrök kiemelik őket egy hídfoglalásból.

És ezek ebben a formában mind rettentő károsak. Azért, mert a végén mindig 20-30 ember marad, akikről nem lehet pontosan tudni, hogy mit akarnak (jellemző, hogy az O1G-n meg a diktatúrán, rendőrállamon kívül más skandálásokkal nem igazán találkozunk ezeken a spontán vonulásokon), aki azért kap majd idézést a rendőrségre, mert véletlenül belekeveredett egy ilyen vonulásba, az elátkozza a napot is, amikor nekikezdett a tüntetésnek, aki csak látja a tévében, hogy megint csak ennyien vonultak, azt meg lehet győzni arról, hogy a tüntetések kifújtak, aki azt látja, hogy már megint öt különböző helyen lesz demonstráció, joggal teheti fel a kérdést, hogy akkor hol is van az a nagy összeborulás? És így tovább.

És eközben egyébként nagyon nem mellesleg sztrájkolnak az Audi dolgozói, Pécsen minden nap két helyen útzár van, a szakszervezetek és konföderációk folytatják a küzdelmet a rabszolgatörvény ellen, vidéken egyébként – bár ez jóval kisebb figyelmet kap – működik a szakszervezetek és a pártok közti koordináció, legalábbis az egyes akciók megszervezésében.

De a fókusz sajnálatos módon a nap végén nem ezeken van, hanem a képviselők semmitmondó felszólalásain és maroknyi tüntető totálisan megmagyarázhatatlan hídfoglalásán.

Persze most úgy tűnhet, mintha nekem semmi se lenne jó, hiszen legutóbb pont az volt a bajom, hogy sokan (mármint a baloldali csoportok, gondolkodók közül) csak elméleti szinten vitatkoznak arról, mi lenne a teendő, de nem cselekednek éppen – most meg azokkal van a bajom, akik amúgy csinálnak valamit.

De azt jelezném: van különbség aközött, hogy valaki mondjuk valóban baloldali értékek, kiforrott eszmék mentén képzeli el ezt a cselekvést, és az összképre fókuszál közben, vagy hogy valamilyen csak a pillanatnak élő, vagy hosszú távra nem tervező akcióval van-e éppen dolgunk (és akkor a nettó hagymázas gondolatokat még meg se említettem).

Ez ugyanis egy fontos kérdés: hogy azon túl, hogy mi legyen a rabszolgatörvénnyel, mi legyen a jogállamisággal, mi legyen a NER-rel, fontos lenne, hogy legyen víziónk arról, hogy milyen országban akarunk élni. De arra most valóban nincs időnk, hogy ezeket az elméleti vitákat folytassuk tétlenségbe merülve, mert pont ez ad lehetőséget arra, hogy össze-vissza hömpölyögjenek azok az események, amelyek semmivel sem juttatnak minket közelebb az elérni kívánt céljainkhoz.

Önmérséklet és gondolkodás. Minden, a jelenlegi szituációban részt vevő vagy részt venni akaró szereplő szeme előtt ezek kéne, hogy lebegjenek.

Nézzünk körbe, és próbáljuk megérteni, hogy mi történik körülöttünk. Az erőforrásainkat ne olyasmire pazaroljuk, ami keveseket érint és keveseket érdekel. Ne higgyük el, hogy a mi kezünkben van az egyetlen igazi eszköz, amivel véget lehet vetni ennek a rendszernek. Tanuljuk már meg, hogy mit jelent a szolidaritás, amit annyit skandálunk, próbáljunk meg építkezni és ne rombolni, ne egymás elnyomásával próbáljunk meg kiemelkedni a tömegből.

Ha nem sikerül nagyon szűk határidőn belül véget vetni ezeknek az ezerszer lefutott köröknek és nem tudunk túllendülni a már ezerszer elkövetett hibákon, most is csak kudarc vár ránk.

Az ellenzéknek ki kellene végre találnia, hogy az összefogáson túl mit tud felmutatni a választóinak, mi az a konkrét cselekvés, amivel hozzá tud tenni a tiltakozásokhoz, mi az az eszköz, amit be tud dobni a közösbe. A szakszervezeteknek is muszáj lesz elfogadniuk, hogy bár eddig tényleg ők villantották fel a nyomásgyakorlás legütősebbnek tűnő eszközét – általános sztrájk, perpillanat egyre messzebb vagyunk tőle – ehhez szükségük van szövetségesekre, és vissza kell szerezniük azt a bizalmat is, amit az elmúlt évtizedekben joggal veszítettek el.

A civileknek, civil szervezeteknek és tüntetéseken rendre feltűnő csoportoknak pedig azt kell megérteniük, hogy ami eddig nem ment nekik, az most se fog, és jó lenne, ha nem ártanának, hanem inkább megpróbálnának segíteni. Nyilván nem leszek népszerű ezzel a véleményemmel, de azért rögzíteném még egyszer, nyomatékosan: ez nem az a pillanat, amikor mindenkinek külön utakon járva a saját nünükéit kéne sustorognia a hozzá közel állók fülébe. Mert 30 hídon rostokló ember nem vált rendszert, nyolc ellenzéki politikus beszéde sem tud többet adni egynél, ha annak tényleg van értelme, és nincs az a petíció vagy mozgalom, ami ebben a rendszerben képes lenne visszavonatni egy törvényt, vagy visszaállítani a jogállamiságot.

Orbán Viktor és a NER-lovagok pedig hátradőlnek mindeközben és kérnek még egy csésze kávét.

Megéri?

Olvass tovább!