Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A nemzetköziesített rendszerben az egyetemista egy termék

A legkevésbé sincsenek egyelőre megnyugtató válaszok arra a kérdésre, hogy hová vezet az az út, amelyre a kormány a nemzetköziesedés zászlaja alatt tereli a Budapesti Corvinus Egyetemet, egyes hírek szerint pedig a komplett magyar felsőoktatást – ez derült ki azon az előadáson, amelyet éppen a Közgázon hallgathattak meg az érdeklődők kedden kora délután. Az eseményen két oktatáskutató, Lannert Judit, a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Zrt. alapító-kutatója, és Hrubos Ildikó, a Corvinus professor emeritája helyezte tágabb kontextusba azt a folyamatot, amely a Corvinuson már élesben zajlik, és amely az egyetem falain kívül is heves vitákat szított.

Az előadások ugyanakkor nem a Közgáz aktuális helyzetével, illetve az egyetem vezetése által ismertetett konkrét tervekkel foglalkoztak, sokkal inkább annak vizsgálatáról szóltak, hogy milyen globális trendekbe illeszkedik a nemzetköziesítés deklarált szándéka – amely jelentős súllyal szerepel a Corvinus fenntartóváltásának hivatalos indoklásában. Ahogyan az egyetem vezetősége fogalmazott: a „rugalmasabb és szabadabb működési forma eredményeképpen” a Corvinus reményeik szerint el tud kezdeni közeledni a világ vezető egyetemein megszokott akadémiai működéshez. Emellett arról is rengeteg szó esett,, hogy ennek a törekvésnek – ha általánossá válna az alkalmazása – milyen buktatói és a korlátai lehetnek a mai magyar társadalmi viszonyok között.

A fogyasztónak mindig igaza van

Hrubos Ildikó előadása lazábban illeszkedett csak a magyar felsőoktatás jelenlegi helyzetéhez, ő elsősorban történeti kontextusba helyezte azt a hazánkban is egyre dominánsabbá váló folyamatot, amely során a piac „bekopogtat”, hogy az akadémiai szféra és az állam ellenében megkaparintsa a maga részét a felsőoktatásból. A Hrubos által vázolt történelmi ív egyszerűsítve a következőképpen néz ki: a második világháború után általános létszámbővülés jellemezte globálisan a felsőoktatást, amelyben a részvétel kezdetben csak az elit kiváltsága volt, majd fokozatosan eljutott az „általános részvételig”, ezalatt pedig társadalmilag egyre heterogénebbé vált. Ez történelmi fejlődéstől függően szakaszos lemaradásban zajlott le az USA-hoz képest előbb a kontinentális Európában, Nagy-Britanniában, a posztszocialista régióban majd a világ más tájain.

Ennek megfelelően Hrubos szerint a kelet-közép-európai régió felsőoktatása most abba a fázisba került, amelyben a kontinentális Európa 25-30 évvel ezelőtt volt: vagyis abba, amikor az állam szerepe elkezdett csökkenni, a piacé pedig egyre jelentősebbé vált. A felsőoktatás működését történelmi síkra helyezve a kutató úgy írta le, mint egy arénát, amelyben az akadémiai szférára előbb az állam nyomása helyeződött, amely során az egyetemek bürokratikus nagyüzemekké váltak. Később a piac hatására pedig a felsőoktatásban is érvényesülni kezdett a ma is ható „McDonalds-effektus”: azaz a hallgató megvesz egy szolgáltatást, az egyetemnek pedig az az érdeke, hogy minél több diák jöjjön be, de minél gyorsabban menjenek is ki, és – ahogy Hrubos fogalmazott – mindeközben

„a fogyasztónak mindig igaza van.”

Többet, de nem jobban

Lannert Judit és kollégái a Tempus Közalapítvány megrendelésére készítették el a magyar felsőoktatásban zajló nemzetköziesedésről szóló tanulmányukat, amely sokkal konkrétabb, de a fentiekkel egybecsengő állításokat fogalmazott meg az aktuális hazai helyzettel kapcsolatban. Ennek summázott változata alkotta előadása gerincét. (Az előadás diasora a Tempus honlapján elérhető.)

A vegyes módszertannal készített kutatás némileg egyszerűsítve arra mutat rá: a nemzetköziesedés folyamata a magyar felsőoktatásban sokkal inkább mennyiségi, mint minőségi eredményeket tud felmutatni, és jelentős korlátokat kellene áttörnie ahhoz, hogy ez a tendencia megforduljon.

Ezek a mennyiségi eredmények ugyanakkor leginkább az egyetemek költségvetésében jelentkeznek, mintsem a kíművelt emberfők számának növekedésében. Hiszen míg az állam jelentős összegeket fizet a Stipendium Hungaricum ösztöndíj keretében Magyarországra érkező diákok után, Lannert Judit felhívja a figyelmet arra, hogy 2006 és 2016 közötti tíz év során több mint 140 ezer hallgatóval csökkent a magyarországi hallgatók összlétszáma, amelyet csak kis mértékben tudott kompenzálni a külföldi állampolgársággal rendelkező társaik 11 ezres létszámbővülése.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, és idecitálni az Átlátszó néhány napja publikált grafikonjait, amelyek szintén azt mutatják be, hogy rohamos ütemben csökken a felsőoktatásban tanuló hallgatók aránya és abszolút száma Magyarországon. 2005-ben még a teljes népesség 4,2 százaléka volt egyetemista-főiskolás, az arányuk mára 2,9 százalékra csökkent, a területi aránytalanságok a vidék és a főváros között utóbbi javára pedig még drasztikusabbak.

Lannert azt is bemutatta az orvosképzés és az egészségügy példáján keresztül, hogy hogyan lehet a felsőoktatás egy hagyományosan nemzetköziesedett területe csekély mértékben a társadalom hasznára. Ha ugyanis arra gondolunk, hogy a külföldi hallgatók száma a magyar orvosképzésben igen magas, míg a Magyarországon élő összes egyetemistának csak egy kis része vág neki a pályának, ráadásul jelentős részük nem a hazai egészségügyben kamatoztatja a tudását, azt látjuk, hogy egy ilyen modell sok nettó bevételt hozhat, de rendkívül alacsony a társadalmi megtérülése.

A kutatás során leginkább érintettekkel, vagyis az oktatókkal, egyetemi vezetőkkel és hallgatókkal készített interjúk során arra is fény derült, hogy milyen alapvető gátjai vannak annak, hogy a nemzetköziesedés folyamata sikeres legyen ma Magyarországon.

Lannert Judit néhány általánosabb érvényű megállapítást is idézett az előadás során. Egy ilyen oktatói vélemény szerint merevek a szervezeti struktúrák, sok esetben rugalmatlanok az oktatók, de nem ritka az érdeklődés és a nyelvtudás hiánya sem (nemcsak adminisztratív munkatársak, hanem oktatók részéről is). Ezek mellett súlyos akadályokat gördít a mindennapok során a nemzetköziesítés elé több helyütt az anyagi és humán erőforrások hiánya, de alapjaiban határozza meg a folyamatot az is, hogy az egyetem milyen nemzetközi hírnévvel és ismertséggel rendelkezik.

Egy másik interjúban egy egyetemi vezető arról beszélt, hogy jelentős mértékű vezetői szemléletváltásra is szükség lenne. A hazai nemzetköziesítési folyamat szerinte megreked az idegen nyelvű képzési kínálat fejlesztése és a külföldi hallgatók toborzása szintjén, amely jelentős bevételi forrást képez.

Lannert Judit arról is beszélt, hogy a kutatás során megkérdezett egyetemi vezetők jelentős része szerint a tananyagok nemzetköziesítése, a mobilitások növelése, és más leuveni célok elérése nem valós prioritás az intézmények számára, pusztán hangzatos cél, amely bár jól mutat az elvárt stratégiákban, de valós támogatás nincs mögötte. (A 2009-es leuveni miniszteri találkozón az Európai Felsőoktatási Térség >>EFT<< számára állapítottak meg sok más mellett olyan prioritásokat 2020-ig, mint a mobilitás és a nemzetközi nyitottság.) Emellett volt olyan interjúalany, aki a magyar kormányzati kommunikációt is súlyos akadályozó tényezőként jelölte meg:

„Amíg a kormányzati kommunikációt az Európaellenesség és az idegengyűlölet jellemzi, amíg ellehetetlenülhet Magyarország legnemzetközibb egyetemének működése, addig a magyar állami felsőoktatásban csak látszat marad a leuveni célkitűzéseknek való megfelelés.”

mondta egy egyetemi vezető.

Akár működhetne is

Így összességében az látszik, hogy a nemzetköziesítés nem minőségi jellegű Magyarországon, de Lannert Judit szerint ennek a doktori iskolák még ellenállnak, mert féltik a saját maguk által képviselt minőséget. Mint elmondta, az egyetemi vezetőkkel készített interjúkból kiderült, hogy sok stipendiumos diákot végigvisznek a rendszeren, egészen a mesterdiplomáig, ám doktori képzésre már nem veszik fel őket, mert nem érik el a megfelelő szintet.

A mobilitás persze nemcsak külföldi hallgatók, oktatók, illetve tanagyagok meghonosítására kellene, hogy vonatkozzon, hanem a magyar hallgatók külföldi ösztöndíjas lehetőségeinek bővítésére, javítására is. A T-TUDOK kutatói magyar erasmusos diákokkal is készítettek interjúkat, amelyből az derül ki, hogy rendkívül nagyra nőtt a bizalmatlanság az Erasmus-ösztöndíjjal szemben. Sokan félnek például attól, hogy késni fog az ösztöndíj utalása, ami létszükséglet lehet a kint tartózkodás során. De jellemző az is, hogy a magyar diákok nem merik bevállalni, hogy akár egész tanéveket csússzanak, ami általában abból fakad, hogy sok magyar egyetemen igencsak provinciálisan viszonyulnak a kint oktatott tanagyaghoz, és nem ismerik el a külföldön szerzett krediteket.

Emellett a magyar hallgatók esetében ugyancsak jellemző a nyelvtudás bizonytalansága, de az általános anyagi problémák is közrejátszanak az Erasmus egyre népszerűtlenebbé válásában, hiszen az ösztöndíj messze nem fedezi a kintlét összes költségét. Sokan ez utóbbi miatt dolgoznak a tanulmányok mellett, ezt pedig nem akarják itt hagyni.

A kutatás ezzel együtt arra is rámutat, hogy vannak üdítő kivételek a hazai felsőoktatásban. Erasmus-szempontból a BME építészkarának kreditbeszámítási gyakorlatát emeli ki, ahol – mivel különösen kínosnak számít a csúszás – egy meginterjúvolt középvezető szerint „úgy tűnik, sikerült előrelépni és kari szinten felmérik a külföldi képzési kínálatot, és megpróbálják megfeleltetni a hazai tantárgyaknak”.

A T-TUDOK kutatása öt hazai intézményt vizsgált, ezek közül szerintük a Szegedi Tudományegyetem gyakorlata jár élen, már ami a nemzetköziesítést illeti. Ennek legfontosabb tényezői a kutatók szerint mások mellett a nagy arányú oktatói mobilitás, a „több lábon állás”, valamint az, hogy az orvosképzés mellett az intézmény kihasználja a határon túliak adta előnyt is. Ezenkívül azt is megjegyzik: doktori képzéseken is itt a legnagyobb arányú a külföldi doktoranduszok száma, és a fokozatszerzés sikeressége is magas.

Bár pozitív példák akadnak tehát, az aktuális hazai viszonyok nem azt tükrözik, hogy a Corvinus-modell esetleges kiterjesztése más intézményekre egyhamar sikertörténetté válhat. Lannert szerint ugyanis, ha nem tekintünk összetettebben a mobilitás kérdésére, és nem helyezünk nagyobb hangsúlyt minőségi változást hozó tényezők erősítésére a nemzetköziesedés folyamatában a hallgató nem lesz több, mint ami a legtöbbször manapság is:

„egy termék, ami jön-megy”.

 

Olvass tovább!