Azt mondta Palkovics miniszter úr, hogy a Corvinus-modellt a kormány szeretné kiterjeszteni a teljes felsőoktatásra. Hogy pontosan mi is (mi lesz) az a Corvinus-modell, arról van ugyan némi tudásunk a hazai sajtó tudósításai alapján, de pontos képünk aligha.

Egyrészt egy átalakuló rendszer majdani mibenlétét a jelenből megítélni meglehetősen nehéz, másrészt a sajtóhírekkel kapcsolatban némi bizonytalanságra ad okot, ha az ember azt olvassa egy a Corvinuson oktató jó ismerőse közösségi oldalán, hogy a sajtóinterpretációk egy része köszönőviszonyban sincs a dolgozói értekezleten elhangzottakkal.

Annyi bizonyos, hogy a Budapesti Corvinus Egyetem (BCE) az Innovációs Minisztériumhoz került nemrég és, hogy Palkovics miniszter úr előkészíti, hogy az egyetem egy állami alapítványhoz kerüljön.

Olvashattunk arról is, hogy 2020-tól megszűnnének az állami férőhelyek, amiket az újonnan alapítandó Corvinus ösztöndíj váltana fel. A térítéses (tandíjas) helyek arányát 60%-ra szeretné az egyetem vezetése növelni (a jelenlegi 40%-ról). És szóba került az is, hogy 4 millió forint lehet a legmagasabb tandíj és, hogy az egyetem szeretné a külföldi hallgatók és oktatók számát is növelni. A vezetés (?) célja, hogy a BCE bekerüljön Európa legjobb 100 és a világ legjobb 200 egyeteme közé.

A fentiekből megállapítható, hogy még sok tekintetben csupán tervekről/szándékokról/vágyakról beszélhetünk. Ennek fényében Palkovics kijelentése kissé fura, tudniillik, ha a BCE átalakulása kísérlet, akkor minimum érdemes megvárni az eredményt, mielőtt teljes modellváltást sürgetnénk olyan alapokon, amiről még fogalmunk sincs, hogy jól működik-e. Bár olyan nagyon azért nincs okunk meglepődni: ezt a kormányt kevéssé szokta érdekelni, hogy valami „jól” működik-e.

Amit egyértelműen állíthatunk a Corvinus átalakulásáról, az új modellről, az az, hogy elmozdulás az állami (közösségi) finanszírozás felől a piaci (magán) finanszírozás irányába.

Mint sok más esetben, a felsőoktatás finanszírozása ügyében sincs legjobb modell (abszolút igazság). Minden országnak meg kell találnia a saját „verzióját”, amelynek azonban igazodnia kell a társadalmi értékekhez, elvárásokhoz, a gazdaság igényeihez, a hosszú távú társadalompolitikai célokhoz, a szolgáltatást igénybevevők szükségleteihez és még egy sor dologhoz. A jelenlegi átalakulás (piacosodás) egy sor kérdést vet fel, amely kérdések leginkább a hallgatói létszám (hazai hallgatók létszáma) várható alakulása és a felsőoktatás hozzáférhetőségének változása témakörben merülnek fel. A baloldali kritikai megközelítés oldaláról ezek a kérdések az igazságosság és társadalmi mobilitás kérdéskörhöz kapcsolódnak.

Amellett elég egyszerű érvelni (sokan meg is tették már), hogy a regnáló politikai vezetés jól látható[1] szándékaival ellentétben, amely csökkenteni szeretné a felsőoktatásban, főleg a jogász, közgazdász, bölcsész, genderszak(!) képzéseken tanuló hallgatói létszámot, miért jó az, ha egy társadalomban növekszik a diplomások aránya.

Persze minden kormánynak megvan a joga arra, hogy lesújtó véleménye legyen a diplomásokról, de a közgazdasági tények attól még tények, a vélemények pedig vélemények maradnak.

A felsőfokú végzettségűek magas (növekvő) arányának pozitív hatásairól könyveket lehet írni, itt és most csupán azt emelem ki, hogy az iskolai végzettség emelkedésével a foglalkoztatási ráta növekszik,

az iskolai végzettség növekedésével a munkanélküliségi ráta csökken,

a magasabb iskolai végzettség magasabb várható jövedelmet (életpálya jövedelmet) eredményez.

A fentiek alapján bizonyosan állítható, hogy a magasabb iskolai végzettségből magasabb adófizetési képesség következik.

Isten őrizz, hogy a magasabb várható élettartam, az alacsonyabb depressziós arányszám és egyéb, nem közvetlenül gazdasági előnyöket lebecsüljem, a kiemelés pusztán a terjedelmi korlátból és elsődleges érdeklődési körömből fakad. Maradjunk annyiban, hogy számos előnye van annak egy ország (gazdaság) számára, ha a népesség (munkaerő-állomány) iskolázottsága növekszik – remélem a foglalkoztatottsági/munkanélküliségi és a kereseti adatok önmagukban is elég meggyőzőek.

Nézzünk meg ezek után három ábrát a magyar felsőoktatás jelen állapotáról. Az első azt mutatja, hogy a magyar állam GDP arányosan mennyit költ a felsőoktatásra, a második a diplomások arányának alakulását a 30-34 éves népességben, a harmadik pedig azt, hogy a nappali tagozatos hallgatók hány százalékának alacsony iskolai végzettségűek a szülei. Ez utóbbi a nemzedékek közötti mobilitásra utal (intergenerációs mobilitás). Lássuk először az állami költés (finanszírozás) alakulását!

Elég nehéz erre azt mondani, hogy egyre többet költünk GDP arányosan a felsőoktatásra. Inkább az állam fokozatos kivonulására, a közösségi finanszírozás csökkenésére utalnak az adatok. Vajon mire elég a 2015-ös 0,65635% (0,66%) nemzetközi összehasonításban? Nos, az EU-ban[2] pont az utolsó előtti helyre elég.

A csökkenő, mára már kifejezetten alacsony állami finanszírozás hatása megmutatkozik a felsőfokú végzettséggel rendelkezők arányának alakulásában. A 30-34 évese korosztályban a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya nem alakult valami jól az évtized közepe táján. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az oktatásban (felsőoktatásban is) zajló változások pl. állami finanszírozás csökkenése miatti oktatói elvándorlás, állami férőhelyek számának csökkenése stb. hatása 2-3 év múlva látszik a végzettségi adatokon, akkor a közelmúlt hiányzó adatai sem lehetnek túlságosan fényesek.

A felsőfokú végzettséggel rendelkezők arányának csökkenése mögött a beiratkozott hallgatók számának enyhe csökkenése áll, ami részben – de csak részben (!) – demográfiai okokra vezethető vissza.

Az érintett korosztály létszámának alakulása mellett a jelentkezések számát ugyanis számos oktatáspolitikai tényező befolyásolja, nem mellesleg a közoktatás minősége általában, a felsőoktatás finanszírozása, de olyan „apróságok” is, mint a kollégiumi férőhelyek száma, vagy a más EU országokban elérhető képzések relatív ára (költsége) stb.

Feltételezve a csökkenő (vagy mint enyhe feltétel, stagnáló) korosztályt a magyar államnak olyan oktatáspolitikát (a finanszírozást beleértve) kellene folytatnia, amely nem elveszi a kedvet a továbbtanulástól, illetve növeli annak költségeit, hanem éppen ellenkezőleg, szélesre tárja a felsőoktatás kapuit. Ha nem így tesz, akkor az eredmény végső soron a felsőfokú végzettséggel rendelkezők arányának csökkenése[3] lesz, nem pedig növekedése, ami számos ok miatt kívánatos lenne.

A számos ok között szerepel egyébként az is, hogy az Europa 2020 növekedési és foglalkoztatási stratégia keretein belül 34%-os felsőfokú végzettségi arányt vállaltunk (önként) a 30-34 éves korosztályban, amihez most éppen nem közeledünk, sőt.

Hogy a diplomások (kiművelt emberfők) arányát növelni kellene, abban nincs is különösebb vita a szakértők, gazdasági aktorok és egyéb érintettek között. Az, hogy jelen kormányunk ezzel ellentétes hatású oktatáspolitikát folytat, az (tulajdonképpen) érthetetlen és roppant sajnálatos. Az általában kevesebb embert szokott érdekelni – többnyire baloldaliakat –, hogy a felsőfokú végzettséget szerzők milyen szociális háttérrel rendelkeznek, honnan jönnek? Abban az esetben,

ha az alsó társadalmi rétegek gyerekei erősen alul-, míg a felső rétegekből származók (jövedelem, vagyon, iskolai végzettség) erősen felülreprezentáltak a főiskolai-egyetemi (BA, MA) hallgatók között, az a társadalmi mobilitás beszűkülésére, bezáródására utal.

Az intergenerációs (nemzedékek közötti) mobilitás ugyanis részben azt jelenti, hogy végzettségben, képzettségben, felhalmozott tudástőkében előrébb/többre/tovább juthat az egyén a szülei státusánál. Az a társadalom, ahol a gyári munkások gyerekei alapvetően gyári munkások lehetnek, ott az oktatás mint mobilitási csatorna (a felemelkedés egyik esélye) megszűnik, az osztályszerkezet megmerevedik, kialakul a zárt[4] társadalom.

A következő ábra azt mutatja, hogy az Eurostudent VI 2016-2018 nemzetközi kutatásban részt vevő EU tagországok közül melyik országban mekkora azoknak a főiskolai-egyetemi hallgatóknak a százalékos aránya, akiknek a szülei (mindkettő) iskolai végzettsége alacsonyabb az érettségit adó középfokú szintnél.

A kutatás szerint Magyarországon mindössze 1,8% azoknak a felsőoktatásban tanuló hallgatóknak az aránya, akiknek egyik szülője sem rendelkezik legalább érettségivel. Elég egyértelmű, hogy a nyugat-európai jóléti demokráciák esetében jóval magasabb az alacsonyabb végzettségű szülők gyermekeinek aránya a felsőoktatásban, mint a volt államszocialista országok esetében. Az értelmezést persze torzítja, de nem érvényteleníti, hogy a népesség iskolai végzettség szerinti összetétele országonként eltérő: nehezebb érettségivel nem rendelkező szülőket találni például olyan országban, ahol a szülők generációjában alacsony a nem érettségizettek aránya.

Az eltérő végzettségi összetétel hatása miatt érdemes egy másik szempontot is elemezni: mekkora azoknak a hallgatóknak az aránya, akik szüleik jövedelmi helyzetét kifejezetten rossznak értékelik (alacsony jövedelmű háztartásokból származnak)? A következő táblázat a magyar és a német hallgatók válaszainak százalékos megoszlását mutatja szüleik anyagi helyzetét illetően.

Amint látható, a német főiskolások-egyetemisták körében magasabb a kifejezetten rossz anyagi körülmények között élő szülők (háztartások) aránya és alacsonyabb a jól és a nagyon jól élő szülők aránya, mint magyar társaik esetében. A két adat, nevezetesen a nem-érettségizett szülők nagyon alacsony aránya és a jó és nagyon jó anyagi körülmények között élő szülők magas aránya azt mutatja, hogy a magyar felsőoktatás nem mindenkit vár tárt karokkal.

A magyar felsőoktatás hallgatóinak szüleik végzettségét és anyagi helyzetét mutató statisztikái az oktatási mobilitási csatorna beszűkülését mutatják, ami felerősíti az osztályszerkezet (struktúra) megmerevedését, a társadalom bezáródását Magyarországon.

A jelen folyamatai a felsőoktatásban azonban csupán felerősítik a mobilitás beszűkülését, a társadalmi szerkezet megmerevedését Magyarországon. Egy nagyjából egy éve publikált, kifejezetten nagy volumenű kutatás, amelyet az Eurofund végzett a 2002-2010 közötti évek adatainak elemzése nyomán jutott arra a következtetésre, hogy

Magyarország esetében a legkisebb az esély arra, hogy a fiatalok magasabb foglalkozási osztályba (státusba) kerüljenek, mint amiben a szüleik vannak.

(A tanulmányról a hazai sajtóban megjelenteket lásd például itt.) A társadalmi mobilitás tehát Magyarországon eleve igen rossz, az elmúlt évtizedek változásai inkább bezárták, mintsem kinyitották volna a társadalmi osztályok/rétegek közötti kapukat, lehetővé téve az átjárást, illetve az előrejutást, felemelkedést.

Ami tehát a Corvinus-modellt és annak általános bevezetését illeti a hazai felsőoktatásban (amiről egyre több részlet derül ki), azzal kapcsolatban azt gondolom, hogy bármilyen felsőoktatási (finanszírozási és egyéb) reform csak akkor lehet jó (a társadalmi jó értelmében, ami nem egyenlő a hatalmon lévőknek jó értelmével), ha az a hallgatói létszám növekedését és ezáltal a felsőfokú végzettségűek arányának növekedését eredményezi.

Baloldaliként pedig azt is gondolom, hogy

bármilyen reform csak akkor lehet igazságos, ha ismét kinyitja az oktatási mobilitási csatornát és az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezőknek és/vagy rossz életkörülmények között élő szülők gyermekeinek is lehetőséget ad a tanulásra.

A Corvinus-modellről és annak kiterjesztéséről (ha majd bekövetkezik) is ezen elvek alapján kell majd ítélnünk. Sajnos igen nagy a valószínűsége, hogy sem a közjóhoz, sem az igazságossághoz nem kerülünk közelebb a Corvinus-modellel, sőt.

[1] Állami finanszírozás szűkítése, szakképzés erősítése az általános gimnáziumi képzés rovására, szakmegszüntetés, stb.

[2] A grafikonon szereplő EU tagországok esetében áll rendelkezésre 2015-ös adat.

[3] Diplomamentő programok ide vagy oda.

[4] Bizonyos értelmezéssel ellentétben egy társadalom nem a „migránsok” befogadása vagy nem befogadása miatt lesz nyitott vagy zárt, hanem a polgárai számára létező társadalmi mobilitás léte vagy nem léte (foka) teszi nyitottá vagy zárttá (lásd Sulinet tudásbázis).