Képzeljük el azt a gyereket, aki kilenc hónapig az anyja szívverését hallgatja, majd megszületik, három napig „engedik” az anyjához bújni, szopni, majd elviszik tőle, és napjait egyedül, egy kiságyban tölti, vagy idegenekkel. Képzeljük el azt a gyereket, akiről évekig gondoskodtak a szülei, hozzájuk kötődik, majd kiderül, hogy elveszítik az otthonukat, és nem elég, hogy a megszokott, bár legtöbb esetben szegényes környezet eltűnik, eltűnnek mellőle a szerettei is – idegenekhez kerül, vagy egy intézménybe, rengeteg másik gyerek mellé. Képzeljük el azt a gyereket, aki folyamatos stresszben él, mert a szüleit állandóan azzal fenyegetik, hogy ha nem oldják meg anyagi gondjaikat maguktól, akkor elválasztják tőlük. Képzeljük el azt a kisgyereket, aki a gyámhivatalban elalszik a babahordozóban, majd kinyitja a szemét, az anyja sehol, egy idegen családban ébred, ahonnan aztán két hónap múlva egy másik idegen családhoz kerül. Képzeljük el azt a kislányt, aki szüleivel a fővárosba menekül az uzsorások elől, de mivel nincs hol lakniuk, nevelésbe kerül – egy gyerekotthonba, ahol az épület előtt a futtatók pont az ilyen 12-13 éves lányokra várnak, és a lányból kevesebb mint egy év alatt gyermekprostituált lesz.
Azt képzeljük, hogy ez így rendben van, sőt, hogy ez a gyerekeknek jó? Ezeket a történeteket látva nyilván egyértelmű, hogy nem. De mi az, ami nem engedi, hogy ezeket a történeteket pontosan így, a gyerek és a szüleinek szemszögéből lássuk, és nem egy kezét széttevő, a szülőkre mutogató hivatalnok vagy politikus nézőpontjából?
Vagy másképp teszem fel a kérdést: mi az oka annak, hogy így bánunk a szegény emberekkel és gyerekeikkel? Mi az, ami miatt egyszerűen nem hisszük el nekik, hogy tudnak jó szülők lenni, hogy a szegénység nem a szülői képességek mércéje, és miért nem vesszük figyelembe, hogy a gyermek és a szülő összetartozik, és csak a súlyos elhanyagolás, bántalmazás írja ezt felül?
Mindezt annak ellenére teszi a társadalom, hogy a nemzetközi és a hazai gyermekjog is egyértelműen tiltja a gyermekek anyagi okok miatti kiemelését a családjukból. Annak ellenére, hogy pontosan lehet tudni, hogy a gyerekek elválasztása a szüleiktől komoly pszichés sérüléseket okoz, különösen akkor, ha ez kisbabakorban történik, amikor a biztos kötődés kialakulása sem történt még meg. Minden gyerek, akit a nemzetközi és hazai tiltások ellenére kiemelnek a családjából, a rendszer áldozata – egy bosszúálló rendszeré, ami alapvetően a szülőt célozza meg, de a legnagyobb károkat a gyermeknek okozza. De mégis hogyan, mi miatt, milyen érvek mentén?
A kérdés most, hogy a politikai vezetés tárgyalni sem volt hajlandó arról a törvényjavaslatról, amely megakadályozná a gyerekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatását, igazán aktuális, de sajnos ugyanilyen aktuális volt 20 éve, és sajnos nagyon úgy tűnik, még sokáig az marad.
Mielőtt ebbe belekezdek, fontos újra hangsúlyozni, hogy a gyermekjogokból az következik, hogy a gyerek mindenek felett álló érdeke, hogy a szüleivel éljen. Ezt csak nagyon kevés eset írja felül, az, ha fizikailag, érzelmileg bántalmazzák, vagy pedig súlyosan elhanyagolják.
Ebbe az, hogy a szülőt kilakoltatják, mert nincs munkája, nincs elég pénze, nem tartozik bele.
A szociális ellátórendszernek, (ideértve a családsegítőket, gyermekjóléti szolgálatokat, gyámhivatalokat, családok átmeneti otthonait, anyaotthonokat, stb.), az lenne a dolga, hogy ha nem történik bántalmazás, elhanyagolás, akkor mindent megtegyen azért, hogy a gyerekek a szülőkkel együtt élhessenek. Csakhogy nem ez történik, és ennek a rendszernek régen kialakult, mély gyökerei vannak.
Körülbelül onnantól kezdve, hogy a gyes megjelent, tehát a nők a gyermek első éveiben már elsősorban nem munkások, hanem gyermeküket ellátás mellett gondozó anyák lettek, és a gyermekvédelmi rendszer egy szegmentált, bürokratikus apparátusként alakult ki. Lynne Haney, a New York-i Egyetem szociológus professzora szerint, aki az 1990-es évek elején két évig kutatta a gyermekvédelmi rendszer működését Magyarországon (esetek dokumentációit elemezte, interjúkat készített ügyfelekkel, szociális munkásokkal és megfigyelte a hivatalok működését), ez a rendszer az 1960-as évek végétől kezdve egyre inkább büntető jelleget öltött. Míg az 1950-es, 1960-as években egy rászoruló ügyéért egy szociális munkás felelt, addig később egyre több szakember kapcsolódott be, illetve egyre inkább eltolódott a hangsúly a konkrét, anyagi segítségnyújtástól az anya viselkedésének sokszor nemi sztereotípiák mentén történő értékelésééig.
Tehát a rendszer ahelyett, hogy azt vizsgálná, mire lenne szüksége a szülőnek (elsősorban az anyának) ahhoz, hogy jó szülő legyen, arra koncentrál, milyen patologikus viselkedési formákat fedezhet fel.
Erre a rendszerre épült rá a gazdasági átmenet, amely egyszerre jelentette a gazdaság átalakulását piacgazdasággá, és egy ideológiai átmenetet, amelyben a magántulajdon szentsége felülír minden mást (a gyerekjogokat is, de erről később), az anyagi juttatásokat a rászorulóknak igazságtalanságként, káros szakpolitikai lépésként bélyegzi meg a társadalom, és amelyben a szegénység elsősorban nem anyagi, hanem erkölcsi kategória, tehát az anyagi helyzetet a társadalom morális gyengeségnek (lustaság, mások kihasználása, bűnözés, szülői felelőtlenség, stb.) tekinti. Ennek a rendszernek a legitimációját az adta, hogy a társadalom számára úgy interpretálta ezt a politikai és értelmiségi elit, mint olyan folyamatot, ami elválaszthatatlan a demokratikus működéstől: meg kell szüntetni az atyáskodó államot, hogy szabadok, szuverének lehessünk.
Csakhogy nem ez történik: az állam nem vonul vissza, csak a pénzügyi erőforrásokat és a munkaerőt nem arra fordítja, hogy a szegénységet felszámolja, hanem arra, hogy a szegény embereket mint egyéneket megregulázza, hiszen abból indul ki, hogy a baj nem az ő anyagi-társadalmi helyzetükkel, hanem a viselkedésükkel van.
A lakhatás a legfontosabb eleme ennek a rendszernek, egyben a lakhatás helyzete mutatja meg legjobban a rendszer működésének alapelveit. Kevés annyira emblematikus eleme van az államszocializmusnak, mint a lakásépítés, a korábban emberhez méltó lakhatással nem rendelkező emberek lakáshoz juttatása. Abba ne menjünk bele, ez mennyire szólt valójában arról a gondolatról, hogy mindenkinek jár a lakhatás, és mennyire a rendszer legitimációjáról. A lényeg itt most az, hogy az állami lakásépítést és a szociális bérlakásokat a magyar társadalom a rendszerváltás óta egyre inkább szocialista csökevénynek tartotta, annak ellenére, hogy valójában már az államszocializmus alatt is a lakások döntő többsége gyakorlatilag magántulajdonba került, és csak a legrosszabb állapotú lakások működtek szociális bérlakásként, miközben a legtöbb utánozni vágyott nyugat-európai államban sokkal több a szociális bérlakás, mint a gazdasági átalakuláson átesett kelet-európai országokban.
Az állam nem akart többé lakáspolitikával foglalkozni, ezért „kiszervezte” azt a forráshiánnyal küzdő, és emiatt a lakásprivatizációban érdekelt önkormányzatoknak, amelyek minimális törvényi ellenőrzéssel gazdálkodhatnak a lakásokkal.
Az önkormányzatok így szinte semmit nem költenek a rosszabb lakásokra, azokat hagyják lerohadni, a sokszor egészségtelen lakásokban pedig addig maradhatnak sokszor irreálisan magas, de a még magasabb piaci albérletárnál azért kevesebb lakbérért a rászorulók, míg azokat végleg le nem bontják. Esetleg évekig, sőt, évtizedekig inkább hagyják a lakásokat üresen állni, mintsem hogy bárkit beköltöztessenek. Ha viszont az önkormányzati tulajdonban lévő lakások jobb állapotúak, sokszor a saját családi, baráti, üzleti köreiken belül áron alul értékesítik őket. Itt is ugyanaz a logika: hiába költenek többet így az önkormányzatok a lakásállományra, mintha azokat rendszeresen karbantartanák, hiába ad ez a működés lehetőséget korrupcióra, inkább költenek a közpénzből erre, mintsem hogy a rászorulók lakásokhoz jussanak.
A vége ennek az, hogy aki a magántulajdonú lakásból és a drága albérletekből kiszorul, az nem kapja meg azt a konkrét segítséget, amire szüksége lenne – a szociális bérlakást vagy lakbértámogatást – hanem bekerül egy rendszerbe, ami az ő viselkedését, döntéseit, életmódját vizsgálja meg, de konkrét segítséget nem nyújt számára. Nem nyújt, mert a rendszer működéséből adódóan kivették a kezéből az ehhez szükséges forrásokat, és nem nyújt, mert ideológiailag is úgy épül fel, hogy nem erre, hanem az ügyfelei egyéni élettörténetére, döntéseire kell koncentrálnia.
Ennek következtében olyan mértékben lépik át az intim szféra határait, és olyan mértékben szólnak bele abba, hogyan nevelik a gyerekeiket egy vélt általános értékrend mentén, amire középosztálybeli családoknál vagy nincs példa, vagy náluk nem fenyegetik meg emiatt a szülőket, hogy kiemelik a gyereket. Például sok középosztálybeli szülő sem kiságyban altatja a gyerekét, hanem együtt alszanak vagy más megoldást választanak, mégis csupán a szegény szülőknél a felelőtlenség, alkalmatlanság jele, ha nincs a gyereknek kiságya. A gyerekek mozgásfejlődése általában nem tankönyv szerint halad, de szegény szülőket rendszeresen hibáztatnak gondatlansággal, ha a gyerek nem akkor mászik, ül, kezd el akkor járni, amikor a szakemberek szerint kellene. Sokan nem tartanak szigorú napirendet, sőt, tudatosan a gyermek igényei szerint alakítják az etetést és altatást (a legkorszerűbb ajánlások szerint nagyon helyesen), ezt mégis sokan hanyagságnak tekintik. Sajnos a szülői kompetenciák megkérdőjelezése a teljes szociális és egészségügyi ellátórendszerre jellemző, de ennek a következményei sokkal negatívabbak a szegény családoknál, ott ugyanis tényleg bármilyen vélt vagy valós „hiba” a gyermekelvétellel való fenyegetéssel vagy kiemeléssel végződhet, azt igazolja.
A példákból is látszik, hogy a védelembe vételről, kiemelésről sokszor szubjektív indokok mentén dönt a rendszer, és ennek ellensúlyozására a szülő szava nem sokat ér. Nem véletlen, hogy a legtöbb országban az olyan súlyos, életeket megváltoztató döntésről, mint a gyerekek kiemelése, nem hivatalok, hanem bíróság dönt.
A rendszer pontosan tudja, hogy pusztán anyagi okból nem emelheti ki a gyereket, azt is tudja, hogy az anyagi okot, például a lakás elvesztését nem tudja orvosolni, ennek eredménye viszont az, hogy a büntető ideológia működésbe lép: nem arra kerül a hangsúly, hogy a rendszer nem képes anyagi megoldást, pl. lakhatási támogatást nyújtani, hanem arra, hogy a szülők mit rontottak el. Nem azért emeljük ki a gyereket most, mert a szülőt épp most lakoltatták ki, hanem mert az anya nem ment el dolgozni (mert nem volt hova), nem működött velünk együtt (mert nem volt miben), elrontotta a gyerek nevelését (mert abban mindenki szokott hibázni, ha nagyítóval nézegetjük).
Az eredmény az, hogy ezek a gyerekek lesznek ennek az egész gazdasági-társadalmi rendszernek a legnagyobb áldozatai, miközben elvileg a rendszer az ő érdekeikért is működik. Rajtuk áll bosszút a rendszer azért, hogy a saját működését legitimálni tudja annak ellenére, hogy ez a működés láthatóan nem jó, mert nem szünteti meg, hanem újratermeli a szegénységet. Mindeközben az a helyzet, hogy a saját magunk által hozott gyermekjogi törvényt, az általunk elfogadott gyermekjogokat áldozzuk fel, csak hogy ne kelljen a lakhatásra közpénzt költeni. Ehelyett elköltjük gyermekotthonokra, nevelőszülőkre, hajléktalanszállókra, amik ráadásul többe is kerülnek, mint a lakástámogatás. Elköltjük arra, hogy meggyőzzük magunkat: ezek a szegény szülők úgyse érdemeltek többet vagy jobbat, mint hogy a gyereküket elveszítsék.
De térjünk vissza arra kérdésre, hogy vajon a gyerekek megérdemelték? Megérdemelték az állami gondozást, a családok átmeneti otthonát, az anyaotthont, a csecsemőotthont? Mert ezek a fő kérdések, amit ezzel kapcsolatban magunknak fel kell tenni.
