Hiány: személyes krízisnapló
Hálás vagyok mindenkinek, amiért még elműködik valahogy ez az ország, mert minden szívességi alapon működik csak.
Hálás vagyok mindenkinek, amiért még elműködik valahogy ez az ország, mert minden szívességi alapon működik csak.
Egy szír menekülttáborban fiatal, csadort viselő lány tartja kezében újszülött fiát. A kisbaba alig látszik a takarótól. A lány arca magányos, szomorú. A lány 19 éves, Shamima Begumnak hívják, és a napokban fosztották meg brit állampolgárságától.
Milyen alapon papolnak azok a családok védelméről, akik nem csak ölbe tett kézzel nézik végig, hogy családok szegénységben élnek, kilakoltatják őket, a gyerekeket kiemelik, a családi pótlékot hagyják elinflálódni, a legtöbb támogatást „aki nem dolgozik, ne is egyék” alapon nyújtják,
Politikatudomány szakos, CEU-s doktori hallgatóként én is azok közé tartozom, akik tegnap szembesültek azzal: vége, nincs tovább.
Ez rég nem csak arról szól, hogy intézményeket feketítenek be, vagy hogy magasabb pozíciókból kirúgják azokat a vezetőket, akikkel nem szimpatizálnak. Itt arról van szó, hogy bárki bármikor elveszítheti egyik napról a másikra a megélhetését.
Egyre inkább láthatóvá válik, mennyire nem tud mit kezdeni a kormány a lakhatási válsággal, amelynek tragikus következményei már a középosztály számára is elkezdtek nyilvánvalóvá válni.
A szülés nem orvosi beavatkozás, aminek a nő passzív elszenvedője, a nő aktív szereplő, aki szül, nem pedig szülesztik.
Egy esetleges szigorításnak – és lássuk be, enyhítés nem várható – komoly következményei lehetnek, és nem csak a nőkre nézve.
Néhány éve koncertre mentem a barátaimmal. Azt mindannyian sejtettük, hogy az egyik barátnőm partnerével nincs minden rendben, de arra senki nem számított, hogy a szórakozóhely közepén fog hatalmas féltékenységi jelenetet rendezni.
Magyarországon az abortusztilalmat a legtöbben még mindig az államszocializmushoz kötik.