Magabiztosan indult a 2022-es év: túl négy Covid-hullámon, túl a bezártságon, bizonytalanságon. Aztán az első pozitív gyorsteszt. Újra otthon a gyerekkel, karantén. A bűntudat, hogy nem haladok a munkával, a megkönnyebbülés, hogy nem kell dolgozni. A járvány alatt megszoktam, hogy minden egy pillanat alatt változhat meg. Ülök a számitógépnél az irodában, bejön a kollégám, hogy két hét múlva itthon mindenki maszkot fog hordani. Mosolygok, hogy túlzás…, két hét múlva nem csak hogy maszkot hordok, de ha lehet, ki se lépek a lakásból. A gyerek minden játékával a fehérvérsejtek küzdelmét játssza el a vírusok, baktériumok ellen, és minden apró sérülésnél kiabál, hogy azonnal vigyem kórházba.

A mindennapjaink része lett a krízis, alkalmazkodunk folyamatosan, miközben semerre sem haladunk. Kihúzott káddugó feletti örvény, jelentéktelen, hétköznapi, mégis örvény.

Neked legalább van családod, van mit ennetek, lakás, fűtés, tehát biztonság, súgja a fülembe egy felettes én. Luxusnak érezzük, pedig nem kellene, és mégis az. A jövőkép tűnt el, ami ezen túl van. Nem tudom elképzelni a gyerekem jövőjét ebben az országban, nem azért, mert ez drámaian hangzana bármilyen politikai vitában vagy cikkben, hanem mert ez az igazság. Próbálom elképzelni a magyar oktatást pár év múlva, a magyar felsőoktatást még később, a munkaerőpiacot, ahol nemcsak a politikailag rendben levők (hát erről lecsúsztál, kisfiam) és a monoton szalagmunkát végzők férnek meg olyan bérért, amiből meg is lehet élni. Vagy még csak meg se lehet. Nem tudom elképzelni.

Valahogy szóba kerül év elején, hogy a nagymamám mindig azt mondta a neki nem tetsző dolgokra, hogy „ronda, mint a világháború”, és én ilyenkor a Bolondos Dallamokban felbukkanó nagy fekete bombát képzeltem el, égő kanóccal a végén egy pesti ház tetején, és nem értettem, hogyan ölhette meg egy ilyen bomba a mama testvérét.

Mi az a háború? Amikor az emberek harcolnak. Régen volt egy nagy háború, arra gondolt a nagymama, mert az borzasztó volt, de a világnak ezen a részén már nincs ilyen. Pár hét múlva valamiért felébredek 5 körül, ránézek a telefonomra: Oroszország lerohanta Ukrajnát. Lakótelepek, az ismert rakétamászókák, betoncsúszdák, sorok a határon, ez nem a mi háborúnk, zengi a közmédia, pedig kár letagadni, az is érzi, az is látja, aki nem akarja. Nem mások ők, mint mi, ugyanolyan mászókákra másztak, megélték a rendszerváltást, a rendszerváltást kísérő lelkesedést és szorongást, ezt semmilyen hazugság nem írja felül.

De szorongásból nem lesz automatikusan szolidaritás, a tavasz ezt is megtanítja nekünk. Akárcsak azt, hogy ha nem is automatikusan, de a hétköznapokban igenis, kipusztíthatatlanul ott a szolidaritás.

Az óvodába megérkeznek az ukrán gyerekek, szülők, mi pedig zavartan köszönünk, angolul, oroszul, magyarul, viszünk adományt, de nem tudjuk, hogy kerülhetnénk közelebb egymáshoz. Nekik nem ez a legnagyobb gondjuk, és csak azt hajtogathatjuk magunkban, el se tudjuk képzelni, milyen lehet, és nem is tudjuk. A gyerekek összezavarodnak, a pedagógusok küzdenek, senki nem ért egy szót se az egészből, se a politikából, se a küzdelemből, se a mindennapokból.

Aztán a kisfiam egy nap közli: Putyint meg kellene ölni. Elmagyarázzuk, hogy nem ez a megoldás. Akkor mi? Bonyolult körmondatokba kezdünk, amire ő csak annyit mond: „Ti felnőttek mindig magyaráztok”. És tényleg, kényszeresen. A „felvilágosultak”, a közösségi médiát elhagyók, a „nekünk már nincs tévénk” középosztály képviselőiként mást sem teszünk, csak offline. Kommunikálunk és kommunikálunk, mintha az hozná meg a változást, miközben csak örvény a kádban. A kisfiamat nem győzzük meg, a biztonság kedvéért minden létező műanyag-, fém- és fafegyvert megvetet velünk, ha lehetősége van rá.

Közben készülünk a következő válságra: az ételért majdnem kétszer annyit fizetünk, és azt találgatjuk, fognak-e a munkahelyünkön fűteni, és hogy elég-e a 18 fok. Az óvodában 22 fokot szavaztak meg, hurrá, szerencsénk van, relatíve jól álló budapesti kerület, a gyerek már nem fog megfagyni. Mindenről a hiány jut eszembe. Ha eszem, eszembe jut, hányan nem esznek. Ha hideg van, eszembe jut, hányan fagynak meg idén közterületen vagy saját otthonukban. Ha otthon vagyok, eszembe jut, hány embernek nincs otthona. Benzinhiány. Pedagógushiány. Orvoshiány. Nővérhiány. Energiahiány, ld. még energiahordozók hiánya, krónikus fáradtság.

Tehetetlennek érzem magam, és ebből semmiféle hobbi nem hoz ki, pedig mindent kipróbálok, igazi 35 pluszos női fogyasztó vagyok, jógázom, horgoló készletet rendelek, olvasok, sörről borra próbálok váltani (bár nem sikerül). Próbálom leküzdeni a kádban örvénylő víz érzést, tüntetek a tanárokkal, kifekszem hullazsákban a parlament elé.

Több évnyi aktivizmus után, amiben volt élőlánc, Kocsis Máté irodájának elfoglalása, kergetőzés terhesen egy külvárosi gyermekjóléti biztonsági őrével, nem jövök zavarba, amikor fekete műanyag zsákokat húzunk magunkra, hogy ezzel tiltakozzak az ellen, hogy törvénybe iktatták, hogy az állam mossa kezeit, ha valaki éhezik, megfagy, vagy csak egyszerűen napról napra éli az egész életét, hát akkor magára vessen, vagy forduljon az önkormányzathoz. Kérelmére szíves válaszul tájékoztatni szeretném, hogy jelenleg túljelentkezés van önkormányzati lakásokra, önkormányzatunk lakáspályázatára több mint 100 pályázat érkezett be, ezért lakhatási kérelmét méltányossági alapon nem áll módunkban teljesíteni.

Egyre kevesebbet áll módjában az államnak teljesíteni. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud, azt pedig fogadjuk el, hogy valaki, mint a fizetést, úgy kapja folyamatosan az uniós pénzeket. A pénz a munka mértékegysége, ezt kora gyerekkorban mindenki megtanulja, tehát, csiribú-csiribá, ha valaki uniós pénzt kap, azt mutatja, dolgozott érte. Megérdemli, mindenki láthatja. Ez sokaknak imponál, hiszen lett nekünk saját nemzeti elitünk, és ennek a tudata majdnem úgy melenget, mint a 18 fok feletti hőmérséklet.

Ilyen ironikus megjegyzéseket teszünk egymásnak a barátokkal, még tüntetni is kimegyünk, újra. Fekszem a még át nem nevezett Kossuth tér kövén a novemberi hidegben, fekete zsákban, és jó érzés tölt el, nem azért, mert ezzel bármi elérhető, hanem mert a sötétben, a szélcsendben, a hullává alakulással olyanná válok, amilyenek a hétköznapjaink.

Már semmi sem természetes, amiben a „köz” szó szerepel. Hálás vagyok a kórházi dolgozóknak, amiért kedvesek, gondoskodnak rólam, amikor hirtelen lebetegszem. Hálás vagyok a munkámért. Hálás vagyok az óvónőknek, hogy még nem váltottak szakmát. Hálás vagyok, amiért befogadó óvodába jár a fiam, ahol nincs megszégyenítés, kényszeretetés.

Hálás vagyok mindenkinek, amiért még elműködik valahogy ez az ország, mert minden szívességi alapon működik csak. A jogokat úgy ölik ki a törvények szövegeiből, ahogy év végén a disznót véreztetik ki, majd darabolják fel elégedetten pálinkázva a politikai kirakat disznóvágásokon a miniszterelnök úr megtisztelő jelenlétében.

Persze örülök az apró sikereknek, és ez másfajta hála. Ezután nem szégyenkezem, amiért hálásnak kell lennem valamiért, ami jár. Örülök a fiataloknak. Meg a tanáraiknak. Generációk közötti szolidaritás, kiállás, valami emberi az irónia, cinizmus és bénultság Bermuda háromszögén túl.

Otthon minden este harci díszbe öltözik a fiam, és a végén mindig a fehérvérsejtek győznek.