Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Némán, némán is reánk vallasz” – Mi áll a hajléktalanság kriminalizációja mögött?

Az aluljárókból pár nap leforgása alatt szinte teljesen eltűntek a hajléktalan emberek. Egy kis részük talán bement szállóra, nagyobb részük pedig mozgásban van. Táskáikkal, szatyraikkal járják a várost, hiszen aki mozog, talán „megmenekül” a szabálysértési eljárástól, a megalázó letartóztatástól, a három napos őrizettől a fogdán, a tárgyalástól, amely annyira embertelen, hogy a “vádlott” hajléktalan ember meg sem jelenhet rajta, csak videón kommunikálhat a bíróval/titkárral, a pénzbírságtól, közmunkától, börtöntől. Egy másik részük elbujdosik az erdőkben, reménykedve, hogy nem találnak rá.

Lehet gondoskodásról szónokolni, igazolást keresni az egyébként erkölcsileg vállalhatatlan kriminalizációra, de a valóság az, hogy semmi más nem történt, mint hogy a kormányzó pártok“migránssá” tették Magyarország legszegényebb, legkiszolgáltatottabb állampolgárait, a saját hazájukban. Micsoda cinizmus ez azoktól, akik három éve, a menekültválság idején épp azt kérték számon politikai ellenfeleiken, miért a menekülteken, miért nem a magyar hajléktalan embereken segítenek.

Nem mindig próbálta a kormány gondoskodásnak hazudni a hajléktalan emberek üldözését. A kormány 2010 óta támadja a hajléktalan embereket. Ekkor indult párhuzamosan országos (az építési törvény módosításával) és fővárosi szinten (Tarlós már a főpolgármesteri székért is a hajléktalan emberekkel szembeni zéró tolerancia elvével kampányolt) az a később évekig tartó intézkedéssorozat, amelynek célja az volt, hogy törvényi tiltásokat alkalmazzon a közterületen élő hajléktalan emberek ellen. Minél nagyobb volt a tiltakozás a kriminalizáció ellen, annál erősebb törvényi eszközökkel próbálták ezt elérni: a szabálysértési törvény, majd az Alaptörvény módosításával, aztán újabb szabálysértési törvénymódosítással, kerületi rendeletekkel.

Ekkor még elsősorban nem gondoskodásról beszéltek, hanem a „rendes” emberek jogáról, hogy a közterületet a hajléktalan emberek látványa nélkül használhassák. Nem akarom itt most felidézni Tarlós István nyilatkozatát, amelyben részletesen beszélt arról, hogy pontosan mit tesznek hajléktalan emberek a közterületen: maradjunk annyiban, hogy a végkövetkeztetése nem az volt, hogy a hajléktalan embereket szállóra kellene segíteni. Sőt, amikor Csepelen hajléktalan embereket ölt meg egy akkor hajléktalannak hitt férfi, egyenesen potenciális bűnözőkként írta le a közterületen élőket.

Már akkor is megjelent a szállóra kényszerítés gondolata, egyszer az Aszódi, aztán a Budaörsi úton nyitottak olyan szállót, ahol előállításra alkalmas helyiség is volt, de a gyakorlatban a kriminalizáció nem vezetett tömeges előállításhoz. Nyitottak ugyan új szállóhelyeket, de a hajléktalanellátás finanszírozása a költségvetésben érdemben nem változott, de ha változott is volna, ez akkor sem jelentene megoldást, hiszen a hajléktalan emberek azért hajléktalanok, mert nincs hol lakniuk.

A szálló nem lakás, ott méltóságteljes emberi életet élni nem lehet. Ezt azok is tudták, akik megalkották ezeket, hiszen ők is átmeneti megoldásokként alapítottat szállókat. Az igazi megoldást a szociális bérlakások, lakásügynökségek, tehát egy alacsony jövedelemmel is elérhető bérlői piac jelentené. Ennek kiépítése azonban a Fidesznek nem célja, sőt, tovább privatizálja a bérlakásokat, és hagyja, hogy elszálljanak az albérletárak.

Három éve úgy tűnt, hogy a Fidesz is belátja, ha már érdemi megoldást nem nyújt a legszegényebbek lakhatási gondjaira, és ha nem is vallja be kudarcát, hogy a kriminalizáció nem ért célt, legalább nem alázza meg a hajléktalan embereket előállítással, szabálysértési eljárással.

Ráadásul 2015-ben a hajléktalan emberek elleni gyűlöletkampányt felváltotta a menekültek, majd a civilek és újra a menekültek elleni gyűlöletkampány. Szabálysértési eljárások hajléktalan emberek ellen ezekben az években ritkán fordultak elő, általában önkormányzati kampányidőszakban.

2016 novembere és 2018. július között pedig egyáltalán nem volt ilyen eljárás. Úgy tűnhetett, hogy a kormány megelégszik azzal, hogy a kriminalizációt „átverte” minden lehetséges jogi csatornán, de valójában – mivel valójában nem vezet az utcai hajléktalanság eltűnéséhez – nem alkalmazza ezt az eszközt.

Csakhogy 2018-ban ez megváltozott: az Alaptörvénybe beemelték a közterületen életvitelszerű tartózkodás teljes tilalmát (másodszorra írva át a grántiszilárdásgú alaptörvényt azért, hogy lehessen a legszegényebbek büntetni), minden addiginál szigorúbb tiltást vezettek be a szabálysértési törvényben, és ezt a törvényt nem csak, hogy alkalmazzák, de egyenesen razziát indítottak a hajléktalan emberek ellen, akiket a törvény adta lehetőségeken belül a lehető leghosszabb ideig tartanak fogdában, miközben ezt még nagyon súlyos bűncselekményekkel gyanúsított emberekkel sem feltétlenül teszik.

Az intézkedéseket nagy felháborodás követte, tüntetések, jogvédelem, állampolgári összefogás, amelyre hamar megérkezett a kormányzati magyarázat: azok az emberek, akik évek óta ellenzik a kriminalizációt, Soros György ügynökei, és valójában ártani akarnak a hajléktalan embereknek.

Ez viszont nem új: a lakhatás kérdése mindig olyan téma volt, ami körül rövid idő alatt szerveződött viszonylag széles állampolgári összefogás. A rendszerváltás idején hajléktalanná vált emberek és szolidáris értelmiségiek küzdötték ki a hajléktalanoknak nyújtott szálláshelyeket. Az 1990-es években folyamatosan tiltakoztak szimpatizáns középosztálybeliek a kilakoltatások ellen. A 2000-es évek közepétől pedig megalakult Az Utca Embere csoport, majd a már hajléktalan, lakásszegénységben élő tagokból is szerveződő, A Város Mindenkié csoport.

Ezek nyilván részben mutatják, hogy nem csak a Fidesz lakáspolitikája volt alkalmatlan a lakásszegénység felszámolására, másrészt viszont azt is, hogy ezeknek a csoportoknak nem csak az a célja, hogy a Fidesz lakáspolitikáját vagy inkább büntető politikáját kritizálják, hanem az, hogy mindenkinek emberhez méltó lakhatása legyen, és a szegényeket ne üldözzék. Olyan állampolgári összefogást, szolidaritást vizionálnak, amire régóta vágyik a társadalom, és amelynek eltiprása a kormánynak elemi érdeke, hiszen ez teljes mértékben a Fidesz-KDNP uralta politikai rendszer ellentéte, és egyben annak alternatívája.

Ez pedig azért fenyegető a kormány számára,  mert egyre inkább láthatóvá válik, mennyire nem tud mit kezdeni a lakhatással, nem tud mit kezdeni a lakhatási válsággal, amelynek tragikus következményei már a középosztály számára is elkezdtek nyilvánvalóvá válni. Az elképesztő mértékben növekvő albérletárak, ami miatt a lakástulajdonnal nem rendelkezők egy része kiszorul a bérleti piacról, a másik részük pedig jövedelmének döntő részét lakhatására kénytelen költeni.

Megoldatlan maradt a devizahitel-válság miatt fizetésképtelenné váló, kilakoltatás előtt álló vagy már kilakoltatott családok helyzete. Ehhez hozzájönnek még azok, akik rossz minőségű, rosszul fűthető, zsúfolt lakásokban élnek, és olyan sokba kerül a lakásuk fenntartása, hogy rezsi tartozásuk van. Ilyen helyzetben él a magyar lakosság egyharmada.

A Fidesz 2010-től azt kommunikálta, hogy ezeket a háztartásokat megvédik. Megvédik a bankoktól, megvédik az utcára kerüléstől. Azt ígérték, támogatják a magyar családokat, de az elmúlt két évben kiderült, hogy ez gyakorlatilag csak a felső középosztálybeli, megtakarításokkal rendelkező családokra igaz, és közülük is csak azokra, akik három gyereket vállalnak.

A CSOK a lakástakarékok állami támogatásának megszüntetése miatt mára az egyetlen érdemi lakástámogatási forma maradt, de ennek az összege csak akkor jelent érdemi hozzájárulást, ha új építésű lakást vesz egy család, és minimum három gyerekük lesz. Azt pedig nem kell megmagyarázni, kik azok a családok ma Magyarországon, akik ezt megtehetik.

Eközben a normatív alapú lakásfenntartási támogatás megszűnt, most az önkormányzatok dönthetik el, akarják-e az ott élő családok lakhatását támogatni, és ha igen, kiét. Azt is megtehetik, hogy senkiét.

A legjobb anyagi helyzetben lévő devizahiteleseket „megmentették”, nagy részüket viszont nem. Ezek a családok áron alul eladják ingatlanjaikat, és örülnek, ha tíz-tizenöt évnyi hiteltörlesztés után még nem cipelik magukkal a tartozásukat, a vágyott lakástulajdon pedig továbbra is csak álom maradt, hiába fizették ki egyesek kamatként nem egy, hanem akár több lakás árát is. Sokan még erre sem lesznek képesek, kilakoltatják őket.

Ezeknek az embereknek rengeteget ígért és ígér a kormány, amiből egyre láthatóbban nem lesz semmi. Egyre láthatóbb lesz, hogy hiába épülnek az új építésű lakások, ezekbe nem átlagos jövedelmű magyar családok fognak költözni.

A kormány azt is ígérte, hogy rend lesz: a középosztálybeli lét nem csak a lakástulajdon megszerzésével lesz elérhető, hanem azzal is, hogy végre nem kell szembesülni a szegénységgel az utcán, aluljárókban. Aztán ebből sem lett semmi: hiába kriminalizálták a hajléktalanságot, a hajléktalan emberek nem tűntek el. Ez nem túl meglepő, hiszen a hajléktalanellátásból nincsenek kivezető utak. Még a hajléktalanellátásba sem tud mindenki akármit is kommunikál a Fidesz, a 30 ezer magyar állampolgár, aki hajléktalanná vált, nem tudna egyszerre bemenni az ellátásba, mert nincs ennyi hely.

Ettől függetlenül ez probléma, hiszen a hajléktalanság nem olyan, mint a szegénységi adatok, statisztikák, amik nem jelentenek közvetlen tapasztalatot, nem olyan, mint az egészségügy, az oktatás, amiknek a problémáit csak a lakosság egy érintett része tapasztalja. Azt, hogy emberek az utcán élnek, mindenki látja, és még ha nem is érez együtt ezekkel az emberekkel, a létezésükkel kénytelen szembesülni.

Ez pedig akkor is a kormány tehetetlenségéről vall, amikor az folyamatosan a „sikereit” hangoztatja. Ez csak részben motiváció a büntetésre, a másik motiváció az, hogy a kormány ezzel a szolidáris, aktív állampolgárokat is bünteti. Annak, akinek a szegény emberek büntetése, nyilvános megalázása, zaklatása erkölcsileg elfogadhatatlan, borzasztó végigélnie azt, ami most történik. Ugyanakkor éppen nekik szól a kormány üzenete: nem fogod tudni megvédeni őket, és magadat sem, azt teszünk veled, amit csak akarunk.

Ez a politika azonban nem csak embertelen, de fenntarthatatlan. A hajléktalan embereknek nem lesz hova menekülniük, ők nem fognak tudni egyszerűen csak külföldre menni, mint ahogy a méltó megélhetésre vágyó középosztálybeliek. Eközben a bérleti piac is egyre kizsákmányolóbb lesz, és egyre többen döbbennek majd rá, hogy a lakástulajdon reménye kormányzati hazugság. Az, hogy ennek eredménye valaha egy szolidáris lakáspolitika lesz-e, attól függ, most mennyire sikerül a lakhatási válságban érintett társadalmi csoportoknak összefognia, és rámutatni, hogy bár nem ugyanabban a helyzetben vannak, a problémáik gyökere közös.

Címlapkép: A Város Mindenkié (AVM) menete a lakhatási jogért 2016-ban / Csoszó Gabriella

Olvass tovább!