TGM: A második Kommunista Kiáltvány

(Ötven évvel ezelőtt jelent meg az európai baloldali radikális hagyomány egyik főműve, A spektákulum társadalma. Evvel a kétéves írásommal ünnepelem az évfordulót.)

Nem szeretném az olvasó idejét arra fecsérelni, hogy itt osszam meg vele azokat az adatokat Guy Debord-ról és a Szituacionista Internacionáléról, amelyeket könnyűszerrel beszerezhet lexikonból vagy az internetről. Csak arra hívnám föl a figyelmét, hogy a szokványos-iskolás meghatározások, összefoglalók, életrajzok stb. nemzedékről nemzedékre örökítenek át bizonyos hamisításokat, félre- és belemagyarázásokat és nem kevés rágalmat.

Guy Debord

Guy Debord-t, akitől mi sem állt távolabb, mint hogy konvencionális professzor, művész, publicista vagy apparatcsik legyen, majdnem ötven éve így írják le nyílt vagy titkos ellenségei: „bohém”, „avantgardista”, „ultrabaloldali”, „szélsőséges”, „provokátor”, „bohóc”.

Guy Debord maga is kitűnő példája (vagy áldozata) a kései kapitalizmus általa leírt tendenciájának, amely mindennek a banalizálásában és ellaposításában áll.

Guy Debord – ellenállva a körülményeknek – szabad ember volt, ráadásul a francia klasszikusokkal vetekedő nyelvi erejű író, aki önironikus-önparodisztikus módon „Szituacionista Internacionálé”-nak nevezte maroknyi barátját és a lapját (a művelődéstörténet egyik legnagyszerűbb folyóiratát), s aki zseniálisan, a legfennköltebb stílusban szórta átkait és elegáns gorombaságait a tőkés társadalomra, kora francia műveltségére és – különös élvezettel – saját híveire és rajongóira. A teljes szabadság, függetlenség, önállóság – a modern kapitalizmusban voltaképpen lehetetlen – különös ténye Guy Debord-t korának egyik leggyűlöltebb emberévé tette. Az, hogy mára belőle is ún. klasszikus lett – én is tartottam róla egyetemi kurzust, amely meghallgatható a YouTube-on… – , magyarázza azt a sátáni kacajt, amely sírjából harsan föl holdtalan éjszakákon.

Halhatatlan könyve (La Société du Spectacle, 1967, magyarul Erhardt Miklós fordításában, 2006) a maga látszatra megtévesztő címével szintén közhely lett, méghozzá tartalmában teljesen téves. Még mindig olvashatók olyan cikkek, amelyek a kommersz kultúra újbaloldali kritikájával állítják párhuzamba: szerzőik nyilván csak a könyv címét ismerik (félre). Amerikai sillabuszok a „Cultural Studies” (!) könyvészetében említik. 1968 másik nagy figurája, Debord ellentéte, ellenpólusa, Louis Althusser is említi, hogyan lettek 1968-ból „májusi események”, a sok milliós proletársztrájkból „diáklázadás”, a marxista ultrabaloldaliakból „hippik” és „anarchisták” (?): ez a manipulációsorozat máig meghatározó az osztálytudatos polgári sajtóban, különösen olyan sötéten reakciós régióban, mint a mai Kelet-Közép-Európa. 1968-ról – és legnagyobb teoretikusáról, Guy Debord-ról – még több rágalom van forgalomban, mint az Októberi Forradalomról: ez is mutatja jelentőségét.

De azért valódi hatás is érvényesül, különösen Anselm Jappe kitűnő monográfiája (1993, angolul 1999: ennek az előszavában írja a kiváló T. J. Clark, hogy Debord műve az egyetlen szóra érdemes politikai irodalom korunkban) óta.

A magyar kiadás (javított?) internetes változata az egyik tézishez jegyzetben jelzi a forrást, Marx művét. Azt a szerkesztő nem vette észre, hogy a mű első fele cento: azaz Marx-szövegek (kisebb részben Hegel-passzusok) furfangos parafrázisa és átírása, elterelése (détournement). Debord írása Marxnak olyan mély átértését tételezi föl, akkora Marx-kultúrát, hogy az ma hihetetlen: világos, hogy több száz lapnyi Marx-szöveget tudhatott – nagyjából – betéve. A munkásmozgalomban ez nem volt egyedülálló, de azért kivételes. A magyar szerkesztő a hetven-nyolcvan direkt Marx-utalásból egyet vagy kettőt azonosított (pedig a párhuzamok a Debord-szakirodalomban megtalálhatók). Nem is kell többet mondanunk arról, hogy mi változott meg 1967 és 2015 között.

Százhúsz évvel a Kommunista Kiáltvány után a kiteljesedett, minden életszférát és fogalmi zónát bekebelező kapitalizmus immáron egységes rendszerré lett. Ezt először Lukács pendítette meg 1923-ban (Debord persze ezt is kívülről tudta).

„A kultúra – mondja A spektákulum társadalma 180. tézise – a megismerésnek és a megélt reprezentációinak általános szférája a történeti osztálytársadalomban; s ami ugyanaz, az általánosítás önállósult képessége: mint intellektuális munkamegosztás és mint a megosztás intellektuális munkája. A kultúra levált a mítosz társadalmának egységéről, »amikor az egységesítés képessége eltűnik az ember életéből, s amikor az ellentétek elveszítik kapcsolatukat és eleven kölcsönviszonyukat, s autonómiára tesznek szert« (Hegel: Differenzschrift). A kultúra, amint kivívja függetlenségét, belefog a meggazdagodás imperialista mozgásába, amely egyben függetlenségének hanyatlása. Az a történelem, amely létrehozza a kultúra viszonylagos autonómiáját és ennek az autonómiának az ideologikus illúzióit, ugyanakkor a kultúra történeteként nyilvánul meg. A kultúra e hódítástörténetét elégtelensége kinyilatkoztatásának történeteként érthetjük meg, mint menetelést önmaga fölszámolása felé. A kultúra az elveszett egység keresésének helye. Az egység keresése során a kultúra mint elkülönült szféra, kénytelen tagadni önmagát.”

És a 184. tézisben:

„A kultúra történetének vége két ellentétes oldalon mutatkozik meg: az egyik meghaladásának előrevetítése a totális történelemben; a másik holt tárgyként való megőrzésének szervezése a spektakuláris kontemplációban. Az egyik mozgás a sorsát a társadalombírálathoz köti, a másik az osztályhatalom védelméhez.”

A 185. tézisben:

„A kultúra végének két oldala egységben létezik, mind az ismeretek minden egyes vonatkozásában, mind az érzéki reprezentációk mindegyikében – mindabban, ami a legáltalánosabb értelemben művészet volt valaha. Az első esetben szembenáll egymással a használhatatlanná vált töredékes ismeretek fölhalmozása, mert a fönnálló körülmények helyben hagyása [approbation] végül le kell hogy mondjon saját ismereteiről, illetve a gyakorlat elmélete [théorie de la praxis], amely egyedül rendelkezik valamennyiük igazságával, mivel egyedül van használatuk titkának birtokában. A második esetben ami szemben áll, az a társadalom régi közös nyelvének az önrombolása, illetve mesterséges újjáalkotása az árujellegű [marchand] spektákulumban, ami a nem átéltnek az illuzórikus megjelenítése [représentation].”­

Nyilvánvaló, hogy ez A regény elmélete (1914/15 [a mű centenáriumáról világszerte megemlékeztek], 1920) és a Történelem és osztálytudat (1923) szintézise. És átalakítása. Lukács (Magyarországon kívül ma is mindenütt olvasott, döntő fontosságú) művei pedig Hegel, Marx, Max Weber és Simmel munkáinak átértelmezései. Guy Debord ennek a történetfilozófiai fejlődésnek – és evvel persze az ún. nyugati marxizmusnak – a végpontján áll.

Szándékosan fordítottam le éppen ezeket a tételeket. A „spektákulum” fogalmában Debord összefoglalja azt a változást, amely a materiális és az immateriális termelés egyesüléséből fakad, s amely az értékesülési és fölhalmozási imperatívusz kiterjesztését jelenti a fogyasztásra, a szabadidőre, az ún. magánéletre, amelynek ipari méretű termelése és újratermelése 1967-ben még új volt, s amely az imént, a digitális hálózatosodás korában befejeződött, amennyiben teljessé vált.

A klasszikus ipari és kereskedelmi kapitalizmus korában a tőke a társadalom egyik elkülönült pólusa volt – de nem a munkától különült el, amely a modernségben mindig a tőke egyik alapvető aspektusa – , ámde a kései (hamisan, de jellemzően „kognitív”-nak nevezett) kapitalizmusban a tőke: minden.

A „rendszer” és az „életvilág” poszt-frankfurti (Habermas II) megkülönböztetése: álmodozás. Ez visszacsempészné a „természet” és a „társadalom” (társadalmon belüli!) kontrasztjának hitregéjét olyan korszakban, ahol ennek még az esztétikai látszatfunkciója is semmis (korábban csak mitikus volt).

De ha a tőke: minden, akkor egyben: semmi. Már Rosa Luxemburg fölfedezte, hogy a klasszikus-modern kapitalizmus (imperializmus) úgy fejlődhetett, hogy mindenütt fölfalta a kapitalizmuson kívüli világot (a hagyományos pásztori és agrártársadalmakat), s ennyiben a dinamikájából nem hiányzott a politikai akarat, mert a terjeszkedés nemcsak a világkereskedelemre, a technikaexportra stb. korlátozódott, hanem erőszakos volt (a hadiflotta szerepe előnyhöz juttatta a tőkés tengeri hatalmakat, mindenekelőtt az ibériai államokat, majd Hollandiát, Angliát és Franciaországot). A belső rendteremtés pedig a „szabad munka” által okozott anarchiát, a városokban összegyűjtött proletárság veszedelmét verte le. Ebben a történelmi korszakban alakult ki az, amit politikának neveztek, s amelynek a fő funkciója a „kommunizmus” (a munkásság osztályemancipációjának s az egyetemes antikapitalista forradalmi törekvéseknek, azaz az „utópiának” a szintézise) kordában tartása volt: ez lett a huszadik század iszonyú kataklizmáinak fő oka. (A teoretikus hősi halála példaszerűen illusztrálja ezt.)

Guy Debord e tekintetben is végponton áll, mint az utolsó nagy forradalmi gondolkodó.

Ez paradoxon, hiszen a hiánytalan eldologiasodás kozmoszában nincs hely a lázadásnak. Paradoxon volt már Lukácsnál, ahol a „rohanunk a forradalomba” irracionális ugrása csak még irracionálisabb segédkonstrukcióval („a kommunista párt morális küldetése”) vált lehetségessé. Debord nem volt hajlamos az utópiára, viszont a paradoxon elsajátításával és áthasonításával a forradalom fogalmi költészetét teremtette meg. Ez az „élcsapat” (vagyis az avant-garde) végső soron tisztán költői: a teljes elutasítás költészete. A spektákulum társadalma ugyan „a valóságos mozgalomban” gyökerezik (és minden szavát fényesen igazolta az utolsó nyugati forradalom 1968-ban), miközben költői prózája teljességgel kontraintuitív, akár a fiatal Marx, Hess, Stirner, Cieszkowski inzurgens prózája 1848 előtt. A totális eldologiasodás filozófiai leírása forradalmi szemszögből: ezt utoljára Guy Debord kísérelte meg – aki nemcsak lángelméje miatt utánozhatatlan.


Az írás először ebben a könyvben jelent meg: Böcskei Balázs, Sebők Miklós (szerk.): 50 könyv, amit [helyesen: amelyet] minden baloldalinak ismernie kell, Bp.: Noran Libro, 2015. Debord-ról előadásokat tartottam az ELTÉ-n (Bölcsészettudományi Kar, Médiakutatási és Művészetelméleti Intézet), ezek itt láthatók és hallhatók. A könyv letölthető innen.

Olvass tovább!