Ha nem cselekszünk, az EU széthullása következik – Brüsszel +/-

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Jávor Benedek cikkének első része múlt héten azokat a jelenségeket elemezte, amelyek az Európai Unió jelenlegi válságához vezettek. Most arra keresi a választ, hogy merre kéne elmozdulnia Európának ahhoz, hogy a szétesés helyett megerősödve jöjjön ki a kontinens a válságból. Hogy a jelenlegi út nem vezet tovább, azt mára az európai döntéshozók többsége is belátta.

bpm14-szethullas-v2.jpg

Jean-Claude Juncker áprilisban mutatta be az EU jövőjéről szóló Fehér könyvét az Európai Parlamentben, amelyben öt lehetséges változatot vázol fel.

Az elsőt, hogy minden menjen tovább, ahogy eddig, csak kötelességből említi: a Fehér könyv megalkotását épp az indokolja, hogy nem tudunk tovább menni azon az úton, amin eddig jártunk. A második szintén csak elvi lehetőség: a szorosra fűzött föderális Európa a jelenlegi 28 (27) tagállammal politikai utópia, bármiféle realitás nélkül, amelyhez képtelenség megszerezni a tagállamok támogatását.

A harmadik irány, az EU redukciója arra, amiben hatékony, tehát az egységes piacra és a gazdasági unióra ugyan örvend némi támogatottságnak, de az ezt leginkább pártoló Nagy-Britannia döntése a kilépésről erősen aláásta ennek az opciónak a bázisát. És bár ez nem áll távol attól, amit például a magyar kormány időnként – legalábbis szóban – képvisel, valójában ez korántsem lenne olyan kedvező az Orbán-kabinet számára.

Egyrészt a kohéziós politika azonnali végét (azaz a hálózatban szétosztható uniós források elapadását) hozná magával. Ráadásul valójában az egységes piac adott esetben szigorú versenyjogi vagy közbeszerzési szabályai sokkal kényelmetlenebb kötelezettségeket jelentenek a kiskereskedelmi, média-, patika-, energia-, bank- és egyéb piacokat a felismerhetetlenségig torzító magyar kormány számára, mint az azoknál sokkal rugalmasabban kezelt demokratikus jogok betartása.

A negyedik opció az Unió megerősítése néhány olyan területen, amelyekben egyetértés van, és az integráció erőltetésének feladása ott, ahol a tagállami nézőpontok túl távol állnak egymástól. Csakhogy alig-alig találunk olyan területet, ahol a 27-ek egyszerűen meg tudnának egyezni. Korrupcióellenes küzdelem? Tessék meggyőzni azokat a tagállamokat – köztük Magyarországot –, amelyek épp kimaradnak az Európai Ügyészségből. Közös klíma- és energiapolitika? Csak annyit mondok: lengyel szén (és magyar atom). A szociális pillér megerősítése? Közlekedéspolitika? GMO-k? Nemzetközi szabadkereskedelmi egyezmények, TTIP, CETA?

Ahány kérdés, annyi különböző mintázatban egymásnak feszülő tagállami érdekek, amelyek szinte soha nem mutatnak konszenzuális képet.

Pedig még nem is a politikai szempontból legsúlyosabb, legkonfliktusosabb ügyeket említettem, mint a bevándorláspolitika és menekültügy, az uniós határvédelem, a közös agrárpolitika jövője vagy a bankunió. Ugyancsak sovány lenne az az Unió, amely csupán a könnyen megoldható, konszenzuális területekre korlátozódik. De ami nagyobb baj: bár a tagállamok közti viták számának csökkentését célozná, valójában nem elégítene ki szinte egyetlen tagállamot sem.

Jónéhányan nem elégednének meg ezzel a csonka Unióval, hanem erősíteni szeretnék az együttműködést más területeken is. De azok is, akik egyébként szívesen látnának kevesebb Európát, kifogásolnák a számukra fontos területekről való kivonulást. Mit szólnának a kohéziós politika felszámolásához Magyarország, Lengyelország vagy más keleti (és déli) tagállamok? Az agrártámogatások visszaszorításához Franciaország vagy Írország? Az eurózóna feladásához a piacait vesztő Németország? A (mégoly gyenge) közös külpolitika végéhez az Oroszországtól rettegő balti országok?

A gond az, hogy az európai együttműködés struktúráján belül mindenkinek más számít előnyösnek és kívánatosnak (és más költségnek és kényelmetlenségnek), és ha önkiszolgáló rendszerben mindenki csak azt veszi le a polcról, ami neki kell belőle, akkor annak a vége nem egy jól körülrajzolt konszenzuális EU lesz, hanem 27 egymástól radikálisan különböző tagállami EU-álom.

Végül az ötödik lehetőség a sokat emlegetett többsebességes Európa. Ebben a forgatókönyvben azok a tagállamok, amelyek valamely területen szorosabbra kívánják fűzni az együttműködést, azok megtehetik anélkül, hogy ezt ráerőltetnék más, kevésbé lelkes tagállamokra. Így az együttműködések különböző – még csak nem is koncentrikus, hanem gyakran egymást metsző – körei jönnek létre. Elvben előfordulhatna, hogy nem lesznek szorosabban és lazábban együttműködő országok, csupán abban lesznek különbségek, hogy az egyes tagállamok mely területeken integrálódnak erőteljesebben. A valóságban azonban inkább arra számíthatunk, hogy a folyamat dinamikája egy szorosabb gazdasági-politikai Unió alkotta mag-Európát, és egy ahhoz többé-kevésbé lazán kapcsolódó perifériát hoz létre.

És a helyzet az, hogy jelenleg minden jel ennek a megvalósulása irányába mutat. Valójában már ma is így néz ki Európa. Csak hogy a két legnyilvánvalóbb példát említsük: a schengeni övezet és az eurózóna már most is különböző együttműködési szinteket hoz létre. Ez felel meg a leginkább a tagállami akaratoknak is. Azok, akik folytatnák az integrációt, megtehetik, nem kell őket visszafogni. Azokat, akik inkább kimaradnának belőle, nem kell erőltetni. A többsebességes Európa folyamatosan épül: legutóbb épp az Európai Ügyészség felemás – jelenleg 17 tagállammal történő – megvalósulásával.

Ráadásul van egy intézményi-eljárási ok is ennek az opciónak a megvalósulására. Ez igényli a legkevesebb döntést az uniós intézmények részéről. Nem kell dönteni meglevő integrációs struktúrák lebontásáról. Nem kell alkudozni tagállamokkal döntések közös elfogadásáról. Nem kell hozzányúlni az alapszerződésekhez. Nem kell szankcionálni tagállamokat. A politikai nem-cselekvés az Unió részéről a többsebességes Európát eredményezi – márpedig a politikai cselekvés jelenleg nem erőssége az uniós intézményeknek.

Mi lesz veled, Európai Unió?

Március 23-án indult Brüsszel +/- című sorozatunkban azt szeretnénk körbejárni, mi közünk is van az Európai Unióhoz. Hogyan befolyásolhatja a hazai viszonyokat az uniós tagság, és mi, magyar állampolgárként milyen eszközökkel rendelkezünk az EU politikáinak alakítására.

Vitaindítónkat itt találod, az eddig megjelent cikkeket pedig itt.

Sokadik sebességben

Csak hogy eloszlassuk az illúziókat: a többsebességes Európáért mind az azt – tudatosan, vagy csupán ostobaságból – kiharcoló tagállamoknak, köztük Magyarországnak; mind az azt kényelmességből elfogadó európai intézményeknek és magországoknak nagy árat kell majd fizetni. Nem csupán pénzügyit – de persze azt is.

A többsebességes Európa aligha finanszírozza bőkezűen a periféria országait. A kohéziós politikát, strukturális alapokat és más közösségi pénzáramokat elfelejthetjük. De van ennél nagyobb ár is. Az előre haladó integráció perifériájára sodródó és lemorzsolódó országok egy olyan köztes térbe kerülnek, ahol nagymértékben magukra lesznek hagyva (Orbánnak egyébként nagyjából ez is a célja). Ez a magárahagyottság azonban a várakozásokkal szemben nem a szabadságot fogja elhozni a periféria országainak, hanem a jelenleginél is nagyobb kiszolgáltatottságot.

Lehet Európát kritizálni a meglévő demokrácia-deficitért, a kellő átláthatóság hiányáért, a nettó tőkeérdekek dominanciájáért, a nagy tagállamok diktátumaiért, és sok minden egyébért. Küzdeni is kell ezek orvoslása érdekében. Az EU-ban azonban mégiscsak szabályok, eljárások, normák mentén zajlik a döntéshozatal. Amelyek keretrendszerében a kis országok érdekképviselete egyébként felülreprezentált, és kiterjedt vitafórumok, jogorvoslati eljárások állnak rendelkezésre.

A Köztes-Európába sodródóknak ehhez képest egy sokkal brutálisabb globális politikai térben kell majd navigálniuk. Ahol a sokszor lassúnak, körülményesnek, alacsony hatékonyságúnak gondolt EU helyett az ezektől a jelenségektől messzemenően mentes ENSZ lesz a leghatékonyabb normaérvényesítő. Ahol nem hogy demokrácia-deficittel kell számolni, de az államközi kapcsolatokban alig vannak demokratikusan legitimált testületek és eljárások, ahol a nyers erő és a manipuláció sokkal jelentősebb szerepet játszik, mint bármilyen demokratikus eljárás.

Ahol nem az Európai Bizottság fogja képviselni a – meglehet, nagy nehezen kiizzadt, és a kompromisszumok minden negatívumát felmutató – közös álláspontot, hanem Szíjjártó Péternek kell majd lavíroznia, a szétesett, nullára írt magyar diplomácia háttértámogatásával. Nem a Margrethe Vestager képviselte 500 milliós uniós piac fog szemben állni a Google-lal, az Apple-lel vagy a Gazprommal, hanem a magyar gazdaságdiplomácia.

Nem – a személyében amúgy kritizálható – Miguel Aries Cañete fog Oroszországgal tárgyalni a gázszállításokról egy olyan piac nevében, amely nélkül az orosz költségvetés halott, hanem Seszták Miklós egy olyan ország képviseletében, amelynek annyi a jelentősége Oroszország számára, hogy amíg EU-tag, addig rajta keresztül lehet erodálni az egységes európai fellépést. A gazdasági-politikai kiszolgáltatottság, a magyar érdekek képviseletének erőtlensége hatványozottan fog érvényesülni.

Mindezért cserébe egyetlen területen fog nőni a szabadságunk: a demokratikus normák és alapvető jogok leépítésének területén. Épp ez a magyar kormány hőn áhított célja, Magyarország számára viszont ez pusztán annyit jelent, hogy olyasvalaminek az eléréséért fizet hatalmas árat, amit valójában minden erejével el kéne kerülnie. Köztes-Európa országai sokkal jobban ki lesznek szolgáltatva a globalizáció hullámverésének, a gyengébb kutya pozíciójából vesznek majd részt a geopolitikai játszmákban, és belpolitikai viharaik is sokkal szélsőségesebb formákat ölthetnek. Az integráció magján kívül rekedt országokkal szemben ráadásul maga az EU is sokkal nyíltabban érvényesítheti majd gazdasági-politikai érdekeit, míg az az EU-n belül az eljárások, szabályok, jog szintjén egyenlők közt folynak a viták.

De Nyugat-Európa számára sem kecsegtet sok jóval ez a forgatókönyv. Nem csupán azért, mert egy szűkebbre szabott Európa nemzetközi gazdasági súlya csökkeni fog, vagy mert a több sebességre hullás az integráció politikai jelentőségét is óhatatlanul alá fogja ásni. Nem is csak azért, mert a periféria országai felől érkező különböző nézőpontok, érdekek, gondolatok elvesztésével az EU sokkal belterjesebbé válhat. Hanem azért is, mert Köztes-Európa válsága közvetlen fenyegetést jelent a számukra is.

A többsebességes Európával a Nyugat jó eséllyel a Lajtáig magára húzza azokat a krízisövezeteket, amelyek következményeivel – benne a menekültválsággal, a politikai bizonytalanság, a potenciális vagy tényleges fegyveres konfliktusok régióival, a geopolitikai térvesztéssel – már most sem igazán tud mit kezdeni. A többsebességes Európa jelentette taktikai visszavonulás ráadásul nem csak a periféria lemorzsolódó országait destabilizálja, de Európa „előterében”, a Nyugat-Balkánon, a mediterrán térségben is a feszültségek növekedéséhez vezet. Európa vezetői talán a meglevő konfliktusokat akarják csökkenteni a több sebességgel, de helyette a konfliktusok sokasodását fogják kapni.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Mire volna akkor mégis szükség az Európai Unióban?

1. Egyértelművé kell tenni, hogy az Európai Unió nem csupán egy gazdasági együttműködés, egy szabadkereskedelmi övezet, hanem egy olyan politikai és értékközösség, amelynek vannak alapelvei, megkérdőjelezhetetlen normái és ezek betartását célzó szabályai.

Ezek követése nem valamiféle liberális politikai program kérdése, vagy humanista széplelkűség, hanem az európai közösséghez tartozás sarokpontja. Aki ezeket nem fogadja el, az az Európai Uniót nem fogadja el, ezek rendszerszintű sérelme nem tartozik a politikai sokféleség és eltérő tagállami tradíciók körébe, hanem a közösség öndefiníciójának és koherenciájának alapja. Sokkal inkább, mint az, hogy a tagállamok betartják-e a költségvetési deficitre vagy az inflációs célszámokra vonatkozó előírásokat. Azoknak az alapok nélkül nincs értelmük.

2. Mindennek megvalósításához megfelelő intézményekre és eljárásokra van szükség. Olyan szabályoknak, amelyek betartatására nem képes a közösség, nincs értelmük.

Ez csupán aláássa az ezekbe a szabályokba és a mögöttük lévő normákba vetett maradék hitet is, és relativizálja azok érvényességét. Elfogadhatatlan, hogy az Európai Uniónak több eszköz van a kezében a csatlakozni kívánó országok esetében a demokratikus elvek és alapjogok betartására, mint a már csatlakozott tagállamokban. A koppenhágai kritériumok teljesítését monitorozni és betartatni képes eszközöket kell adni az Európai Unió kezébe.

3. Az EU intézményeinek és az európai döntéshozóknak meg kell érteniük a kontinensen belüli egyensúlytalanságok kritikus jelentőségét.

Az euró bevezetése, az egyenlőtlen kereskedelmi viszonyok, a tagállami kormányok gazdaságpolitikai eszközrendszerének rugalmatlan korlátozása a fejlettebb európai gazdaságok érdekei és világképe szerint, rendszerszintű válságot eredményez. A periféria országai felől folyamatos tőke és jövedelem-átcsoportosítás zajlik a centrumországok felé, amelyet az Unió kohéziós politikája és a közvetlen tőkebefektetések csak részlegesen, és sokszor további súlyos gazdasági zavarokat okozva kompenzálnak.

Az ebből fakadó válsághelyzetek (pl. Görögország), illetve a felzárkózás elmaradása (keleti tagállamok) aláássa az európai integrációba vetett hitet, hogy minderre az uniós együttműködés keretein belül megoldást lehet találni. Ez pedig politikai-demokratikus válsághoz, a populista-euroszkeptikus gondolatok és szervezetek megerősödéséhez, végső soron az EU dezintegrációjához vezet. Ezeknek az egyensúlytalanságoknak az orvoslása ezért nem valamiféle „jószolgálat” a periféria országai felé, hanem a centrumországok elemi érdeke. Ezek az egyensúlytalanságok, egyenlőtlen viszonyok ugyan az EU nélkül is valószínűleg fennállnának, az is lehet, hogy még erőteljesebb formában, de jelenleg az Európai Unión belül termelődnek ki, és ezért ott is kell megoldást találni rájuk.

4. Európa politikai közössége nem építhető fel a társadalmi szolidaritás mellőzésével. A tagállamok közti hat-nyolcszoros átlagjövedelmi különbségekre, a szociális védelem szélsőségesen különböző mértékére nem lehet stabil európai közösséget, társadalmat építeni.

Közös európai minimum-standardokra van szükség a munkanélküli-ellátástól a minimálbéreken keresztül a lakhatási körülményekig vagy az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférésig. A Szociális Jogok Európai Pillére olyan kiindulópont, ami megfelelő alapot adhat az egyoldalú gazdasági együttműködés szociális megerősítésére, és egy valódi európai politikai-társadalmi közösség kialakításához.

Enélkül a periféria országainak kiürülése, a képzettebb, vállalkozóbb kedvű, sok szempontból hatékonyabb munkaerő folyamatos elvándorlása folytatódni fog, súlyos gazdasági, demográfiai és gazdasági válságok sorozatát eredményezve ezekben az országokban. Mindeközben a magországok társadalmaiban a perifériáról érkező munkavállalók sokaságával szembeni politikai hangulatkeltés, mint az egyik legolcsóbb politikai kampányeszköz okoz súlyos feszültségeket (lásd Brexit).

5. Mindehhez azonban olyan politikai tőkére, és azt megalapozó hitelességre van szüksége az uniós intézményeknek, amellyel jelenleg nem rendelkeznek.

Többek között azért, mert az uniós döntéshozatal útvesztőit az európai polgárok többsége teljesen áttekinthetetlennek tartja, és erősen kétséges számukra, hogy vajon a választópolgárok érdekei, vagy az átláthatatlan lobbibefolyás, a mindenütt jelen való vállalati szempontok nyomnak-e többet a latba.

A Bizottság elnökéig érő Luxleaks-botránytól a Volkswagen-ügyön át a növényvédőszer- és GMO-engedélyezésig újra és újra azzal nézünk szembe, hogy a nagyvállalati érdekek láthatatlan csatornákon keresztül döntő befolyást gyakorolnak az EU-s (és tagállami) döntéshozatalra. A Bizottságnak politikai tőkefelhalmozásra van szüksége a cselekvőképesség megerősítése érdekében, ehhez pedig el kell oszlatnia a „nemzetközi tőkeérdekek által mozgatott Bizottság”-ról alkotott képet (miközben az EB a valóságban valószínűleg nincs jobban kitéve a nagyvállalati lobbibefolyásnak, mint a tagállami kormányok többsége – sőt, a cégek lobbizása gyakran a tagállami kormányokon keresztül valósul meg).

Ehhez pedig meg kell erősíteni az átláthatósági, összeférhetetlenségi szabályokat, szigorítani kell a belső eljárási normákat, továbbá javítani kell a demokratikus ellenőrzésen és a részvételen. (Hogy egy jó példát hozzunk: az élőhelyvédelmi irányelvek felülvizsgálata során félmillió állampolgári és civil véleményt fogadtak és dolgoztak fel, és a végén elvetették az irányelvek megváltoztatására (meggyengítésére) vonatkozó eredeti bizottsági szándékot, és helyette a végrehajtásuk megerősítése mellett döntöttek – összhangban a konzultáció során megfogalmazott állampolgári akarattal. Az effajta eljárások tudják helyreállítani a demokratikus ellenőrzésbe vetett hitet az uniós döntéshozatal kapcsán.)

6. Végezetül ahhoz, hogy a többsebességes Európa fenyegető réme ne váljon valóra, az uniós intézmények részéről a 27-ek egyben tartásához szükséges politikai bátorságra és kezdeményezőkészségre: röviden politikai teljesítményre volna szükség.

Ez éppen az, amelynek a jelenlegi Bizottság a leginkább szűkében van. De hasonlóan gyenge a felhozatal tagállami szinten. Miközben karakteres populisták sokasága ássa alá az Európai Uniót Nigel Farage-tól és Geert Wilderstől Marine Le Penen át Orbán Viktorig és Beppe Grillóig, az európai tábor gyenge, kevéssé karizmatikus, menedzserszemléletű, a politikai innovációnak híján lévő vezetőkkel lép a harcmezőre. Ebben a közegben Angela Merkel józan és visszafogott Mutti-figurája már-már vizionárius vezetővé tupírozódik fel. Emmanuel Macron győzelmével a francia elnökválasztáson – különösen François Hollande rémült balektípusához mérten – talán erősödhet az Európa-párti mezőny, de az egyelőre megjósolhatatlan, hogy Macron mit akar, és mit tud majd megvalósítani még abból a kevésből is, ami a kampánya során terveiből kiderült. És hogy Franciaország válsága hagy-e politikai teret neki, hogy Európa válságával foglalkozzon.

A Bizottság jelenlegi felállása pedig alkalmatlan az irány megszabására: 2014-ben Jean-Claude Juncker tervezetten úgy rakta össze, hogy az önálló erőközpontnak még a veszélyét is kiküszöbölje. Ironikus, hogy most ő maga válik cselekvőképtelenné az általa tehetetlenné tett Bizottsággal. Ezen változtatni kell, a Bizottság nem tarthatja magát a végtelenségig elegáns távolságban a politikától. Az Európai Unió politikai vállalkozás, mindig is az volt, és nem lehet neki új irányt szabni markáns politikai teljesítmény nélkül. Azok, akik ezt nem értik meg, nem alkalmasak az EU vezetésére. Vagy a hozzáállásuknak kell megváltoznia, vagy a személyüknek.

Az elmúlt évek az Európai Unió vesszőfutásáról szóltak. Az euroszkeptikusok előretörése, Orbán, Kaczynski, a Brexit, az orosz térnyerés, Ukrajna, menekültválság, Szíria. Ezek voltak a szalagcímek. Most talán megfordul a trend az osztrák, holland, francia választásokkal. Időt, haladékot, lehetőséget kaptunk arra, hogy orvosoljuk az évtizedek alatt felhalmozott strukturális hibákat, és az EU-t vonzó, sikeres, a polgárai számára a jobb élet garanciáját jelentő intézménnyé tegyük. De ha ezt nem tesszük meg, az nem a jelenlegi helyzetet fogja konzerválni. A nem-cselekvés ma a dezintegrációt jelenti. Ha nem lépünk előre, aligha tudunk megmenekülni egy széteső, többsebességes Európától és az általa jelentett kockázatoktól.

Nem ezt érdemelnénk, mi, európaiak, 500 millióan.

Jávor Benedek

Olvass tovább!