És akkor most mi van?
Az idei május elseje tökéletesen megmutatta azt, hogy milyen állapotban van a magyar ellenzék.
Az idei május elseje tökéletesen megmutatta azt, hogy milyen állapotban van a magyar ellenzék.
Magyarországon a baloldali populizmussal kapcsolatos vitákat tíz évvel ezelőtt kellett volna lefolytatni. Akkor elkerülhető lett volna, hogy a neoliberális globalizáció populista ellenpólusát kizárólag Orbán Viktor építse ki – saját ízlésére hangszerelve valamennyi témát, amit a baloldalnak kellett volna középpontba állítania.
Az nem ajánlat a választóknak, hogy egy 13 másodperces videóban bejelentjük azt, hogy lebontunk egy kordont. Még akkor se, ha Orbán Viktor ugyanezt csinálta 11 éve.
Beváltja ígéretét az osztrák kormány, és annak az országnak az árszínvonalához igazítja az Ausztriában dolgozó munkavállaló családi pótlékát, ahol a gyermeke él.
Nem csupán az afrikai államokkal kötendő egyezményt gáncsolta el Magyarország az utóbbi időben, de több más fontos kérdésben is egyedüliként tett keresztbe a másik 27 tagállam közös álláspontjának. A nagy kérdés az: miért?
A lemondani nem akaró örmény elnököt végül az erőszak teljes elkerülésével, békés úton késztették távozásra a tömegek. Mindezt csak az erősödő társadalmi szervezetek tudták elérni, összetartani.
Május elseje valójában a munkások ünnepe: egyben nemzetközi emléknap, hiszen mindazt a kevéske szabadságot, amit ebben az életben élvezhetünk (mint a szabadidő és a hétvégék) vér és verejték árán küzdötte ki a nemzetközi munkásmozgalom.
Bármiféle emberi – tehát politikai – közösség sajátszerűségét, a „közösségnek lenni” érzületét, a közösséghez való tehetséget a történeti érzék jelenléte mutatja.
Április nyolcadikán valami véget ért. A korszak, amelyben a legkisebb rossz jobb, mint az aktuális főgonosz, s ezért kívánatos igazodni a jólértesült (liberális) közvéleményhez lezárult.
Nagyon fontos, hogy a buszsofőr megéljen a fizetéséből, de legalább ennyire fontos lenne, hogy társadalomkutatás is legyen. És az is pénzbe kerül.