Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ha kicsiben nem megy, nagyban sem fog soha

A keddi tüntetés előtt bingóztunk. Összeszedtük az elmúlt időszak összes skandálását és kötelező elemét onnantól, hogy „Európa, Európa”, a rendőrök arcába kiabált „Bűnözőket védtek”-en át egészen odáig, hogy „Nem megyünk haza”, „Mocskos Fidesz”, meg persze a „Viktátor”, sokak nagy kedvence. Voltak extrák is: Kunhalmi Ágnes kifeszíti az EU-s zászlót, Gyurcsány beáll az élőláncba, Örömóda-éneklés, szóval volt miért izgulni a tüntetésen, amiről egyébként úgy nagyjából lehetett sejteni, hogy milyen lesz.

Aztán kedd este, 10 óra magasságában ott álltunk megint a Kossuth téren, a lépcső előtt, a rendőrsorfallal szemben, és – ciki, nem ciki – én már csak azt számolgattam magamban, hogy mi hiányzik még a bingóhoz (a nagy csalódás már reggel utolért, amikor Gyurcsány meg sem környékezte az élőláncot).

Szóval állunk ott, a lépcső előtt, üvöltünk be az üres Parlament lefüggönyözött ablakain, heccből cukorkákkal kínálgatjuk a rendőröket, lobog az EU-s zászló.

Ennek így semmi értelme nincs.

Túl vagyunk a harmadik tüntetésen, ami a többség nevében szerveződött, százezerről letornáztuk tízezer alá a résztvevők számát, a penetráns kommunikációnak köszönhetően pedig semmivel sem vagyunk beljebb, mint április 9-én, mert továbbra sincs halvány fogalmunk sem arról, hogy mégis mi végre csináltuk ezt az egészet.

Az előző este kezdődött, majd spontán módon május 8-án újra felálló élőláncnak legalább egy hozadéka biztosan volt: rámutatott arra az eddig is jócskán sejthető tényre, hogy a magukat ellenzéki pártoknak definiáló formációk is eljutottak oda, hogy félnek a választópolgároktól (néhány kivételt leszámítva), az előző tüntetésekhez képest most feltűnően távol is maradtak, hiszen épp a mandátumok átvételével, eskütétellel, meg hasonlók fontos dolgokkal voltak elfoglalva.

Vonjuk hát le a kétségbeejtő tanulságot: egyedül vagyunk.

Van egy kormányunk, amely a szavazatok hajszállal kevesebb, mint a felével kétharmados többségben irányítja majd az országot, és van egy ellenzékünk, amely jelenleg olyannyira nem képes szembenézni saját hibáival (amit erről a múlt héten írtam, az ezen a héten még igazabb), hogy már a választópolgárok elől is megfutamodik. Mit várunk tőlük a következő négy évben?

A nagy kérdés: várunk-e még tőlük valamit? Várunk-e egy olyan csodalényre, aki az unikornisnál is ritkább, a jeti hozzá képest puhány házikedvenc, és kevesebben látták, mint a Loch Ness-i szörnyet: az Egyetlen Ellenzéki Jelöltre? A kontrák rekontrájára, a választások Fedák Sárijára egy olyan rablóultiban, ahol előre le vannak osztva a lapok…

Vagy elfogadhatjuk, hogy a politika játékszabályai mások, és hogy ha választott politikusainkra várunk (akik elméletben ugye népképviseletre hivatottak), akkor talán úgy 2030 magasságában kihalásos alapon találnak maguk közt valakit, aki mögé a maradék besorolhat. Bár ez sem valószínű.

Ahogy én látom, két lehetőségünk van: vagy álldogálunk továbbra is a Kossuth téren, és üvöltjük, hogy „Európa, Európa”, mely skandálás kiüresített mondanivalója valójában semmit sem takar, mert nem tudjuk, hogy milyen Európa az, amit követelünk,

vagy kicsit végre komolyan vesszük saját magunkat (mások úgyse fognak), és elkezdünk azon gondolkodni, hogy valójában mi a teendő.

Szolidaritás – ez az a méltatlanul meghurcolt fogalom, amelyre ma boldog-boldogtalan hivatkozik, transzparensek tömkelegére festik fel tüntető kezek, szónokok ejtik ki áhítattal, könnytől bepárásodó szemekkel, hogy aztán a szolidaritás eszméjével átitatva menjen mindenki békésen haza, és ne csináljon semmit.

A szimbolikus küzdelmek ideje lejárt. A tüntetések végképp kiüresedtek, mert konkrét követelések nincsenek, a NER pedig 8 évet tett arra, hogy tökéletesen figyelmen kívül hagyhassa akár a legnagyobb tüntetéseket is. Orbán Viktort ebben a formában nem lehet leváltani, és nem csak azért (bár rendkívül fontos szempont!), mert nincs kire leváltani, de azért is, mert nincsenek eszközeink arra, hogy megdöntsük a kormányt. Tüntetésekkel, amelyeken unalomig ismert szónokok ugyanazokat a sablonfelháborodott frázisokat sütik el, petíciókkal, amelyeket párezer ember aláír, aztán senki sem olvas el, új mozgalmak megalakításával, amelyeknek nem lesz erőforrása arra, hogy valóban csináljanak bármit, nem lehet eredményeket elérni.

A rendszer ugyanis felépült. Igen, mi is hagytuk, hogy ez megtörténjen, végignéztük, ahogy tégláról téglára emelkedik körülöttünk az illiberális (immár kereszténydemokráciának csúfolt) államhatalmi építmény. És ha valamit meg kellett volna tanulnunk az elmúlt években, az az, hogy nincs faltörő kosunk, hogy az egészet egyetlen mozdulattal földig romboljuk.

De minden építmény, ahogy felhúzható, úgy le is bontható. Tégláról téglára. Ahogy nem egy nap alatt épült fel, úgy idő kell az eltakarításához is, meg persze rengeteg energia és akarat.

És az, hogy felismerjük, hogy melyik tégla az, ami a legkönnyebben kihúzható.

A szolidaritás lényege is ebben áll: ha valóban hiszünk abban, hogy képesek vagyunk a jelenlegi bezártságból kitörni, akkor el kell fogadnunk, hogy talán nem a mi ügyünk lesz az első, amiben győzelmet lehet aratni. Bár persze ez is érdekes kérdés: mi a mi ügyünk, mi a mi közös, elérendő célunk?

Mondok egy példát: szerintem a hét legfontosabb tüntetése nem a május 8-i tüntetéscunamiban volt keresendő. A hét legfontosabb tüntetése számomra biztosan a Bihari utcai lakók tüntetése lesz, szombaton, 17 órakor. Ők azok, akikből én ma erőt merítek, ők azok, akikre én példaképként tekintek fel.

Ők mi vagyunk.

A Bihari utcai lakók hónapok óta küzdenek elkeseredetten, hogy ne lakoltassák ki őket. hogy az önkormányzat ne rakja őket utcára, igazságtalanul, felelőtlenül, önös érdekek mentén vezetve.

Ügyük egyben szemléletes példája annak is, hogy ma Magyarországon a lakhatás az egyik legégetőbb probléma, amelyben rendkívüli egyenlőtlenségek vannak, ahol a szegényeket tényleg büntetik a szegénységükért, ezernyi módon, míg a módosabbaknak a kormány külön kedvez, tovább mélyítve a szakadékot a társadalom egyes rétegei között.

Csakhogy ők nem állnak és várnak egy nemlétező egyetlen ellenzéki jelöltre, aki helyettük oldja meg a problémát. Nevüket, arcukat, életüket terítik ki a közösség elé, felvállalva ennek minden ódiumát, megmutatva azt, amit mások takargatni és szégyellni szoktak: a szegénységüket, a kiszolgáltatottságukat. És ennél is tovább mennek.

Ők küzdenek. Egy olyan ügyért, amiben érintettek, de ami jócskán túlmutat rajtuk. A demokrácia egyik legalapvetőbb feltételéért: egyenlő bánásmódért.

Nem csak várnak, hogy legyen egy ügyük, hogy valaki megmondja nekik, hogy mit is kéne csinálniuk, hanem felismerték, hogy a saját sorsukat csak ők alakíthatják, méghozzá azzal, hogy aktívan részt vállalnak az ügy láthatóvá tételében, és utakat keresnek, hogy hogyan oldhatják meg ezt a problémát.

Ha valóban hiszünk a szolidaritásban, akkor ők azok, akiket igazán támogatni kell.

Mert ez valójában ilyen egyszerű, így működik. Ma a lakhatásért kell küzdeni, holnap a sajtószabadságért, aztán az oktatásért, meg az egészségügyért, és így tovább.

Ezek nem szimbolikus harcok, nem kiüresedett eszmék, hanem a valóság, annak a szemléletes példája, hogy a jelenlegi kormány miként bánik az elesettekkel, hogyan taszítja őket még nagyobb nyomorba, hogyan alakítja úgy az életüket, hogy kiszolgáltatottak legyenek az állami kegynek – és hogyan éri el ezáltal, hogy hatalma megdönthetetlen legyen. De ha arra várunk, hogy majd egyszer a mi ügyünk kerüljön sorra, és nem teszünk meg mindent azért, hogy más küzdelmek ne bukjanak el, akkor nem várhatunk mi sem szolidaritást, és nem várhatjuk el azt sem, hogy mellénk bárki besoroljon.

Az elmúlt években több kudarcunk volt, mint amennyi sikerünk, és ez leginkább annak köszönhető, hogy nem álltunk bele mások küzdelmeibe. Az önkormányzati dolgozókat épp csak le nem köpködtük, amikor sztrájkoltak. A mentősök, az ápolók, az állami fogorvosok mögött sem álltak a felháborodott betegek, akik ki vannak szolgáltatva az egészségügy borzalmainak. A pedagógusok ugyan ígéretesen kezdtek, nagy tüntetésekkel, de társadalmi támogatottságuk elenyésző volt, végül maguk a tanárok is lemorzsolódtak, mert így nem volt értelme küzdeni, az egzisztenciális félelem pedig nagy úr. Ezeket a küzdelmeket azért buktuk el, mert az érintetteket leszámítva nem mozdultak meg tömegek, pedig közvetve mind befolyásolja a mi életünket is.

A Bihari utcai lakók nem vártak. Már a választások előtt jócskán nekikezdtek a saját harcuknak, és folytatják most is, függetlenül attól, hogy mi történik a Kossuth téren, mit művel a kormány, mit az ellenzék, vagy bárki. Nekik egy önkormányzattal kell dűlőre jutniuk, és ha sikerül, az nagyon sok szegénységben élő, kilakoltatás előtt álló családnak mutathat utat a jövőben. De ha mögöttük nincs szolidáris tömeg, akkor ők sem tudnak nyomást gyakorolni.

Vagyis tessék, itt a pont, ahol végre gyakorolhatjuk a szolidaritást, és egyben azt is, hogy hogyan kell értelmesen beleállni egy küzdelembe. Tégláról téglára.

Lehetünk mi a félrészeg csávók az üres Parlament lépcsője előtt, amint magyarázunk a hivatalból kiutalt rendőröknek, levezetve ezzel a feszültséget, de nem érve el semmit. Vagy lehetünk mi azok, akik ma a Bihari utcai lakók mellett állunk ki, és velük együtt egy olyan ügyet támogathatunk, ami nagyon sok, hozzájuk hasonló embernek adhat erőt és hitet a küzdelem felvállalására.

Ha kicsiben nem megy, nagyban sem fog menni. Ha ilyen ügyek mellett nem állunk ki, akkor a kormányt sem fogjuk tudni leváltani. Európa messze van, és egyre messzebb kerül tőlünk. A Bihari utca ehhez képest egy elérhető cél – de egyben egy lépés is azon az úton, ami a sokat skandált Európa felé vezet.

Bingó.

Olvass tovább!