Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

És akkor most mi van?

„A koordinált jelöltállításról egyeztettek a baloldali ellenzéki pártok.” Csókolom, tessék mondani, 2018. április 7-e van?

Ja, nem, ez május 2-án történt, miközben a Jobbik bejelentette, hogy kordont fog bontani 8-án, Hadházy Ákos pedig kijelentette, hogy nem ül be a parlamentbe. Vagy igen. De mégsem. Vagy?…

Nagyjából ezzel körül is írtuk, hogy mi történik jelenleg az ellenzékben.

Nyilván nem lehet szűk egy hónap alatt felállni egy ekkora jobb horogból, fogadkozásokkal (le kell menni vidékre, mozgalmat kell építeni, csak egy jelölt maradhat, de ellenzéki kerekasztal is legyen, meg a többi) viszont már most tele a padlás, az egyetlen, jól látható stratégia pedig az életben maradás.

És az a helyzet, hogy én ezt már őszintén nagyon unom.

Egyrészt halló, volt itt egy május elseje, úgynevezett munkásünnep, amiről az ellenzék úgy en bloc elfelejtkezett. És nem arról van szó, hogy ne lett volna ugrálóvár meg szikkadt sósperec a Ligetben, mert az volt (de minek?), hanem arról, hogy a kanonizált baloldali-szociáldemokrata-liberális-zöld pártoknak jól láthatóan semmi, de semmi mondanivalójuk nem volt sem magáról az ünnepről, sem a munkásokról, vagy a magyar társadalomról, úgy általában. Miért is lenne? Mit jelent ma Magyarországon május elseje? Mit jelent ma minálunk a tudat, hogy az ellenzék azért bukott el egy választást, mert fogalma sincs arról, hogy kiknek és miről kéne beszélnie? Vagy hogy senki sem kíváncsi már arra, hogy mit mondanak?

Érdemes megnézni, aznap például kik és hogyan vonultak végig Berlin utcáin – komolyan, az ember egészen fellelkesült és elérzékenyült egy szempillantás alatt, ahogy a kéményseprőktől a tűzoltókig vonulnak a szakszervezetek az utcán, miközben Olaszországban a munkahelyi biztonságért tüntettek május elsején, de még Moszkvában is százezrek tiltakoztak, egy ellenzéki párttal az élen, többek közt a nyugdíjkorhatár felemelése ellen.

Nálunk talán ez a kép mutatja a legjobban, hogy milyen volt május elseje:

(Fotó: Bakó Beáta, Azonnali.hu)

És nem bezzegmoszkvázni meg pláneberlinezni akarok, csak rámutatni arra a nem túl bonyolult igazságra, hogy

egyrészt az érdemvédelem ma Magyarországon halott, másrészt a parlamentbe beülni készülő ellenzéki pártok még mindig nem döntötték el, hogy kinek akarnak politikát csinálni: maguknak vagy a választópolgároknak.

Hogy a Jobbik nem ünnepelt, annak anyagi okai voltak állításuk szerint – jut is eszünkbe, ugye ott van az a 660 milliós ÁSZ-büntetés, amit csak eltoltak a fejük fölül a választások előtt, hogy ne legyen mivel kampányolniuk, de befizetni azért be kell.

A Momentum tartott egy tüntetést, ami csak arra volt jó, hogy demonstrálja: a nevében legalábbis mozgalomból párttá alakult formáció, ami most éppen mozgalomként akar működni, de pártpolitikai térben mozog, még mindig annyira zavarosan kommunikál, hogy képtelen tömegeket megmozgatni – még akkor is, amikor egyszeri magyar állampolgárok csuklóból kivisznek soktízezer embert az utcára.

És hogy a többiek (MSZP, Párbeszéd, DK, LMP) mit műveltek, arra tényleg nincsen magyarázat. Vagy ha nagyon akarom, akkor van: az ellenzéknek halvány fogalma sincs arról, hogy hogyan kéne viszonyulnia a választási vereség után a magyar állampolgárokhoz. A következtetés pedig, amit ebből levontak: akkor inkább újra csak mennek, és egyeztetgetnek egy kicsit a koordinált jelöltállításról. Szuper.

Nem mintha nem lennének egyébként fontos ügyek, az elmúlt egy hónapból. Konkrétan szégyen, hogy a nagy szolidaritási hullámban, ami azóta állítólag elöntött minket, az egymás kezének megfogása és el-nem-engedése közben a Ligetvédőket ért erőszak elleni tüntetésen körülbelül 50 ember lézengett (plusz-mínusz a sajtó).

Nem hallom, hogy olyan nagy lenne a tiltakozás az emberi erőforrások új minisztere, Kásler Miklós kinevezése miatt – akin egyelőre persze szörnyülködve nevetünk, de majd elmegy ettől is a kedvünk, amikor a Tízparancsolat alapján akar először kivizsgálni minket a háziorvos.

Az igazságszolgáltatás függetlensége, amennyi legalábbis abból még megmaradt, nemsokára beszántásra kerül, Mészáros Lőrinc meg új lapot alapít, állami pénzből, hát mi másból?

Achtung, új alkotmánymódosítás közeleg, biztos lehet még abból a gránitszilárdságú valamiből lefaragni egy keveset a demokrácia kárára! És ugye, ott van még a Stop Soros is…

Kell még mondanom valamit Ildikó?

És ebben az amúgy már előre bejelentetten demográfiai alapú kormányzásban Orbán Viktor három helyettessel, újraszabott miniszterekkel és hatáskörökkel, szép lassan belesimul önnön illiberális kereszténydemokráciájába (bármit is jelentsen ez), méghozzá törvényekkel körülbástyázva saját magát, minden irányból. A rendszer még nem teljesen zárt, de az ajtókat hamarosan bereteszelik.

Ezek például ügyek. Olyan témák, amiket a kormány dob be, és amelyek jócskán meg fogják határozni, hogy a következő 4 évben milyenné formálja a Fidesz Magyarországot.

Szóval lenne itt dolga jócskán ellenzéknek, szakszervezeteknek, civileknek is, ha valóban komolyan veszik a feladatukat.

Persze, ki kell várni, hogy a választás másnapja óta húzódó választói elégedetlenség milyen irányba tart majd, értem én. Május 8-án lesz itt minden, amit csak el tudunk képzelni, a magyar állampolgárok egy része ugyanis valóban dühös.

És eddig egyedül a Jobbiknak sikerült felülnie az elégedetlenséghullámra, a kordonbontás bedobásával – minek köszönhetően a diskurzus már megint ott tart, hogy vajon a többi párt csatlakozik-e hozzájuk, lesz-e nagy, összellenzéki, koordinált, taktikai kordonbontás. De legyen bár ez az egyetlen, értékelhető politikai gesztusa az ellenzéki pártok egyikének a választások óta, valójában azonban pusztán szimbolikus cselekvés, megismétlése Orbánék sok évvel ezelőtti tökösségének, és pusztán azt a célt szolgálja, hogy az aktív, dühös tömegből Jobbik-szimpatizánsokat verbuváljon.

Erre ugyan tökéletesen jó egy kordonbontás, másra viszont nem nagyon. Mert ez a gesztus is csupán azokat hivatott megszólítani, akik amúgy is a Kossuth térre fókuszálnak jelenleg, nem azokra, akik viszont teljesen kívül esnek a politika látókörén. 2,5 millióan vannak, csak mondom – róluk amúgy hallott mostanában valaki?

Az idei május elseje tökéletesen megmutatta azt, hogy milyen állapotban van a magyar ellenzék.

Ahogy a választások előtt, úgy most sem tudjuk, hogy vajon a migrációellenes kormányzati retorikával szemben lesz-e köztük bárki, aki hangosan, érthetően, és láthatóan el mer határolódni a kerítéstől, a bevándorlásellenességtől, a gyűlöletpolitizálástól, vagy továbbra is úgy tesz a teljes baloldal, mintha ez a kérdés nem létezne? Ki mer-e állni bárki a dolgozók jogaiért, az érdekvédelem megerősítéséért? Felvállalja-e bármelyikük az igazságszolgáltatás megvédéséért vívott harcot? Fellépnek majd a kirekesztő családpolitika ellen? Tiltakoznak az oktatás szétverése miatt, elmennek kifesteni a penészes kórházakat, akadályoznak meg kilakoltatásokat? Soroljam még?

Pedig ezek a fontos kérdések, amik nem csak a kampányidőszakban kellett volna, hogy tematizálják az ellenzéki közbeszédet, de napról napra meg kellene, hogy meghatározzák az ellenzéki cselekvést. Olyan kérdések, amelyek mentén fel lehetne legalább mutatni valamiféle politikai irányt és elképzelést. Ezek mondanak valamit arról, hogy van-e erő és akarat az ellenzékben – mégis ezekre a kérdéseke nincs jelenleg válasz, miközben pót- és álcselekvések közt veszteglünk, ideológiamentes, oldalakon átívelő (nem létező!) politikáról beszélünk, és ezzel megint csak egy dolgot veszünk el szem elől: a Nagy Célt, a társadalmat, az országot, a jövőt.

De az a fajta lapító, megalkuvó, megúszós politizálás, ami most megy, nem fog működni.

A háttérben kötött alkuk ideje lejárt, az állami támogatásért ellenzékieskedés nem szexi, az egymásra mutogatásból, és a saját felelősség elhallgatásából elég volt.

Ez a fajta politika 2010-ben elvérzett, 2014-ben megbukott, 2018-ban pedig végleg leszámoltak vele a magyar választópolgárok – akkor is, ha erről maguk a politikusok egyelőre nem hajlandóak tudomást venni.

És persze lehet kárhoztatni ezek után a tüntetések szervezőit, meg nevetgélni azon, hogy május 8-ra be van jelentve n+1 egymástól különböző akció, demonstráció, élőlánc, meg amit akartok. De ahogy a választások előtt, most is az a helyzet, hogy az állampolgárok azon aktív, egyelőre cselekvőképes része, akik hisznek a változás szükségességében, de nem hiszik már el, hogy ezt az ellenzéki pártoktól meg fogják kapni, azért csinálnak ilyen sok, egymástól különböző dolgot, mert marhára elegük van abból, hogy azok a politikusok, akik ezért kapják a fizetésüket, nem mozdulnak meg a társadalom érdekében.

Jelenleg ott tartunk, hogy az ellenzék saját magával tárgyalgat és várja, hogy az állampolgári elégedetlenség milyen irányba mozdul. Az állampolgárok meg várják, hogy vajon lesz-e bárkiben elegendő politikai szándék, hogy az amúgy teljesen jogos elégedetlenségüket abba csatornázhassák.

Valakinek lépnie kell. Különben 4-8-12-∞ év múlva is ugyanezeket a végtelenül káros köröket fogjuk futni. Ha egyáltalán lesz még rá lehetőségünk.

Olvass tovább!