Reisz Gábor három filmen át sulykolta belénk, hogy a magyar társadalom egyik legnagyobb áldozata a művész, aki a saját belső világát kívül szeretné tudni a politikán, de ezt a környezete nem hagyja. A negyedikben ez a karakter rájön, hogy a világ tényleg igazságtalan, és azon nyomban felelősségre vonna másokat, mintha erről neki eddig nem szólt volna senki. A Földszint talán a rendező eddig legszemellenzősebb filmje. 

A Földszint Reisz Gábor október elején bemutatott filmje, amiben egy harmincas éveiben járó férfi, Méhn Kristóf (Tompa Ádám) egy feketepenészes falat talál a szekrénye mögött. Hogy kiderítse, honnan eredhet a penész és a fal vizesedése, elkezd lakásról lakásra járni a társasházban, és megismerkedik a lakókkal, akiket vagy egyáltalán nem érdekel, hogy rohad a ház, és statikai problémái vannak, vagy szemfényvesztő hazugságokkal tönkreteszik a lakóteret a saját önös érdekeik szerint. Ilyen a „főgonosz”, a tetőtéren lakó közös képviselő, Balázs (Crespo Rodrigo), akit az egyik besúgó szomszéd (Gazsó György) segít. Szerepet kap még a filmben Kristóf barátja, akivel megromlott a kapcsolata (Rusznák András), és hogy a film beteljesítse az egyik műfaji meghatározását, a szatírát, megjelenik egy egészen közhelyszerűen ittas statikus szakember (Znamenák István). Az egy napba sűrűsödő történetben Kristóf még azt is megtudja, hogy feleségével, Verával (Józsa Bettina) gyermeket várnak.

A Magyarázat mindenre (2023) után Reisz ismét társadalomkritikai éllel készítette ezt a filmet is. A Földszintben a házat könnyű a hierarchikusan felépülő Magyarország allegóriájaként olvasni, és számos már megjelent írás ünnepli, hogy megszületett egy újabb tűpontos látlelet a magyar közállapotokról.

Mégis, számomra a film inkább megismétli, ha nem tovább fokozza a korábbi alkotás aránytévesztéseket és hibás következtéseit.

Ebben a cikkben az új alkotás egy elemét, a művész főhős politikához és társadalomhoz való viszonyát fogom körüljárni, amihez jó, ha részletesebben is megismerjük Reisz korábbi munkáit és pályáját.

A filmes lét valósága

Reisz 2014-ben tűnt fel Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című nagyjátékfilmjével. A filmet igazán üdítővé tették az improvizációkon alapuló párbeszédek, a játékos formai kísérletezések, valamint az amatőrszereplők bátor használata. A film csapata, kiemelve Berkes Juli producert, a Van jópofa közösségi média jelenlétéből és közösségi fogalmazásából is kihozta a maximumot: elérték, hogy szép számú néző felfokozott elvárásokkal üljön be a filmre, hogy aztán tényleg valami különlegeset lássanak. Emlékeim szerint nem csak Reisz későbbi fimjei, de már a Van is szinte rögtön a „fontos filmek” kánonjába került.

A bemutató környékén, legalábbis a budapesti éjszakában, nem lehetett úgy mozogni, hogy ne erről a filmről beszéljenek az asztaltársaságok, meg persze a Van szexizmusáról szóló vita is a retinámba égett. Azt is elég hamar találgatni kezdte a nyilvánosság, hogy a film valóban egy teljes generációhoz szól-e, vagy egyáltalán ez-e a célja. Mennyire lehet a főszereplő Áron, a film „romkocsmák félhomályában merengő” bölcsésze egy ország mentális állapotának megjelenítése, mennyire vagyunk kollektíven megrekedve a felnövésben, és egyáltalán érdemes-e felnőttnek lenni abban a világban, amit teremtettek nekünk. Nekem is sokat jelentett akkoriban a film, még ugyanazon a szakon is végeztem, mint Áron, és elsőgenerációs diplomásként rohadtul nem tudtam elmagyarázni a szüleimnek, hogy mivel foglalkozom, vagy mit akarok az élettől, pont úgy, ahogy a főszereplő.

A Van mint diplomafilm is egyedi volt. Csak egy nagyon rövid időszak volt a rendszerváltás után, amikor a SZFE filmrendező osztálya egész estés filmmel tudott bemutatkozni. Nem véletlen, hogy azóta ez a Simó-osztály (ahol többek között Pálfi György, Török Ferenc és Hajdu Szabolcs tanult) az abszolút referencia, amihez a fiatal magyar filmeseket mérik, köztük azt az Enyedi-osztályt is, amibe Reisz, Rév Marcell és Szimler Bálint is járt. Az összehasonlítás nem túl fer, mert ritkán kaptak a hallgatók diplomázáskor vagy azután épkézláb lehetőséget.

Hiszen az SZFE anyagi kivéreztetése (amire a modellváltó lendületben lehetett hivatkozni, hogy hát kéremszépen milyen állapotban van ez az iskola), a diplomafilmekre forrást biztosító-elosztó filmfinanszírozási rendszerek hullámzó működése, leállása, átalakítása, ideológiai csatatérré változtatása egyszerűen nem tette lehetővé, hogy erőteljesen megjelenhessen egy új rendezőgeneráció. Ugyan az elmúlt 16 évben olyan alulról jövő kezdeményezések, mint a Friss Hús rövidfilmfesztivál sokat tettek a tehetséggondozásért, és részsikerek is voltak persze, például az Inkubátor-program megtámogatott számos kiváló elsőfilmet, de leginkább pályaelhagyás, vagy az el sem kezdett, félbehagyott vagy fragmentált életművek jellemzik a magyar filmesek útját.

Reisz ennek ment elébe. Az ő nevéhez fűződik a Nekem Budapest szkeccsfilm ötlete és szervezése, mert fontos volt neki, hogy moziban tudjon bemutatkozni az osztálya. Szívóssága, csakazértis kurvára megcsináljom attitűdje eredményezte azt is, hogy a Van létrejöhetett egy no budget egész estés filmként, amit tényleg tisztelni lehet. A mából visszanézve

a Van lett tulajdonképpen a prototípusa azoknak a független filmeknek (Az Ernelláék Farkaséknáltól a Fekete pontig), amelyek a NER alatt nem kaptak állami támogatást, vagy protestből nem is kértek, vagyis baráti szívességekből (értsd: alulfizetett, de a munkát lelkesedésből vállaló szakemberek segítségével) és összekalapozott költségvetésből készültek el.

Reisz és csapata pusztán azzal, hogy megcsinálták ezt a filmet, láthatóvá tették azt, hogy valami nincs rendben a filmfinanszírozásban. Ahogy Konkol Máté írja, a 2020-as évekre már az ilyen kis költségvetésű alkotások tették ki a hazai filmtermés egy jelentős részét, és az ezekben dolgozó filmesek fő bevételi forrása az év jelentős részében valami más kellett, hogy legyen. Például jövedelmezőbbnek mondható, de megterhelő szervizmunka vagy (ahogy Reisz lefesti a Rossz versekben) lelketlen reklámfilmezés, hogy aztán időt és pénzt tudjanak szánni számukra fontos és értelmes projektnek. A második, Rossz versek című filmje kivételével Reisz nem is kapott MNF/NFI támogatást, tehát ilyen (önkizsákmányoló) munkakörülmények és kényszerek között készült a Magyarázat mindenre és a mostani Földszint is.

Reisz karakterek vs. politika

A Földszint pont úgy kezdődik, ahogy Reisz egy korábbi kisfilmje, a Külalak (2011). A főhős egy dokumentumot fénymásol, személytelen irodai környezetben. A rendező a Külalakban finomabb jelzésekkel él, de a Földszintben csaknem ránk ordítja, hogy Kristóf, aki korábban festőművész volt, nem szereti a munkáját, a szürkeséget, ennél ő többre hivatott. Később a villamoson is ő az egyedüli, aki merengve néz ki az ablakon, mindenki más gépiesen a telefonjába mered. Reisz filmjeit végigkíséri ez a motívum: a Vanban a munkahivatal, a vasalt ing, az önéletrajzírás banalitása, a Rossz versekben a reklámfilmezés multis szóhasználata és manírja jelentik a kapitalista béklyót és elidegenedést, amiből a főszereplők nem kérnek. Helyette verset és könyvet írnának, festenének. Minden Reisz-hős kicsit a rendező alteregója, de a Rossz verseket egész nyugodtan tekinthetjük egyfajta metanarratívának a saját pozíciójáról, hiszen a filmrendező Tamás karakterét ő maga alakítja.

Reisz nyilvános megszólalásaiban is sokszor kifejezi, mennyire idegennek érzi magát a filmipar merev és üzleti szabályrendszerében, a külföldi fesztiválok kötelező networking eseményein, hogy távol áll tőle a fesztiválszereplések szimbolikus tőkéjért való versengés, valamint a hazai filmes szcéna kapcsolati tőkén múló hierarchiájában való pozíciószerzés. Tehát a fent említett filmfinanszírozási rendszer igazságtalanságán túl bőven lenne mesélnivalója arról, hogy milyen az ő és a munkatársai viszonya a művészlét anyagi és társadalmi valósághoz.

Kár, hogy ebből a tapasztalatból nem látunk semmit a Földszintben, mert csak egy érzelmekkel túlfűtött jelenet hivatott bemutatni Kristóf személyes drámáját – amikor a felesége beolvas neki. Verától tudjuk meg, hogy azért hagyta abba a festészetet, mert depressziós, az apját gyászolja, nem hajlandó terápiára menni, felgyülemlett benne a sértettség. Vera azt is számonkéri rajta, hogy miért nincs benne több ambíció, mintha a boldogulás csak ezen múlna, és nem azért vallott kudarcot, mert a filmes terület mellett a képzőművészet sem a biztos megélhetés útja. Verának és egy másik idős szomszéd nőnek tulajdonképpen mindössze ez a szerep jut: szembesíteni Kristófot a hibáival. Bár általában nem érdemes arra fókuszálni, mi nem szerepel a filmben, és mi lehetne, de Reisz filmjeiben meghatározó ez a nézőpont, ami leragad az egyén felelősségénél.

Kristóf a politikához való (nem) viszonyában is hasonlít a korábbi Reisz karakterekre.

A Rossz versekben Tamás kiskorában elájul Antall József beszédén („ennyi jut eszembe a magyar politikáról”), a Van Áronja tüntetéseken megy a tömeggel szemben, tudomást sem véve arról, mások miért vannak ott, számonkéri a barátain, hogy miért a diáklázadásokról dumálnak és nem az ő magánéletéről kérdezősködnek. (Hozzáteszem, az érzelmek nyílt felvállalása a férfiak közti barátságokban valóban fontos, de beszédes, hogy pont a politikai aktivizmusról szóló vita lesz túl sok Áronnak.) Nem a politikai döntések és annak társadalmi következményei, hanem az arról való beszéd, a folytonos panaszkodás, a családon belüli viták (pl. arról, hogy magyar-e a paradicsom, vagy nem), a BKV bunkó utasai lesznek a közbeszéd szörnyű állapotának jelei, amelyek a valódi mély érzésű emberek békéjét megzavarják ezekben a filmekben. Ez csúcsosodik ki a Magyarázat mindenre-ben. Az érettségiző Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) lesz annak a feszültségnek az áldozata, amit a Fidesz-szavazó édesapja és a liberális történelemtanár testesítenek meg, miközben Ábel csak szabad és szerelmes szeretne lenni.

A Földszint ebből a szempontból valami mással próbálkozik. Igazából önbevallásnak is tekinthetjük arról, hogy ez a korábban nyomatékosított – András Csaba szavaival politikaellenes politikai – álláspont már nem tartható.

Reisz állítása szerint azt szerette volna megjeleníteni, hogy „repedeznek a falak, és mindenki a legnagyobb rendben tevékenykedik tovább egészen addig, amíg a saját belső terében és intimszférájában nem érzi ezt a dolgot”. Kristóf ugyanúgy szeretne kimaradni az őt körülvevő világ (azaz a ház) dolgaiból, de kénytelen politikai öntudatra ébredni, és kideríteni, hogy mi áll a ház diszfunkciójának hátterében (a gonosz közös képviselő, a sumákolás és az emberek közönye), amiből szeretné felrázni a lakókat. De mit mutat meg ezután Reisz az aktivizálódó főszereplőről, a politikai cselekvésről és a lakóközösségről? Mi történik azután, hogy valaki észreveszi, a magánszférába való vonulás eltakarja előle, mennyire igazságtalan a világ?

Erre nehéz válaszolni. A film többféle hangnemet, műfajt próbál vegyíteni – kisrealizmussal indul, majd megjelennek benne a lélektani dráma, illetve a szatíra elemei –, ami jó pár dramaturgiai bukfencet okoz, és aláássa a főszereplő karakterrajzát is. Kezdetben Kristófot mint leendő apát látjuk, aki félti gyermeke egészségét, és aggódik, hogy a családja anyagi okokból nem tudna elköltözni a házból. De a Kristófot alakító Tompa Ádámnak mintha csak olyan rendezői instrukciókat adtak volna, hogy nézzen bociszemekkel és viselkedjen úgy, mint akinek ez az első napja a Földön. Mintha először találkozna a közös képviselő, az – egyébként aznap estére meghirdetett – lakógyűlés vagy a kéménybélelés fogalmaival. Nem ért és nem tud semmit. Feltehetően az allegória működésének érdekében így akarták hangsúlyozni, hogy mindeddig közönyös volt a dolgok működése iránt, de a hatás inkább zavarba ejtő: Kristóf mint egy tesze-tosza Reisz hős tulajdonképpen nem illik ebbe a filmbe, miközben ő a központi szereplő, akivel tartanunk kellene.

Bár amikor utánajár, hogy miért omladozik a ház, Kristóf persze kapcsolatba lép a lakókkal, de nem tesz érdemi kísérletet arra, hogy megszervezze az ellenállást a hierarchia tetejét elfoglaló közös képviselő ellen.

Látogatásai a szomszédokhoz inkább annak igazolásai, hogy képtelenség másokkal együttműködni, amíg ők tagadják a valóságot, amit ő már ért.

Hiszen a film nagyjelenete, a lakógyűlés, amelyben Kristóf a lakóközösséget szembesíti a közös képviselő korrupciójával és azzal, hogy mindannyiuk apátiája miatt jutottak idáig, a férfit az igazság hordozójaként ünnepli, aki végre felismerte, hogy mi folyik itt. Akkor ő lenne korunk népmesei hőse, aki pár órával korábban még ugyanúgy nem gondolt semmit semmiről? Ráadásul Kristóf politikai akciója ebben ki is merül, hamar otthagyja a káoszba fulladt lakógyűlést, és elutazik a Balatonra, hogy kibéküljön feleségével a napfelkeltében.

Még ha rettentően is idegesített, hogy a Magyarázatban patikamérlegen van kiszámolva, hogy mindenkinek legyen valamilyen hibája és jó tulajdonsága, a korábbi Reisz-filmekben nagyon tudtam értékelni, hogy a rendező még a mellékszereplőiben is keresi az emberit, a törékenyet. Különösen szép példája a másik felé odafordulásnak, amikor a Rossz versekben még az ordítozó BKV-zó, a gonosz tanár is kap egy rejtélyes telefonhívást, hogy ő egy csodálatos ember.

Reisznek láthatóan nagyon fontos megérteni az apafigurákat, rendszerint az ő nézőpontjukra kiemelt figyelem fordul. A Földszintben az apa hiányként jelenik meg, és mintha ezzel ez az odafordulás, a projekt lelke is eltűnt volna. Lehet érvelni, hogy a rendező éppen Kristóf gyásztól beszűkült nézőpontját szerette volna vászonra vinni, de egyszerűen a film soha nem tágítja ki az empátiát a főhősön kívül senki felé. Karakterei minimum buták és bunkók, ha nem ellenszenvesek. Különösen kiakasztó az alkoholtól bódult, pocakos apuka képe, akinek Nagy-Magyarország (vagy Kárpát-medence?) térkép díszíti a falát. Az arctalan férfit nem érdekli sem a kislánya, akit felügyelet nélkül hagy, sem a ház ügyei. De vajon Kristófot és a Reiszt érdekli, hogy valaki hogyan kerül ilyen helyzetbe?

Így ágyaz meg a szomszédok tornasora egy lapos példabeszédnek az ügyeskedésről, a magyar mentalitásról, a turáni átokról.

Mellettük Kristóf, aki rögtön elmenekül, amint élessé válik a szituáció, hátha majd valaki más megcsinálja helyette a szolidárisabb és igazságosabb jövőt. Mintha abból állna a hatalmi viszonyok átalakítása, hogy szólunk a többieknek, hogy haló, ébresztő, és akkor magától megteremtődik valamilyen (politikai) alternatíva. A tévhitekkel ellentétben azt, hogy korrupció és kizsákmányolás van, mindenki tudja, ezt nem kell leleplezni, vagy elmagyarázni az embereknek, mintha óvodások lennének. A probléma gyökere az, hogy az elnyomó struktúrákból nem lehet csak úgy kilépni, ha az emberek eszköztelenek, és nap mint nap letaszítja őket a hétköznapi létfenntartás. Ha a Földszint szerint elég szólni, hogy baj van, majd elhúzni a csíkot, azt hiszem, alulteljesít a cselekvési utak kijelölésében, és nem tud lépést tartani a Magyarországon élő emberek változó hozzáállásával és tettrekészségével sem.