Több mint ötven év választott el minket egymástól, épp csak elkezdtem általános iskolába járni, amikor elköltözött Magyarországról, később mégis abban a szerencsében volt részem, hogy személyesen is megismerhettem Berend T. Ivánt. Ugyanis 2002 őszén, alig húszévesen a UCLA-re, a Californiai Egyetem los angeles-i campusára kerültem cserediákként, ahol is ő – szeptember eleji érkeztemkor még, bevallom, tudtom nélkül – a rendszerváltás kezdete óta tanított.
Berend lenyűgözően sikeres, nemzetközileg is jelentős, 1989-90 előtt Magyarországon kifejezetten népszerű történésznek számított. Tehetségével és szorgalmával kétségkívül a kádárista rezsim magas szintű képviselőjévé avanzsált, ugyanakkor nyitott, reformista szellemiségű tudós volt, aki egy modernizálódó és lassacskán liberalizálódó világban képviselt egy globálisan is jól értelmezhető baloldali álláspontot.
Módfelett motivált tudósként egyre csak tovább képezte magát és jutott el korai, széles körű primér kutatásokon alapuló, szűkebb fókuszú vagy már átfogóbb jellegű gazdaságtörténeti műveitől (Magyarország gyáripara; A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon 1945-1968; vagy a Ránki Györggyel közösen írott A magyar gazdaság száz éve és Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században stb.) még tágabb témák tárgyalásáig, regionális (Kisiklott történelem; Válságos évtizedek; Terelőúton; From the Soviet Bloc to the European Union: The Economic and Social Transformation of Central and Eastern Europe since 1973) és kontinentális szinten egyaránt (An Economic History of Twentieth-Century Europe: Economic Regimes from Laissez-Faire to Globalization; Az Európai Unió története).
A huszadik század útvesztőiben az ő karrierje se volt problémamentes; a kádárizmus hatalmi struktúráihoz való összetett és helyenként apologetikus viszonyáról hosszan lehetne értekezni vagy akár vitatkozni is. Mégis úgy gondolom, hogy leginkább Magyarország közelmúltjáról tesz szomorú tanúbizonyságot, hogy egykor nagyra értékelt szaktudása az elmúlt években mennyire kevéssé jutott el a fiatalabb nemzedékekhez (ahogy említettem, 2002 őszéig én se voltam tisztában azzal, hogy ki is ő) – és hogy az elmúlt évtizedek során, távollétében mennyi nemtelen kritikát kapott.
A UCLA anno a világ egyik legnagyobb és legnívósabb történelem tanszékével büszkélkedhetett – olyan lenyűgöző koponyák tanítottak ott, mint Carlo Ginzburg, Perry Anderson vagy Saul Friedländer –, így anyám rábeszélése kellett ahhoz, hogy végül felvegyem Berend régiónkkal foglalkozó gazdaság- és társadalomtörténeti, a 19. századra fókuszáló kurzusát is. Mintegy harminc évvel korábban ő volt a pesti diákság egyik kedvenc tanára, aki többek között arról volt híres, hogy – tervgazdálkodás ide vagy oda – a nyári szüneteket is intenzív kutatómunkával töltötte, jelezte anyám határozottan. Jelentős szakember és kifejezetten szimpatikus ember is, érdemes lenne bejárnom hozzá, hangsúlyozta, mikor is egyedi kivételként bele kívánt szólni tanulmányi választásaimba. Így lett Berend T. Iván az egyetlen egyetemi oktató, aki szüleimet és engem is közvetlenül inspirált.
Egyikünk se gondolta azonban, hogy néhány héttel később már a los angeles-i Faculty Clubban fogok vele ebédelni. A már hetven felett járó, de még mindig kifejezetten fiatalos professzort annyira lenyűgözte ugyanis, hogy immár budapesti undergraduate diákja is akad a világ nyugati végén, hogy kapásból meginvitált. Szemlátomást szomjazott arra, hogy beszélgethessen az általa már alig ismert, a rendszerváltás korában felcseperedett nemzedék történésznek aspiráló tagjával.
Ahogy mások is megírták már, Berend magas tudományos mércéket alkalmazott, de távolról sem volt fölényeskedő. Én precíz, ugyanakkor oldott és kifejezetten jóindulatú embernek ismertem meg. Talán nem tisztem megítélni, hogy zsenge éveimmel vajon képes lehettem-e hasznos információval szolgálni neki, a nemzetközi sztártörténésznek. Arra mindenesetre határozottan emlékszem, mennyire meghatotta, amikor említettem, hogy anno szüleimet is tanította a közgázon, és hogy már ők is üdítőnek és hasznosnak tartották az óráit.
Csak egyszer láttam az arcán elemi rémületet, amikor váratlanul kiejtettem a zsidó szót (pusztán azért, mert dicsérni kívántam a UCLA campusán virágzó zsidó diákköröket, melyeket – nem zsidóként, színvonaluk és élvezetességük miatt – alkalmanként én is látogattam). Szavaiból, majd akkoriban olvasott memoárjából (A történelem – ahogyan megéltem) könnyű volt kikövetkeztetnem, hogy valójában nem sokat hangoztatott kommunistasága miatt hagyta el Magyarországot, hanem a holokauszt feldolgozhatatlan traumái miatt, melyeket a nyílt színi antiszemitizmus 1989-90 körüli feléledése ismét előhívtak.
Heti nagyelőadásai lenyűgöztek széles látókörükkel, pontos struktúrájukkal, tiszta érvelésükkel, élvezetes előadásmódjukkal. Életemben először találkoztam olyan oktatóval, aki úgy volt képes másodpercre pontosan 90 percet beszélni, hogy az részletesen megtervezettnek, egyúttal könnyednek hatott. Írásait is épp ez jellemezte: kiterjedt kutatáson alapuló érdemi tudás, problémaérzékeny történetiség, kiforrott, befogadható előadásmód.
Bár mint oly sokakat Európából, őt is lenyűgözte az amerikai egyetemek dúsgazdag, professzionális világa, de eközben – meggyőződéses baloldaliként – vaskos iróniával beszélt nekem az amerikai politika és közélet sekélyességéről és romboló következményeiről. Ebédünk során nyilvánvalóvá tette számomra azt is, hogy nem kíván visszaköltözni Magyarországra, sőt, látogatóba is csak ritkán jár már – nem utolsósorban azért, mert rendkívül távol állt tőle a konzervatív jobboldal, nem beszélve a szélsőjobbról, de eközben a poszt-disszidens, liberális értelmiség teljesítményét se igazán tisztelte (ami alighanem kölcsönös volt). Mégis érezhető volt szavaiból, hogy hiányoznak neki a Duna-parti sárga villamosok és Pest sajátos pezsgése.
Talán nem túlzás, hogy
Berend T. Iván érzelmes, de alapvetően racionális ember volt, akit Magyarországhoz kötöttek élete perdöntő eseményei, de melynek igazságtalanságait és árulásait se tudta feledni.
Súlyosan üldözött és traumatizált fiatal volt a fasizmus korában; rendszeres szerzőtársával, a módfelett invenciózus Ránki Györggyel egyetemben reményteli, támogatott és ambiciózus ifjú a sztálinizmus szorításában; a kádári establishment reformista, nemzetköziesedő és nemzetköziesítő tagja egy puhuló diktatúrában; majd a globális akadémiai elit elismert reprezentánsa a neoliberális hegemónnál. A huszadik századot alapvetően Magyarországon leélő történészeket tekintve kifejezetten egyedi karriert futott be; nyilván értett a lehetőségek kihasználásához.
Életének imént felvázolt főbb stációi nekem mégis inkább azt mutatják, hogy bár kiváló diplomatának bizonyult, de nem volt simulékony vagy opportunista. Baloldali, modernizáció-párti, teljesítményelvű, sok szempontból szociáldemokrata jellegű értékeihez alapvetően hű maradt úgy is, hogy roppant változatos és sikeres élete során épp szociáldemokrata rezsimben nem volt lehetősége élni sosem.
