Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Felrúgja-e Trump az iráni atomalkut?

Május 12-ével fontos határidő közelít a világpolitikában. Ekkor kell az USA-nak döntést hoznia, hogy fenntartja-e az Iránnal kötött atomalkut. Trump eddigi elnöksége nem sok jót ígér. Az elmúlt 10 év egyik legnagyobb nemzetközi együttműködési eredménye kerülhet veszélybe.

Irán stratégiai háttere

Szaddám Huszein, Moammer Kadhafi – e két név nélkül nehéz megérteni az iráni rezsim stratégiáját. Mindkét régiós diktátor kikezdhetetlennek tűnő, brutális rezsimet hozott létre és üzemeltetett évtizedekig. Külső erők által támogatott vagy vezetett beavatkozások mégis elhozták bukásukat: Szaddám egy kötél végén, Kadhafi egy lincselés áldozataként végezte. Miközben mindketten kacérkodtak vele, sose tettek szert atomfegyverre. A tanulság az iráni rezsimet vezető Ali Hámenei ajatollah számára egyértelmű: ha nincs atomfegyvered, ki vagy szolgáltatva külső erők rezsimváltó terveinek. Ha van atomfegyvered, vagy legalábbis elég messzire elviszed a fejlesztést, a rendszered túlél (ld. Észak-Korea még talán személyes találkozót, és azzal járó nagyobb nemzetközi elismerést is elnyert az USA-tól a hetekben).

Bár Irán évtizedek óta hangsúlyozza atomprogramja békés jellegét, valójában ez a gondolkodás határozza meg nukleáris stratégiáját. Így alakult a játszma Irán és a Nyugat között: miközben Teherán az atomprogramja fejlesztésével igyekezett jobb pozíciókra szert tenni, az USA vezetésével a nyugati hatalmak szankciókkal próbálták a tárgyaló asztalhoz kényszeríteni. A szárazföldi invázió Irán mérete és jól felszerelt hadserege miatt még a legdurvább Bush-korszakban sem merült fel komolyan. Azóta pedig már végképp tarthatatlan állásponttá vált.

Ennél finomabb eszközökhöz nyúlt először Bush, aztán az Obama-vezetés, hogy gyengítse az iráni pozíciókat. A Stuxnet vírussal és célzott merényletekkel az USA és Izrael 2009 táján nagy eredményességgel vetette vissza több évvel az iráni atomprogramot. Emellett terjednek hírek, hogy az iráni fő infrastrukturális hálózatokban (víz, gáz, áram) mai napig benn vannak olyan vírusok, amik aktivizálva szinte a teljes ország leállását elő tudják idézni. A kémfilmekből vett eszközök mellett a Teherán legnagyobb bevételét jelentő olaj- és gázkereskedelemre kivetett szankciók is egyre jobban kezdték sarokba szorítani a rendszert, amelyik a 2009-es véres tüntetés sorozatok után meglehetősen ideges a szankciók lakossági életszínvonalat érintő hatásai kapcsán. Ez a kétoldalú nyomásgyakorlás vezetett el oda, hogy Iránt végül megállapodásra lehetett szorítani.

Atomalku

Nem elveszve a részletekben, a 2015 júliusában megkötött atomalku abból áll, hogy miközben Irán 10 évre felhagy minden nukleáris tevékenységgel, amelynek van hadászati célú értelmezése, és ennek ellenőrzését széles körben lehetővé teszi külső szereplők számára, cserébe az USA és más hatalmak fokozatosan feloldják az országot évek óta sújtó gazdasági szankciókat.

Az USA mellett a megállapodás tető alá hozásában részt vettek az ENSZ Biztonsági Tanácsának további tagjai (Kína, Oroszország, Franciaország, Egyesült Királyság) és Németország. Azaz egy valóban széleskörű nemzetközi együttműködés eredménye lett a szerződés. Az amúgy inkább mínuszos Obama-külpolitikának a kubai nyitás mellett talán ez a legnagyobb hatású eredménye.

Az egyetlen fontos kivétel az össznépi sikerkommunikáció alól Izrael volt. Az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu “történelmi katasztrófának” és “diplomáciai kudarcnak” nevezte a megállapodást. Izrael földrajzi közelsége és az iráni rendszer teljesen nyílt Izrael-ellenessége állítja elő azt a helyzetet, hogy a zsidó állam mindent felülíró stratégiai célja annak megakadályozása, hogy Teherán nukleáris fegyverekhez jusson. Izrael értelmezésében ebben az esetben reálisan előállhat egy olyan helyzet, ahol ezt Irán beveti Izrael ellen. Tekintve, hogy közben az irániak többször teszteltek rakétákat, amik Izraelt is elérhetik, a nyugtalanság érthető. Így Tel-Aviv szemében az alku nem tesz semmit a nukleáris veszélynek az elkerülésére, és lényegében ellenőrizhetetlen szabad kezet ad Teheránnak.

Valójában ekörül forog a megállapodás megítélése: tényleg betartja-e Irán a ráeső részt, illetve hogyan lehet ezt ellenőrizni. Maga a megállapodás szigorú és széles ellenőrzési jogköröket ad a nemzetközi megfigyelőknek. A rendelkezésekre álló adatok és Nemzetközi Atomenergia Ügynökség jelentései szerint Irán eleget tesz a megállapodásnak.

Otthon és a régióban

Egy dolgot azonban világosan kell látni a megállapodás kapcsán. Irán számára ez csak és kizárólag arról szól, ami benne van: szankciók enyhítése cserébe az atomstopért. A Nyugat időt nyer, Irán pénzt. Minden más remény, Iránnal kapcsolatos regionális vagy belpolitikai várakozás a megállapodás kapcsán illuzórikus. Nem lehet arra számítani, hogy majd az alku felpuhítja a rendszert, vagy visszafogja regionális manőverezését; ez csak vezérelt gondolkodás lehetett egyes elemzők részéről. A megállapodás óta Teherán ugyanazt teszi, amit már előtte a rezsim alakulása óta folyamatosan. Ebben semmi változást nem történt, viszont ez ugyanúgy folytatódott volna az egyezség nélkül is. Így Teherán negatív térségbeli tevékenységét felhozni az alku ellenérveként teljesen alaptalan és félrevezető.

Az 1979-es forradalom óta hatalmon lévő szélsőséges síita teokrácia ugyanis a kezdetektől nagyon intenzív nemzetközi tevékenységet folytat. Míg eleinte ez egy korai szovjet időket idéző nemzetközi siíta forradalom képét idézte, az 1980-88 közötti Irakkal folytatott véres háború lezárultával az eszközök finomodtak. Az Izraelt legkeményebben támadó Hezbollah terrorszervezet lényegében egy Irán által az 1980-as években létrehozott, és azóta is támogatott, hosszútávú iráni befektetés. A szervezeten keresztül lényegében Irán és Izrael évek óta háborúban áll egymással. Emellett Szaddám Huszein bukásával az amerikai szerencsétlenkedés odavezetett, hogy mára Irak jelentős része, a síita lakosságra építve közvetett iráni kontroll alatt van. A teheráni rezsim lényegében a legnagyobb terrorista sugar daddy a világon: a Hezbollahon túl az Aszad-rezsim, a Hamasz, illetve bahreini, indiai, kenyai terrorista csoportok kapnak pénzügyi és logisztikai segítséget Irántól.

Ezek a lépések jól mutatják, hogy Irán ambíciói nagyok. Perzsa történelmi, kulturális hagyományai is arra indítják, hogy régió vezető hatalmává akarjon válni, amihez minden más országban élő síita közösség természetes szövetséges lehet. Így alakult ki mára az a síita félhold, ami Bahreintől kezdődően Iránon, Irakon és Szírián keresztül Libanonig húzódva, nagy nyugtalanságot kelt az öbölmenti államokban. Szaúd-Arábia és a többi kisebb állam ma odajutott az Iránnal szembeni rivalizálásában, hogy ellenségem ellensége alapon már elkezdtek Izraellel is együttműködni. A jemeni háború pedig lényegében már egy közvetett Irán-Szaúd-Arábia meccsről szól, ahol a felek részben támogatottjaikon keresztül küzdenek egymással.

Belpolitikai szempontból az alku épphogy jobb gazdasági helyzetet és így könnyebb napokat ígért a rezsimnek. Ez azért is fontos, mert Irán még mindig rendelkezik egy viszonylag széles, művelt, nyitott gondolkodású, nyelveket beszélő középosztállyal, amely ha megfelelő lehetőségeket lát, kevésbé válhat egy esetleges belső ellenzék vezetőjévé. 2009-ben, amikor személyesen jártam az országban, több beszélgetésem támasztotta alá, hogy a gazdasági, szociális lehetőségek és az ezeket lehetetlenné tevő korrupció sokkal nagyobb jelentőségű témák a városi középosztályok számára, mint rezsim ideológiai alapú kritikája. Így a gazdasági válság begyűrűzése is hozzájárult az az év tavaszán kibontakozó tüntetéshullámhoz.

A szankciók feloldása, az ettől várható gazdasági élénkülés és életszínvonal-emelés volt a megállapodás melletti legfőbb érv. Ez első körben úgy tűnik, nem valósult meg, ami nagyrészt magyarázza a 2018 eleji, legalább 21 ember halálát okozó újabb tiltakozás hullámot is. Miközben a fellendülés főleg a kormányzati körök kezén lévő olajiparban csapódik le, a tömegek egyelőre nem profitáltak az alkuból. A vezetés radikális tagjai persze az amerikaik ármánykodásával magyarázzák ezt, elterelve a figyelmet arról, hogy a gazdaság jelentős része mai napig a Forradalmi Gárda (becslések szerint 30%), vagy átláthatatlanul működő vallásos alapítványok (kb. 20-30%) kezében, oligarchikus módon összpontosul.

Trump és a héják

A kérdés most azért vált ismét aktuálissá, mert az USA-nak május 12-éig van határideje dönteni az Irán elleni szankciók további felfüggesztéséről, és ezzel együtt lényegében a megállapodásról.

A 2017 januárjában beiktatott Donald Trump amerikai elnök már kampánya alatt élesen támadta a megállapodást. Magát az üzleti alkuk nagymestereként beállító, a témában ponyva bestsellert jegyző elnökjelölt imidzsébe szépen illeszkedett a megállapodás kritizálása. Persze ez is szokásos trumpi módon történt: tényeket ferdített el, rosszul idézett részleteket, és semmit nem árult el abból, ő hogyan kötött volna jobb alkut. Ha úgy, ahogy a vállalkozásait vezette, akkor ez érthető is.

Mióta a nagy üzletkötő a Fehér Házban ül, tovább folytatta a megállapodás ekézését. Ez illeszkedik az elnök külpolitikai irányvonalába, ami minden nemzetközi együttműködéssel szemben gyanakvó, az USA nemzetközi szerepének csökkentésére törekszik, és szétveri az amerikai diplomáciai kart. Mindeközben az elnök láthatóan a saját házán belül sem képes rendet tartani. Az oroszokkal történt választási összejátszások vizsgálata miatt folyamatosan nyomás alatt lévő adminisztráció főbb munkatársai gyorsabban változnak, mint egy hokicsapat sorcseréje. Ami folyamatos, az a minőség csökkenése.

Trump új külügyminisztere, a Tea Partyból induló, most a CIA igazgatói székéből érkező Mike Pompeomég washingtoni republikánus mércével is egy radikális héja. Az állami adatgyűjtéstől a klímaváltozáson át, a kihallgatási módszerekig mindenben szélsőséges álláspontot képvisel. Úgy tűnik azonban, hogy épp ezért nagyban egyezik világképe az elnökével, és jól megértik egymást.

A másik új érkező John Bolton, aki a Bush-adminisztrációk feketeöves neokonzervatív veteránja. Egyesek csak úgy jellemzik, hogy Dick Cheney szorozva kettővel. Több think-tank oszlopos tagjaként nagy szerepe volt a Bush-kormányzat külpolitikáját meghatározó stratégia kidolgozásában. Az eredményt azóta ismerjük: két hosszan elhúzódó háború, elnagyoltan felrajzolt, ködvárakra épült célokkal, megvalósítási katasztrófákkal, üzleti korrupcióval és rengeteg emberi szenvedéssel. Amerika nemzetközi megítélését még ma is negatívan befolyásolja, ahogy ez a csapat a 2001. szeptember 11. után valóban létező nemzetközi szolidaritást szétverte. A trumpi állapotokra jellemzően az elnök első körben azért nem akarta behozni a kormányba, mert nevetségesnek találta a rozmárokra hajazó bajuszát. Most valahogy mégis túljutott ezen a fontos esztétikai kérdésen, Boltonból pedig nemzetbiztonsági tanácsadó lett.

Mindkét új vezető nagy ellenzője az atommegállapodásnak. Miközben Pompeo még viszonylag kulturáltan érvel a deal ellen, Bolton már trumpi üzemmódban nyomult az elmúlt években is. Irán megelőző jellegű bombázását, és az ellenzéki mozgalmak felfegyverzését javasolva. Várható, hogy mindketten a megállapodás felrúgása mellett fognak érvelni Trumpnak. Mellettük sajnos nem elhanyagolható az USA Bayer Zsoltjának, Sean Hannitynek, a Fox tévéadó műsorvezetőjének (újságírónak nevezni túlzás lenne) szerepe. A szinte egész nap TV-re guvadó elnök kedvenc TV-s személyisége is nagy hanggal gyalázza az alkut, és annak felrúgását várja. Olyan időket élünk, hogy valamennyire ez is számít az elnöki döntéshozatalban…

A legnagyobb probléma, hogy a kritikusok közül senki nem javasol igazi alternatívát. Pedig a helyzet az, hogy ha Trump lépése következtében rövid időn belül megszűnik a megállapodás, akkor Irán már másnap azt csinál az atomprogramjával, amit akar.

Erre nincs nagyon jó válasza annak a Netanjahu-kormányzatnak sem, ami tökéletes manipulációs PR időzítéssel épp napokban robbantotta azt a bombát, miszerint új dokumentumok támasztják alá, hogy Irán elcsalja a megállapodás ráeső részét. Miközben a pontos elemzés még hátra van ennek kapcsán, az már látszik, hogy az anyagok nagy része  az irániak megállapodás előtti tevékenységére vonatkozik.

Persze ez a lépés csak nemzetközi nyomásgyakorlásként értelmezhető a közelgő határidő miatt is. A bombasztikus hírekre fogékony Trumpnak ez kiválóan jöhet, döntését alátámasztó érvként. Jelen állapotok szerint amúgy is arra fogadnék, hogy Trump felrúgja a megállapodást, ezzel viszont jogilag elég bonyolult helyzet áll majd elő, politikailag pedig a többi fél és Irán között fennmarad a megállapodás. Ennek következtében nagy valószínűséggel egy elhúzódó átmeneti időszak fog következi, ahol nagy szavak és kölcsönös vagdalkozás (Trump vs. más vezetők vs. iráni vezetés és ezek kombinációi) mellett valójában kevés konkrétum fog történni. Trump célja keményebb feltételek kicsikarása, Iránnak az eredetiek megtartása, a többi részvevőnek meg már csak az olajexport fenntartása miatt is, valahol a kettő között a megállapodás fenntartása lesz az érdeke (Macron és Merkel washingtoni látogatásaik során erről próbálták győzködni  Trumpot).

Mert bár valóban lehet érvelni a megállapodás bizonyos részletei ellen, egy olyan helyzetben, amikor amúgy is rengeteg más kihívás feszíti a nemzetközi rendszert, reálisan nincs nagyon alternatívája. Időt nyert vele nemzetközi közösség és Irán is, mindkettő megkapja, amit akar, miközben az utóbbit a nemzetközi rendszeren belül tartja. Lehet ennél többről is álmodni (rezsimváltás belső ellenzék útján, teljes nukleáris leszerelés stb.) de ehhez jelenleg semmilyen komolyan vehető, reális stratégiát nem tett senki az asztalra…

Címlapkép: Nukleáris teszt 1953. április 18-án Nevadában; Fotó: National Nuclear Security Administration, Nevada Site Office; forrás: Wikimedia

 

Olvass tovább!