Párizsban tiltakoznak a diákok, méghozzá – bizonyos értelemben – erőszakosan. Ezek a tüntetések sokféle kérdést felvetnek: mi magyarázza a párizsi diákok dühét, hogyan illeszkednek az események a tüntetések és zavargások hosszú francia hagyományába és a tágabb európai politikai helyzetbe?

Ezek érdekes és fontos kérdések. De felmerül egy általánosabb, elvontabb, alapvetőbb politikai-etikai kérdés is: megengedhető-e valaha, hogy az emberek erőszakkal fejezzék ki a politikai véleményüket, és ha igen, milyen feltételek mellett? Túlmehetnek-e az állampolgárok a „békés tiltakozás” határain és felvehetik-e politikai eszköztárukba a rongálást, gyújtogatást — mindazt, ami miatt valamit a sajtóban nem „tüntetésként” hanem „zavargásként” írnak le?

A kérdésnek van egy kisebb szakirodalma a kortárs politikafilozófiában is. Nagyon ajánlom például Candis Delmas A Duty to Resist: When Disobedience Should be Unicivil c. könyvét (Oxford University Press, 2018). Most csak egy-két gondolatot szeretnék megosztani a zavargások („rioting”) témakörében.

Erőszak és szólásszabadság

Először is érdemes elkülöníteni két kérdést: az egyik a politikai erőszak etikájára vonatkozik általában véve. Szabad-e bármikor az erőszakot a politikai érdekérvényesítés eszközeként használni? Bár általában azt gondoljuk, hogy „nem”, valójában mindenki elfogadhatónak tartja a politikai erőszak bizonyos formáit, aki őszintén ünnepelte már 1956-ot vagy 1848-at — amelyek szabadságharcként mégis csak fegyveres ellenállást foglaltak magukba. A politikai erőszak — ahogy például az önvédelmi erőszak vagy az igazságos háború — jellemzően megengedhető, ha az szükséges és arányos lépés valamilyen kellően jelentős cél eléréséhez — amilyen például a diktatúra alól való felszabadulás.

De most nem ez a kérdés érdekel minket. A párizsi diákok és a hozzájuk hasonlók nem forradalmat művelnek (még), hanem tiltakoznak — cselekedeteiket politikai véleménynyilvánításnak szánják, amelynek elsődleges funkciója a kommunikáció, az elégedetlenség kifejezése. Az a politikai-etikai kérdés amire most kíváncsiak vagyunk arra vonatkozik, hogy használható-e bármikor az erőszak a politikai véleménykifejezés eszközeként.

Megint csak gondolhatnánk, hogy a válasz: nem. Bár szinte mindenki egyetért abban, hogy egy demokráciában szólásszabadságnak kell uralkodnia, a véleményét mindenki szabadon kifejezheti, de a szólás szabadságának határai vannak. Szabad megírni a véleményünket a sajtóba vagy közösségi médiára, szabad tüntetni, békésen gyülekezni, de mindennek feltételei vannak — például a tüntetést előre be kell jelenteni, nem szabad közösség ellen izgatni stb. A szólásszabadság kereteit a jog világosan rögzíti, ezeket nem szabad átlépni.

Polgári engedetlenség

Ott van azonban a polgári engedetlenség esete. A különféle antikolonialista, polgárjogi és egyéb társadalmi mozgalmak a 20. században gyakran a véleménykifejezés olyan módját választották, amely a hatályos törvények szerint nem volt megengedett. Klasszikus példája ennek mondjuk Gandhi híres sómenete, ahol Gandhi és az őt követő tömegek azzal tiltakoztak a brit gyarmati uralom ellen, hogy a gyarmati törvényeket megszegve sót pároltak a tengerparton. De ezer más példát is mondhatnánk: be nem jelentett tüntetések, egyetemfoglalás, útlezárások – mind a polgári engedetlenség esetei lehetnek.

Hogyan kellene gondolkodnunk ezekről az esetekről? El kell ítélnünk a polgári engedetlenkedőket, amiért átlépik a szólásszabadság határait, vagy ellenkezőleg, a polgári engedetlenséget a véleménynyilvánítás elfogadható, akár helyeslendő módjának kell tartanunk?

John Rawls, az egyik legjelentősebb 20. századi politikafilozófus amellett érvelt, hogy a polgári engedetlenség — bizonyos feltételek mellett — igenis elfogadható egy demokráciában. A polgári engedetlenkedők ugyanis nem szimplán a balhé kedvéért szegik meg a törvényt, hanem azért, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy a fennálló jogi, politikai, társadalmi rend igazságtalan. Lévén, hogy a jogrend feladata legalább részben az, hogy érvényre juttassa az igazságosságot a társadalomban, azt mondhatjuk, hogy a polgári engedetlenkedők a jog vagy a törvény szellemében cselekszenek, még ha nem is a törvény betűje szerint.

Ezt a törvény szelleméhez való hűséget — azt, hogy az engedetlenség nem öncélú, hanem a közjó előmozdítását szolgálja — a polgári engedetlenkedők kifejezik például azzal, hogy az engedetlenséget nyilvánosan hajtják végre, hogy elfogadják az érte járó büntetést, és hogy nem folyamodnak erőszakhoz.

De a polgári engedetlenség még így is csak bizonyos feltételek mellett lehet megengedett Rawls szerint. Így például az engedetlenségnek egy súlyos társadalmi igazságtalanságra kell válaszolnia, „utolsó mentsvárnak” kell lennie, mikor már világos, hogy az egyszerű tüntetés és az ellenállás jogszerű formái elégtelenek, és az engedetleneknek nem szabad túlságosan nagy terheket róni sem más elégedetlenkedő csoportokra, mozgalmakra, sem pedig a társadalom egészére — ha minden elégedetlen csoport egyszerre kezd engedetlenségbe és az ország megbénul, akkor az végső soron senkinek sem jó, nem mozdítja elő az igazságosság ügyét.

Polgáriatlan engedetlenség

Felmerül tehát a kérdés: ha a polgári engedetlenség – amelyet mégis azért hívunk engedetlenségnek, mert törvény- és normaszegést foglal magában – megengedhető lehet, akkor vajon a zavargás – amely szintén megszegi a véleménykifejezés bevett normáit – nem lehet-e szintén megengedhető bizonyos körülmények között? Persze a zavargás – gyújtogatás, rongálás stb. – különbözik a polgári engedetlenség eseteitől, mindenekelőtt abban, hogy nem békés vagy erőszakmentes. Egy kissé talán kifacsart szakkifejezéssel: a zavargás a polgáriatlan engedetlenség (uncivil disobedience) egy esete.^[1]

De vajon ez egy lényegi különbség? Gondolhatnánk, hogy igen. Az erőszakmentesség az egyik módja annak, ahogy a véleménynyilvánító kifejezi a hűségét a törvény szelleméhez, vagyis kifejezi azt, hogy engedetlensége nem öncélú, hanem a közjót igyekszik szolgálni. Ez a hozzáállás az erőszakkal nem egyeztethető össze, tehát az erőszak soha nem lehet a véleménynyilvánítás elfogadható módja.

Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy egyáltalán nem könnyű meghatározni, hol kezdődik pontosan az „erőszak”. Bár a polgári engedetlenség békés és nem erőszakos, mégis megnehezíti a többi polgár életét, terheket ró rájuk: egy be nem jelentett békés tüntetés, egy békés egyetemfoglalás is ahhoz vezethet, hogy az ember elkésik a munkájából, vagy nem tudja meghallgatni az aznapi előadást. A polgári engedetlenkedők mégis ráróhatják ezeket a terheket az állampolgárokra, ha ez az egyetlen módja annak, hogy súlyos társadalmi igazságtalanságokra ráirányítsák a figyelmet. Lehet, hogy nem tetszik nekem, hogy a polgári engedetlenkedők miatt a dugóban kell ülnöm és elkések a melóból, de nincs erkölcsi alapom arra, hogy felháborodjak, hogy elítéljem az engedetlenkedőket, sőt alighanem állampolgári kötelességem támogatni őket.

Ha a polgári engedetlenkedők ráróhatják ezeket a terheket a többi állampolgárra, akkor vajon a polgári engedetlenkedők nem róhatnak rájuk súlyosabb terheket is? Persze egy ponton a szóban forgó terhek túl súlyossá válnak. De pontosan mikor? Rawls beszél arról, hogy az engedetlenkedők nem béníthatják meg az egész társadalmat. De a zavargások jellemzően nem járnak ezzel a veszéllyel.

Szóval mikor válnak túl súlyossá az engedetlenség terhei? Vajon ha a polgári engedetlenkedők miatt a dugóban kell ülnöm, ezt el kell viselnem, de ha a lázongó diákok felgyújtják az autómat, akkor azt már nem — erre már mondhatom, hogy ez túlmegy minden határon? Nyilván az engedetlenség társadalmi terheinek arányban kell állniuk az elérendő célokkal. Ha valakinek nem tetszik mondjuk az adóhivatal új logója, és ez ellen azzal akar tiltakozni, hogy felgyújtja az adóhivatal épületét, ez nyilvánvaló aránytalanság. De vajon kellően súlyos társadalmi igazságtalanságok nem igazolhatják a tiltakozás radikális formáit?

Persze gondolhatjuk, hogy vannak a tiltakozásnak olyan — nem pusztán jogi, de erkölcsi — határai, amelyeket soha semmilyen körülmények között nem szabad átlépni. Ilyen korlátot jelenthetnek például az alapvető emberi jogok, mint az élethez vagy a testi integritáshoz való jog. A politikai gyilkosság, lincselés és hasonlók nem a politikai véleménynyilvánítás megengedhető módjai. Ebben mindannyian egyetérthetünk.

Hol húzódnak pontosan a véleménynyilvánításnak ezek a soha át nem léphető korlátai? Elképzelhető-e például, hogy a magántulajdon joga is ilyen korlátot jelent? Az autóm felgyújtása nyilván sérti ezt a jogot, és így ugyanúgy a véleménynyilvánítás megengedhetetlen módja, ahogy a politikai gyilkosság is. Ez végső soron attól függ, hogy a jogok és értékek milyen átfogóbb elméletét fogadjuk el. Ebből is látszik, hogy fontos átgondolni, hogy hogyan is gondolkodunk ilyen alapvető erkölcsi és filozófiai kérdésekről, mert ezek belejátszanak olyan nagyon is kézzelfogható kérdésekbe, mint hogy hogyan ítéljük meg az erőszakos tüntetéseket.

Számomra abszurdnak tűnik a gondolat, hogy a magántulajdon joga épp annyira alapvető és sérthetetlen mint az élethez való jog, de persze lehet ezt is gondolni. És ha valaki ezt gondolja, akkor a rongálás, gyújtogatás lehet a véleménynyilvánítás tilalmas módja — legalábbis ha magán- és nem köztulajdon rongálásáról van szó. De ebbe a kérdésbe most nem tudok kimerítően belemenni.

A békés véleménynyilvánítás ára

Fontos azonban, hogy ne csak azt vegyük figyelembe, hogy mi a polgáriatlan engedetlenség ára – gyújtogatás, rongálás, a közrend felbomlása — de azt is, hogy mi az ára annak, ha az engedetlenség elmarad. A polgáriatlan engedetlenség — ahogy a polgári engedetlenség is — nem öncélú: a célja, hogy ráirányítsa a figyelmet súlyos társadalmi igazságtalanságokra. A polgáriatlan engedetlenség pártolói — mint én — úgy gondolják, hogy a polgáriatlan engedetlenség — beleértve a zavargásokat is — csakis akkor lehet igazolt, ha az szükséges ahhoz, hogy elégséges közfigyelmet irányítson egy súlyos társadalmi igazságtalanságra, amely fölött egyébként szemet hunynánk.

Van olyan, hogy egy társadalom (és főleg: a politikai elit) addig nem hajlandó érdemben foglalkozni egy súlyos társadalmi kérdéssel — legyen szó a kisebbségekkel szembeni rendőri erőszakról, az elégtelen klímapolitikáról, vagy a szétrohadó oktatásról —, amíg valakik kellően nagy zajt nem csapnak körülötte. És van olyan, hogy csak a polgáriatlan engedetlenség tud kellően nagy zajt csapni, amely már átlépi az elitek és a társadalom ingerküszöbét.

Azok, akik szerint a polgáriatlan engedetlenség mindig elfogadhatatlan, azt mondják, hogy ezekben az esetekben nincs mit tenni: bele kell törődni az igazságtalanságok fennmaradásába. Hiszen szerintük még ha a polgáriatlan engedetlenség is az egyetlen mód arra, hogy valóban súlyos társadalmi igazságtalanságokra ráirányítsuk a figyelmet, ez akkor sem elfogadható módja a véleménynyilvánításnak. Fontosabb, hogy betartsuk a nyugodt, civilizált közbeszéd normáit, etikettjét, mint hogy témává tegyünk és megoldjunk súlyos társadalmi igazságtalanságokat. Ez az álláspont szerintem elfogadhatatlan.

Elvégre mindannyiunknak érdeke fűződik ahhoz, hogy a súlyos társadalmi igazságtalanságok figyelmet kapjanak. Szerintem még a legszélsőségesebb nézeten belül is lennie kell legalább bizonyos eseteknek, amikor ez a közösségi érdek felülírja azt az érdeket, hogy mentesek legyünk a polgáriatlan engedetlenség terheitől. Különösen így van ez, ha ezek az igazságtalanságok a politikusok, a média, vagy az állampolgárok hanyagsága, nemtörődömsége miatt nem kapnak figyelmet. Ha a társadalomnak nincs joga szemet hunyni súlyos igazságtalanságok fölött, akkor nincs joga ellenezni azt sem, hogy ha a tiltakozók radikális eszközöket vetnek be azért, hogy láthatóvá tegyék azokat az igazságtalanságokat, amelyeket másként nem vagyunk hajlandók észrevenni.

Vandálok vagy polgártársak?

Ezzel együtt persze igaz marad az, hogy a polgáriatlan engedetlenség is csak bizonyos korlátok között lehet megengedhető. Például az engedetlenség nem sérthet alapvető emberi jogokat — mint az élethez való jog —, az engedetlenségnek elégséges esélye kell, hogy legyen a sikerre, az engedetlenségnek szükséges lépésnek vagy utolsó mentsvárnak kell lennie — ha vannak működőképes békés módjai annak, hogy egy igazságtalanságra ráirányítsuk a közfigyelmet, előbb azt kell megpróbálni.

Joggal lehet vitatni persze, hogy például a most zajló párizsi diáktüntetések esetében — vagy bármilyen jövőbeli zavargásos tüntetés esetében (lesz még ilyen bőven, azt tippelem) — ezek a feltételek teljesülnek-e. Lehet, hogy a diákok túl hamar nyúltak az erőszakos véleménykifejezés eszközeihez, lehet, hogy lett volna más megoldás is. Lehet, hogy a társadalmi problémák, amelyekre rá akarják irányítani a figyelmet nem elég súlyosak ahhoz, hogy igazolják a polgáriatlan engedetlenséget. Lehet, hogy a diákok erőszakos cselekedetei csak visszatetszést váltanak ki a polgártársakból és politikusokból és végső soron kontraproduktívak. Ez mind lehetséges. És ha így van, akkor persze le kell vonni azt a következtetést, hogy a polgáriatlan engedetlenség ebben az esetben nem volt elfogadható.

Mégis van valami visszatetsző a számomra abban, hogy amikor állampolgárok – fiatalok, diákok – ilyen drasztikus lépésekre szánják el magukat, akkor az első, ösztönös reakciónk az, hogy bennük keressük a hibát: azt nézzük, miféle taktikai, politikai, erkölcsi baklövést követnek el. Nem azt kérdezzük, hogy melyek azok a problémák, érzések, igazságtalanságok, amelyekre rá akarják irányítani a figyelmünket – és amelyeket olyan súlyosnak élnek meg, hogy miattuk ezeket a radikális lépéseket is elfogadhatónak tartják. Mi, mint európai nyilvánosság, inkább szeretnénk az elégedetlen diákokat — az iszlamista-baloldal által felbujtott — romboló káoszdémonoknak látni, akiket a törvény és rend nevében meg kell fékezni, semmint európai polgárokként, akik — nyilvánvalóan: elkeseredetten — kommunikálni akarnak valamit a közösség felé.

Persze nem azt mondom, hogy a megértésünknek határtalannak kell lennie. Ha azt látnánk, hogy ezek a tüntetések olyan célok és gondolatok körül szerveződnének, amelyek alapvetően ellentétesek az emberi méltóság vagy a demokrácia szellemiségével, joggal tagadnánk meg tőlük a megértést. De amennyire én látom, erről nincs szó: a diákok működő közoktatást követelnek fegyverkezés helyett.