Vasárnap több mint négymillió szavazó mondott ítéletet Vucic rendszere felett Szerbiában. A vajdasági magyar közösség számára azonban a választásoknak volt egy további tétje is: képviseletük felszabadítása az Orbán-korszak terhe alól. Az áprilisi magyar választások inspirációt jelentettek sok aktivista számára, a De! akcióközösség szervezésében magyar önkéntesek is érkeztek, a választások tisztaságát ellenőrizni. Tóth Csaba Tibor az ő napjukat követte végig, az urnáktól az eufóriáig.

Már kora délelőtt, az elképzelhető legnagyobb izgalom mellett kezdődött meg a szerbiai választáson a magyar „urnaőrök” munkája. Reggel a nagymértékben magyarlakta Csantavérről olyan információk láttak napvilágot, amelyek szerint főként a városhoz közeli Tornyoson Aleksandar Vučić emberei szervezetten próbálják elvinni szavazni a legszegényebbeket. De ezúttal nem sikerült 100 százalékosra a művelet.

Ez egyetlen okból történt. Korábban a komoly erővel és aktivistákkal rendelkező, 14 éve hatalmon lévő Szerb Haladó Párt és helyi szövetségese, a Vajdasági Magyar Szövetség választási akcióit senki sem ellenőrizte. Ezúttal viszont hemzsegett a kisváros a „kékmellényesektől”, akik a De! Akcióközösség szervezésében, előző nap jöttek Szerbiába a választási problémák ellenőrzésére.

Ez délelőtt mindenképpen zajos hatást keltett. Amikor ugyanis az A szavazat árából is ismert Timár Áron a helyszínre érkezett a fél magyar média kíséretében, azonnal magával is vitte megfigyelő csoportot. Információt kaptak ugyanis, hogy a szavazás után egyes szavazóknak pénzt osztó helyi erős emberek az urnaőröket, és a Egyetemista Lista helyi aktivistáit is fenyegetni kezdték.

Tímár ekkor egyenesen a kérdéses kisbolthoz ment a Topolyai úton, ahol az akció történt, a boltossal felhívatta a főnökét, és a média kereszttüzében felhívta a figyelmét arra, hogy ha szavazatvásárlást észlel a bolt előtt, mindenképp jelezze a választási bizottságnak, hiszen ez illegális.

A módszer a teljes napi működésre jellemző volt. A Vajdaság ugyanis hemzsegett a Szerb Haladó Párt aktivistáitól, és helyi hálózatuk embereitől, akik pénzzel, olykor fenyegetésekkel próbálták, az elmúlt évek választási mozgósításának modorában a kívánt mértékű szavazati arányt elérni. Ezt főként a legszegényebbek és a legkiszolgáltatottabbak kárára követték el.

A médiacirkusz az adott helyzetben, egy Csantavér méretű városban egyértelműen a hírversenyen és szenzációkeresésen túlmutató szerepet is játszott: a városban először mutatták meg, hogy az erő a számokban és nyilvánosságban rejlik, és nem szükségszerű az, hogy ilyen demonstrációkra csak a szavazást manipulálni akarók képesek.

Az, hogy valaki fizet azért, hogy a kormánypártra és a VMSZ-re húzzák az X-et, a szegényebb helyiek körében szinte természetes. Az egyik helyi aktivista ezt érzékletesen írta le, amikor a médiának azt nyilatkozta:

Az eredmény elvileg meg is lett, napközben a minket is vezető, de a megfigyelőkkel dolgozó helyi aktivisták elmondták: a kormánypártok és a velük együtt dolgozó Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) nem elégedettek az urnákhoz elvitt embereik számával.

Ez a nap folyásán is meglátszott: bár az aktív, gyanús tevékenység, amit választási beavatkozásnak véltek a megfigyelők, Szabadka és Palics környékén is folyamatos volt, a választást érdemben és gyökeresen befolyásoló tevékenység nem történt, eközben pedig a szavazók szinte soha nem látott mértékben özönlöttek az urnákhoz.

Sövény Ferenc, a helyi, és főként a Tisza Párttal barátkozó Vajdasági Magyar Újrakezdés nevű szervezettel csatlakozott a De! Kezdeményezéséhez és a szabadkai és környéki szavazóköröket is velük járta. Elmondta, helyzetük a helyi szavazásokon bonyolultabb mint azok a problémák, amikkel Magyarországon néztek szembe a helyi szerveződések. A korábbi években a szavazatvásárlás minden szerbiai politikai szervezet részéről működött, beleértve a helyi óellenzéket is. A klasszikus, Magyarországról is ismert szavazókat szállítós, a szavazólapot lefényképeztető módszerek mellett létezett a „bolgár vonat” is, amikor a beszervezett szavazó a lapját a szavazókörből kiviszi egy megbízotthoz, aki egy adott pártra behúzza az ikszet, majd egy másik szavazó visszaviszi, hogy bedobja az urnába. Tehát a szabályok a múltban olyan lazák voltak a környéken, hogy ennek a módszernek se vette egy szavazóbizottság sem az elejét.

Kihívásokból így is volt éppen elég, de nehéz volt a pletykát, a ráutaló magatartást és a konkrét csalási kísérletet elkülöníteni: Szabadkán délután a Lista emberei vettek észre egy gyanús irodahelyiséget, amely előtt fekete ruhás fiatal férfiak gyülekeztek, és az egyik ellenzéki aktivista szavazólapnak tűnő papírokat is látott a rácsokkal védett épületben, az ablakon keresztülb. Ezt követően az egyetemista ellenzék egy tagja egy valahonnan szerzett, saját lakattal lezárta a kormánypártiak épülete előtt a bejárati rácsot, ami után ők kulcs híján nem tudtak kinyitni. A kék mellényükön EU- és magyar zászlóval megjelenő magyarok, akiket az egyetemisták aktivistái emiatt elkezdtek „ENSZ-csapatoknak” hívni, ezek után arra figyeltek, hogy a következő órákban semmilyen gyanús tevékenység ne maradjon észrevétlenül, feljegyzetlenül az iroda körül, ahol az aktivisták kihívták a rendőrséget, majd a lakat levágásával szerencsétlenkedtek.

Nagyon fontos volt, és ezt a helyiek és a De! Akcióközösség vezetői is hangsúlyozták, hogy a megfigyelők egyetlen ilyen szavazatvásárlási, vagy gyanús helyzetnél sem avatkozhattak közbe, de az ellenzék aktivistáin keresztül panaszhoz, jegyzőkönyvezéshez segítséget nyújtottak.

Jellegzetes pillanata volt a szavazásnapi csalási kísérletek elleni küzdelemnek, amikor az egyik helyi ellenzéki aktivista kiszúrta, hogy a még Slobodan Milosevic diktátor korából itt marad „szocialista párt” egy helyi fontos embere az autójában, az utcán húzkodta egy listáról a szavazók nevét. Noha a felfedezés arra utalt, a Vučić koalíciós partnereként és lényegében kamupártként üzemelő erő is szervez helyben szavazókat, az illető elmenekült, közvetlen bizonyítékot szerezni tevékenységének jellegére pedig végül nem sikerült.

Ráadásul a nap sztorija végül nem is az ilyen-olyan csalási és beavatkozási próbálkozások sora volt, hanem az általában apatikus szerbek tömeges felsorakozása a szavazófülkék előtt és az 1990-es számokat közelítő, végül 69 százalékos rekordrészvétel.

A megfigyelők maguk is úgy érezték néha, hogy ugyan minden visszaélést fel kell jegyezni, de alapvetően ezek nem lesznek döntő hatással az aznapi eredményre.

A jelenlét ugyan a gyakorlati munkában is rengeteget segített a helyieknek, de ennél még fontosabb volt a magyarok jelenlétének szimbolikus értelme.

Ezt az önkéntesek, járva a környéket már igen hamar megtapasztalhatták. A helyi magyarok egy részének szimpátiáját már azzal elnyerték, hogy a nemzeti színű zászló is rajtuk volt. De alapvetően csak kiegészítésül szolgáltak ahhoz a réges-régóta eltervezett, és nagyon olajozott, profi választásnapi művelethez amit az egyetemisták által alapított, de rajtuk és fórumaikon már rég túlnövő mozgalom alapított.

A 2024. novemberi újvidéki vasútállomáson történt tragédiát követően ugyanis a mozgalom felépítése, és az országjáró vonulások során a Lista alapüzenete mindenhová eljutott és azt a választók is visszamondták az urnák előtt. Egy csantavéri középiskolai tanárnő is úgy fogalmazott, azért szavaz ezúttal Vučić ellen, mert „nem akarja, hogy minden diákjának el kelljen költözni” lehetőség híján, és a mindent átszövő korrupció miatt az országból, így végveszélybe sodorvaa helyi magyarokat.

Az ellenzék pedig nagyon figyelt arra, hogy a szerbiai kisebbségek sehol se érezzék magukat kirekesztve a mozgalomból. A muszlim többségű Novi Pazarban az egyetemet elfoglaló diákok helyenként hidzsábban és palesztin zászlókkal vonultak együtt a szerb zászlós tömeggel, a magyarokat magyar nyelven, magyar tagokkal és a magyarországi szövetségeseik részvételével szólította meg.

És noha a hírek Szabadka egyik szegényebb részén, a Makkhetes (Makova) negyedben is arról szóltak délután 5 és este 7 között, hogy a kormánypárti „erős emberek” akciókra készülnek, mivel vesztésre állnak, ebből végül semmi sem lett. Vučić hiába vezényelte ki a rendőröket, illetve a pártja és más szélsőséges csoportok ismert verőembereit az utcára katonai járművek kíséretében, és hiába zárta körbe kordonokkal nagyjából este 6 órára a Köztársasági Választási Bizottság belgrádi székhelyét, este 7 óra körül mégis minden habozás nélkül beismerte súlyos vereségét és távozott.

Ezzel 14 éves, rejtélyes gyilkosságoktól, maffiabotrányoktól, elhanyagolt, kapkodva megépített projektektől hemzsegő, a földet, természetet és az embert a végső határig kizsákmányolni igyekvő rendszere egy nap alatt véget ért, fölötte a hatmilliós Szerbiában több mint négymillió szavazó mondta ki az ítéletet.

Ez, ahogy mások is hangsúlyozták, az első olyan megbukott európai „erős ember”, akit egy konkrét egyetemista blokádsorozat, majd az általuk megszervezett országos tiltakozások és végül politikai mozgalom saját maga buktatott meg. A szerbek jelenleg, október 26-án erre olyan büszkék, mint arra, amikor Jugoszlávia partizánjai egyedül, a szovjetek vagy más szövetségesek konkrét katonai beavatkozása nélkül szabadították fel hazájukat 1945-ben.

A kérdések persze számosak. De a választás éjszakáján Szabadka főterére és főutcájára tóduló tömeg ezen az éjjelen a magyar zászlós mellényben közöttük lévőket ölelgették, kínálták meg egy korty itallal, vagy éppen hálálkodtak nekik. A vajdasági városban számosan emelték ki nekem is, nagyon közelről követték a magyarországi választásokat, és „sokan azután kezdték csak elhinni, hogy sikerülhet változást elérni úgy, ahogy Magyarországon Orbánt leváltották” – mondták például.

Az önkéntesen segítők és urnaőrök a nap végén úgy érezték, végül is nem főként a munkájukkal, hanem a puszta jelenlétükkel emelték a morált.

Sövény Ferencnek, az Egyetemista Lista magyar segítőjének a válasza egyértelmű volt: Magyarországon szilárdan kialakult az a vélemény, hogy a határon túli politikai szervezetek egyszerűen Orbán Viktor és a NER kitartott ügynökei, akik az otthoni magyarok „pénzét költik.” Meg akarják mutatni, hogy nem így van, hogy a helyi közösség létezik Orbán Viktor nélkül is, és megvan a saját politikai véleménye is. Így a vajdasági magyar képviselet „felszabadítása” az Orbán-korszak terhe alól az egyik fő célja volt a szerbiai választások alatti aktivizmusnak.

Ez az örökség messze nem csupán szimbolikus. Csantavér mellett elhaladtunk Szerbia legnagyobb takarmányüzemének épülete mellett. Az iroda pár éve, 2022-ben a magyar hírekbe is bekerült: a cég magyar vezetői a VMSZ megbízásából itt szervezték meg a levélszavazást a magyar országgyűlési választásra, ez több mint 90 százalékban a Fidesz listájára leadott szavazatokat jelentett. A cég hatalma a gazdák felett óriási, a takarmányt szabott árakon, monopóliumként adják el nekik, így a függőségi viszony egyértelmű. A Fidesz-kormányokon keresztül addig nem látott összegű fejlesztési pénzek áramlottak a cég felé, ennek alternatívája viszont az lett volna, hogy Vučić és az SNS üzleti körei ezt a társaságot is könnyedén átveszik.

A helyi magyar kvázi-burzsoázia tehát vasököllel tartotta kézben a közösségeket, de Orbán Viktor védelme, Belgráddal ápolt jó viszonya és pénzügyi támogatása nélkül csak a tulajdonos változott volna, a módszer nem.

A helyzet persze nem egyszerű, a győzelmi mámorban úszó ország előtt ott a fenyegető jövő. Annak másnapján a helyi és nemzetközi sajtó már geopolitikai álláspontjukról, közpolitikai terveikről kérdezték a Lista győztes jelöltjeit: milyen lesz a viszonyuk az Európai Unióhoz? Milyen lesz a viszonyuk Oroszországhoz, Ukrajnához, Trump elnökhöz és a pápához? Hogyan változik a magyarság helyzete magától a parlamenti választástól? A régi rend lebontása, vagy a mindennapi problémák lesznek-e tevékenységük előterében?

A képviselők olykor adnak egyértelmű válaszokat ezekre a kérdésekre, olykor pedig úgy tűnik, erre még várni kell.

Egyetlen kérdésre született mindent elsöprő válasz. Hétfőn a reggeli órákban a Szabadkáról Belgrádba induló expresszvonaton tömött, állandó, izgatott, szerb és magyar nyelvű csevegés tölti be a teret. Ez csak egyetlen percre szakadt meg: amikor a vonat áthaladt az újvidéki főpályaudvaron, ahol az előző, a Budapest-Belgrád vasút keretében felhúzott esővédő tető két évvel ezelőtt a várakozókra szakadt, és a tragédia 16 áldozatot követelt. Ekkor síri csend lett úrrá a fülkében. Az áldozatok, akiknek az emlékére a vonulók, tiltakozók és tüntetők egy éve szinte minden alkalommal kegyelettel, letérdelve emlékeztek, most egyfajta elégtételt nyerhetnek. Elégtételük pedig kicsit az áldemokráciával takarózó, a világ legaljasabb cégeit és üzleti köreit gond nélkül kiszolgáló rezsim összes áldozatáé is.