Az egészségügyi miniszter alig három hete egyeztetett nőjogi és más civil szervezetekkel, valamint az orvosszakma képviselőivel – aminek során kiderült, hogy a szívhangrendelet finoman szólva sem élvezi ezen csoportok támogatását, és egyetértettek abban, hogy könnyíteni kell az abortuszhoz való hozzáférést. Ennek fényében nehezen érthető, hogy a közismerten az abortusztilalom pártján álló egyházak véleményét miért kéri ki a kormány. Egyáltalán, mi köze az egyházaknak ahhoz, hogy miként szülnek – vagy nem szülnek – a nők?  

Dr. Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter – mint már kifejtette – nem ért egyet a szívhangrendelettel. A korábbi kormány által bevezetett intézkedés jegyében az abortuszra váró nőknek meg kell hallgatniuk magzatuk „szívhangját”, vagyis ahogy a szívcsővel, szívkezdeményük összehúzódásával pumpálják a vért a szervezetükben.

A rendeletről megannyi nőjogi, egészségügyi és más módon érintett szervezet fejtette már ki, hogy nem jó másra, mint az egyébként is súlyos lelki nehézségekkel küzdő, nehéz élethelyzetben lévő nők további traumatizálása, az abortuszok számát ellenben aligha csökkenti az „életvédőként” aposztrofált intézkedés.

Miután a fenti szervezetekkel tárgyalt, a miniszter – ahogy a kormány július végi kommünikéjében megerősítette – most az egyházak képviselőit készül fogadni, hogy egyeztessenek a szívhangrendelet és az abortusszal kapcsolatos szabályozások sorsáról.

Ez – és ha már ott tartunk, az érintettek (nők) valamint a szakma (orvosok) megkérdezése után az egész hosszadalmas egyeztetősdi – már csak azért is érdekes eljárás, mert a Fidesz annakidején mindenféle egyeztetés nélkül vezette be a szívhangrendeletet. Így akár ki is lehetne vezetni, tekintve hogy a szélsőségesen konzervatív, szélsőjobboldali és egyházi álláspontokon kívül mindenki szerint népszerűtlen és káros, ahogy Csengel Karina kollégánk kifejtette.

Orbán Viktor kormányától korábban sem volt idegen az abortuszellenes retorika – Novák Katalin témával foglalkozó szervezete konferenciát is tartott a témában. De a 2022-es döntésben kétségtelenül szerepet játszott az is, hogy így próbálták kifogni a szelet a Mi Hazánk vitorlájából, amely először javasolta azt a parlamentben „a népességfogyás nemzethalálba vezető tragédiájára” hivatkozva.

Az abortusz megnehezítését bármikor kerül is szóba, lelkesen támogatják a nagy egyházak is.

A szívhangrendelet – ahogy a rendelet írja, a „magzati életfunkciók működésére utaló tényező” megismerésének kötelezettsége – ritkán szerepel hivatalos egyházi állásfoglalásokban, a katolikusok és a reformátusok internetes portáljain ugyanakkor nem nehéz támogató írásokat találni. Az evangélikusok kevésbé dogmatikusak, súlyos kockázatok esetén elfogadhatónak tartják az abortuszt. A szintén jelentős – bár nagyságrendekkel kisebb – befolyással bíró zsidó felekezetek leginkább nem foglalkoztak vele, bár a judaizmusban maga az abortusz alapvetően szintén életellenes bűnnek számít. Ahogy az is látványos, hogy a keresztény egyházak kommünikéik szerint elvileg nyitottak a szívhangrendelettel kapcsolatos egyeztetésre.

Mind a katolikusok, mind a reformátusok hivatalos, a minisztériummal való egyeztetéssel kapcsolatos közleményéből kiderül, hogy a szívhangrendeletet technikai kérdésként értelmezik, alapvetően magának az abortusznak a megakadályozására koncentrálnak. Ugyanakkor az is igen egyértelmű, hogy továbbra is az abortusz tiltása mellett foglalnak állást, nyíltan közösséget vállalva az „életvédő” szervezetekkel, amelyek valójában világszerte az abortusz betiltásáért lobbizó csoportokat jelentik.

Ezek után kérdés, hogy Hegedűs miniszter mit vár az egyházakkal folytatott egyeztetésektől.

Az egyik lehetőség, hogy Hegedűs Zsolt miniszter és a kormány a civilekkel, szakértőkkel és az orvosszakmával folytatott egyeztetések után valóban meg kívánja fontolni az egyházak szempontjainak – radikális abortuszellenesség – figyelembevételét. Hogy ettől mit várnak az talány – különösen annak fényében, hogy az abortusz tiltásával kapcsolatos vitát Hegedűs szerint nem nyitják ki – tekintve hogy az egyházak megmásíthatatlan álláspontja szerint a művi terhességmegszakítás konkrétan, a szó legszorosabb értelmében vett gyilkosság.

Sőt. Egyházi fenntartású patikákban még olyat is láthattunk, hogy megtagadták az egyébként orvos által felírt fogamzásgátló, illetve esemény utáni tabletta kiadását, ami megelőzi a fogamzást, tehát a magzatelhajtással párhuzamba állítani már valóban középkori stílusú világszemléletre utal. Ráadásul a vonatkozó kutatások szerint még csak nem is veszélyes. Pláne nem annyira, mint egy abortusz, vagy annak megtagadása.

Netán az egyházak segítségére várnak?

„Egyházunk a magyar társadalom részeként évtizedes tapasztalattal rendelkezik a válsághelyzetben lévő családok, várandós édesanyák és a megfogant életek védelmében. Mindez számunkra nemcsak elvont igazság, hanem konkrét szolgálat: családok, várandós édesanyák, örökbefogadás előtt álló szülők mindennapi professzionális támogatása és lelki kísérése. Az édesanya és a gyermek nem ellenfelek. A válsághelyzeteket a valódi segítséggel lehet megoldani”

– írják a katolikusok.

Mindez túlnyomórészt igen szépen hangzik, a megfogant életek védelme kitétel azonban segít megérteni a nagy szavak jelentését: miszerint

amennyiben tehetik, a helyzetére való tekintet nélkül magzata kihordására kényszerítenek minden válsághelyzetben lévő, bármilyen okból az abortusz lehetőségét mérlegelő nőt.

Ebben kétségkívül évtizedes, ha nem évszázados tapasztalataik vannak, ez azonban nem jelenti azt, hogy használni is kell őket. Az abortuszra kényszerülő nőknek tehát kétségkívül nem olyan lelki segítségre van szükségük, amilyet a katolikusok ígérnek, és nem is a szülésre kényszerített nők gyerekeinek örökbeadásában játszott közvetítői szerep a segítség, hanem akár a lakhatás biztosítása, esetleg az abortuszok, nem várt terhességek megelőzése érdekében a szexuális nevelés, a fogamzásgátló eszközök elérhetőbbé tétele, a nők érdekérvényesítő-képességének növelése… ésatöbbi, napestig lehetne sorolni a példákat.

És nem is egyeztethető össze a kormány közleményében olvasható állásfoglalással, miszerint „a szabályozásnak egyszerre kell szolgálnia a nem kívánt terhességek megelőzését, a korszerű és hozzáférhető fogamzásgátlást, a tárgyilagos tájékoztatást, a betegbiztonságot, a valós segítségnyújtást és az emberi méltóság tiszteletét.” Persze kérdés, mennyire veszik komolyan az állásfoglalást, ha hatalomtechnikai szempontból érdekeik épp másképp kívánják.

Ha tehát a nők érdekeit védő, nők számára szolgáltatásokat nyújtó civilek, az orvosszakma jelentős része, valamint a kormány saját álláspontjával nem összeegyeztethető az egyházak álláspontja, mégis egyeztet velük abortuszkérdésben a miniszter, nehezen juthatunk más következtetésre, mint hogy gesztust akarnak tenni egy olyan társadalmi csoportnak, amely fontosabbnak tartja avítt dogmák követését mint a nők önrendelkezését, testi-lelki egészségét – valamint az „életvédő” munkásságuk nyomán esetlegesen megszülető gyerekek jóllétét.

Az egyeztetéssel talán megpróbálhatják lesikálni magukról az ellenzék vádját, miszerint vallásellenesek – Hegedűs miniszter maga is hangoztatta korábban hitének fontosságát.

Azonban az, hogy egyik vagy másik kormánytag vallásos, vagy az egyházak hangosan ajvékolnak egyes kérdésekben, egy – elvileg – szekuláris államban nem jelenti azt, hogy feltétlenül be kellene vonni őket olyan társadalmi egyeztetésekbe, amelyekhez legfeljebb saját meglátásuk szerint van közük. Ilyen például az, hogy egy nő szabadon dönthessen a teste felett.

Amit most látunk, az szélkakaskodás, azon politikai bátorság hiánya, amely szükségeltetne egyes markáns változások előmozdításához. Az előző kormány elhitette velünk, hogy az egyházaknak igenis teret kell engedni – vagy legalábbis úgy tenni, mintha egyes intézkedéseket vallási alapokon hoznának – a döntéshozatali folyamatok során, ehhez pedig hozzá is szoktunk. Ezt a dogmát folytatja az új kormány is, amikor olyan kérdésekben egyeztet az egyházakkal, amelyek tekintetében teljesen irrelevánsak kellene hogy legyenek. Továbbá bár a temus Kállay-kettőssel lehet hogy ideig-óráig el lehet lavírozni a politikában, az is kérdéses, mennyire kifizetődő az ellenfél retorikáját visszhangozni: miért lenne jó azt bizonygatni, hogy lám lám, az előző kormány helyesen tette, mikor lépten-nyomon az egyházakra hivatkozott?

Pláne azután, hogy megannyiszor láthattuk, az egyházak, vagy pláne a politikai kereszténység bábáskodása mellett rendszerint nem kívánt és népszerűtlen jogszabályok születtek. Nem lehet vita tárgya, hogy a szívhangrendeletet a történelem szemétdombjára kell hányni, de hosszasan lehetne sorolni az olyan, mai napig hatályos szabályozásokat, amelyeket az érintettek, esetünkben a nők bevonása nélkül alkottak meg, és amelyeknek alig van más foganatja, mint a nők önrendelkezésének korlátozása.

Adjuk meg tehát az egyháznak, ami az egyházé – ami szekuláris államban elsősorban a működésük engedélyezését, világnézetük hirdetését, stb. jelenti. A nőknek pedig adjuk meg, ami a nőké, és ezeket érdemes jól látható, markáns vonallal szétválasztani.

Az ásatag dogmáknak ugyanis az egyházban talán lehet keresnivalójuk, a nők méhében viszont semmiképp.