Körülbelül egy éve több százezren vonultak utcára, miután a Fidesz megpróbálta ellehetetleníteni a Pride megszervezését. A tiltási kísérlet megbukott, a kormányváltással pedig megszűnt a közvetlen fenyegetés, de az LMBTQ-csoportokba tartozók jogbiztonsága továbbra sem valósult meg Magyarországon.

2025-ben a Fidesz tiltással próbálta megakadályozni, hogy megrendezzék a Budapest Pride-ot. Az intézkedés azonban úgy tűnik, mozgósította az embereket: több százezren vonultak utcára, így a Pride a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legnagyobb tüntetésévé vált. Az idei Pride jóval kisebb volt a tavalyinál – de a rekordhőség ellenére még így is legalább 50 ezren vonultak fel. A tüntetők létszámának csökkenése aligha meglepő: a Fidesz bukásával megszűnt az a közvetlen politikai fenyegetés, amely egy évvel korábban százezreket vitt az utcára. Sokan a kormányváltással fellélegeztek, és joggal érezhették úgy, hogy a legrosszabb időszak véget ért.

Ám az LMBTQ*-közösségek helyzetét nem az mutatja meg, hányan vonulnak fel egy Pride-on – még ha a tavalyi tömegrendezvény fontos jelzése is volt annak, hogy milyen sokan álltak ki mellettük. Sokkal

lényegesebb kérdés, hogy a kormányváltás után mi változott valójában azok életében, akik továbbra sem élnek egyenlő jogokkal. A válasz kijózanító.

A házassági egyenlőségtől a transznemű emberek jogi elismerésén át a homofób jogszabályok eltörléséig hosszú a lista, amelyet sem minden idők legnagyobb Pride-ja, sem önmagában a kormányváltás nem oldott meg. Nézzük végig, mivel maradt adós a politika.

A léc a pokolban van

A kormányváltás kétségtelenül előidézett olyan fejleményeket, amelyeket néhány hónappal ezelőtt még nehéz lett volna elképzelni. Júniusban megszűntek a Buzás-Hábel Géza és Karácsony Gergely ellen indított eljárások: előbbit a 2025-ös pécsi Pride megszervezése, utóbbit pedig a budapesti Pride önkormányzati rendezvényként való megtartása miatt vonták eljárás alá. Ezek az ügyek emlékeztetnek arra, milyen mélyre jutott a korábbi kormányzat: tavaly tavasszal a parlament úgy módosította az Alaptörvényt és a gyülekezési törvényt, hogy a gyermekek „egészséges fejlődéshez való jogára” hivatkozva jogalapot teremtsen a Pride-rendezvények betiltására és a gyülekezési jog korlátozására – ezt a módosítót mindmáig nem vonták vissza, annak ellenére sem, hogy a tiltási kísérlet zajos kudarcot vallott.

A politikai légkör is érezhetően megváltozott. Magyar Péter tavaly még csupán egy rövid, inkább Orbán Viktort bíráló bejegyzésben reagált a Pride körüli eseményekre, azóta azonban több olyan nyilatkozat is elhangzott a kormány részéről, amely néhány éve elképzelhetetlen lett volna. Tarr Zoltán például a könyvek kötelező fóliázásának megszüntetését vetette fel, Magyar Péter pedig úgy fogalmazott, hogy „a házassághoz csak két igen kell”, s később Rétvári Bence kérdésére azt válaszolta, a választásokon megbukott kormánypártok „jöjjenek ki a magyar emberek hálószobájából”, ami óvatos nyitásként értelmezhető a házassági egyenlőség irányába – erre az Amnesty International konkrét szakpolitikai javaslatot is tett. Emellett a Radnai Márk nevével fémjelzett Működő és Emberséges Magyarország Intézete (MEMI) is teret engedhet további társadalmi egyeztetéseknek, amelyek elképzelhető, hogy az LMBTQ*-közösségekbe tartozók jogérvényesítési lehetőségeit is tágítanák. Ezek előremutató fejlemények ugyan, de egyelőre inkább csak a hangnem változásáról árulkodnak.

Márpedig a magyar társadalom ezekben a kérdésekben ma már előrébb jár, mint a politika. A Háttér Társaság megbízásából készült reprezentatív Medián-kutatás szerint a magyarok 57 százaléka visszavonná az előző kormány szexuális és nemi kisebbségek jogait sértő intézkedéseit, köztük a propagandatörvényt, a transznemű emberek jogi nem- és névváltoztatását ellehetetlenítő szabályozást, valamint a Pride betiltását célzó rendelkezéseket. Még beszédesebb, hogy a válaszadók 68 százaléka támogatná az azonos nemű párok házasságát és örökbefogadási jogát is – ilyen magas támogatottságot korábban még egyetlen hazai kutatás sem mért.

Ehhez képest a 2021-ben elfogadott, gyermekvédelminek nevezett törvény továbbra is korlátozza azoknak a tartalmaknak az elérhetőségét a kiskorúak számára, amelyek a homoszexualitást vagy a transzneműséget jelenítik meg. Ez a szabályozás vezetett a könyvek fóliázásához, és évek alatt széles körű öncenzúrát alakított ki a kultúra, az oktatás és a média területén.

Ezeknek a szabályozásoknak következménye van – s erre legutóbb egy június 9-én eltűnt fiatal tragédiája tanúskodik. A 19 évesről később kiderült, hogy önkezével vetett véget életének, de halálhíre nyomán a közösségi médiában gyűlölködő kommentek áradata kezdte taglalni nemi hovatartozását, a minimális méltóságot is megtagadva az áldozattól és gyászoló hozzátartozóitól. Ez a hozzáállás nem független attól a toxikus közbeszédtől, amelyet a Fidesz tizenhat évnyi kormányzása is alapvetően formált – és óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mennyivel könnyebb lett volna segítséget kérni, támogató közösséghez fordulni, vagy egyáltalán információhoz jutni egy olyan országban, amelyben a nemi hovatartozást érintő kérdéseket eleve nem tabusítja a politikai közbeszéd.

Ez, de mégannyi eset is emlékeztet arra, hogy változatlanul érvényben van a köznyelvben „33-as paragrafusként” ismert szabályozás öröksége is. A Semlyén Zsolt által beadott 2020-as salátatörvény egyik módosítója a „születési nem” fogalmának bevezetésével gyakorlatilag megszüntette a jogi nem- és névváltoztatás lehetőségét Magyarországon. Amint azt Zsugyó Virág, az Amnesty International munkatársa megfogalmazta:

„(b)ár Magyarországon a nemi megerősítő műtétek legálisak, 2020 óta nincs lehetőség a nem és ehhez kapcsolódóan az utónév megváltoztatásához. Ennek következtében az érintettek nap mint nap jogsértésekkel és hátrányos megkülönböztetéssel szembesülnek az egészségügyben, az oktatásban és a munkaerőpiacon.”

A szexuális és nemi kisebbségeket érintő egyenlőtlenségek sora kiviláglik abból a WMN-en megjelent Látlelet-részből is, amelyet Szabó Anna Eszter Zsirka Hella segítségével írt meg – s amelynek központi üzenete a cikksorozat egyik mottója is, hogy „itt kell élned, hogy elhidd.”

Magyarországnak nem csupán emberi jogi, hanem nagyon is kézzelfogható anyagi oka is lenne a változtatásra. Az ország ellen 2018 óta folyik a 7-es cikk szerinti jogállamisági eljárás, az uniós források egy részének befagyasztása azonban elsősorban a jogállamisági feltételességi mechanizmushoz és a helyreállítási alaphoz kapcsolódó követelményekhez kötődik. Ezek között nemcsak korrupcióellenes és igazságügyi reformok szerepelnek, hanem az EU Alapjogi Chartájának érvényesülése is. Az Európai Bizottság szerint a 2021-es homofób törvény sérti ezeket az alapjogokat, ezért vissza kellene vonni azokat a rendelkezéseit, amelyek korlátozzák a homoszexualitás és a transzneműség megjelenítését vagy az ezekhez kapcsolódó információk hozzáférhetőségét. A civil jogvédő szervezetek (Amnesty International, Magyar Helsinki Bizottság, K-Monitor, Ökotárs, Háttér Társaság, Mérték Médiaelemző műhely, Utcajogász, TASZ) szerint a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy sem a transznemű emberek jogi elismerését ellehetetlenítő, úgynevezett 33-as paragrafus örökségét nem számolta fel a magyar állam, sem a korábbi korlátozásokat nem enyhítette érdemben. Sőt, a Pride betiltását célzó szabályozásokkal több területen tovább romlott a helyzet. Vagyis

az LMBTQ*-csoportokba tartozók jogegyenlősége része azoknak a feltételeknek is, amelyek teljesítése nélkül Magyarország aligha férhet hozzá maradéktalanul azokhoz az uniós forrásokhoz, amelyek hazahozatalát az új kormány is megígérte a kampány során.

Ezek a követelések pedig meglehetősen szerények: a házassági egyenlőség, az egyenlő családjogi elismerés, a transznemű emberek jogi elismerésének helyreállítása, az információhoz, könyvekhez való hozzáférés csak a minimum. Ha nap mint nap nem ezekre a minimumokra kellene fókuszálnunk, a követelésekhez hozzá lehetne csapni a korszerű, átfogó szexuális nevelés, vagy éppen a szexuális úton terjedő betegségek prevenciójának támogatását, a szakellátás fejlesztését (nem pedig konzekvens leépítését, amint azt láthattuk a bőr- és nemibeteggondozók jelentős részének bezáratásakor, vagy éppen a tavalyi Dél-pesti Centrumkórházban történt, máig tisztázatlan leépítés kapcsán). Utóbbi kérdés aztán végképp nem csupán az LMBTQ*-csoportokba tartozókat érinti, és mégis azt látni, hogy ma Magyarországon legnagyobbrészt queer emberek és szervezetek foglalkoznak prevencióval és edukációval e téren.

Egy olyan országban, amelyet legnagyobbrészt konzervatív politikusok kormányoznak, a világért sem akarnánk ötleteket adni további jogkorlátozásokhoz – ám egy pillanatra mégiscsak játszunk el azzal a a gondolatkísérlettel, hogy mi lenne, ha nők esetében nem csupán az abortuszhoz való hozzáférést korlátoznák, hanem magáról az abortuszról sem lehetne nyilvánosan tájékoztatást adni, könyveket, információs kiadványokat megjelentetni, vagy éppen szórólapokat terjeszteni. Az LMBTQ*-csoportokba tartozó emberekkel évek óta ez történik.

Az információ korlátozásának pedig nem csupán rájuk nézve van következménye: ma ott tartunk, hogy a szakmailag megalapozatlan „gyermekvédelemre” hivatkozva egy egész generáció nő fel úgy, hogy szexualitásról és párkapcsolatokról szinte kizárólag heteronormatív és konzervatív mintákat kap. Miközben a közéletet ellepik a hagyományos családmodellt népszerűsítő kampányok és rendelkezések – a kismama-szépségversenyektől a szívhangrendeletig –, csak éppen arról nem esik szó, hogy hogyan lehet azt megtanítani egy kiskorúnak, hogy a saját testéről és szexualitásáról neki van joga rendelkezni, és nem kell elfogadnia azt, ha partnere, egy tekintélyszemély, vagy éppen a magánéletében turkáló politika kontrollálja, leuralja, megalázza vagy bántalmazza. Azt is ideje lenne már megértenünk, hogy a NER-t átitató korrupció mellett ennek a konzervatív „gyerekvédelemnek” közvetlen következménye, hogy többek között a bicskei gyermekotthonbeli visszaéléseket túlélők olyan sok ideig nem mertek megszólalni.

Ez a rezsim a forradalmi képzeletet is kiöli belőlünk, ha hagyjuk

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy számos országban halálbüntetés vagy kínzás jár a melegségért. A tavalyi Pride-hónap kapcsán Szücs Zoltán vette sorra a Mércén, hogy hányféle jogkorlátozás éri az LMBTQ*-csoportokba tartozókat Európában is. Írása arra emlékeztet, hogy ezek a jogok nem lineárisan bővülnek, az egyre inkább konzervatív irányba sodródó Nyugaton mindinkább visszavágják a szexuális és nemi kisebbségek (és ezzel párhuzamosan a nők) eddig kiharcolt jogait.

Az emberi jogok folyamatos nyirbálása közben radikálisnak tűnhetnek ugyan a magyarországi civil jogvédők követelései, de

amíg a minimumért – a diszkriminatív jogszabályok eltörléséért – folyik a küzdelem, nehéz távolabbra látni és tágítani a politikai képzeletet.

Hiszen nem kellene megállnunk a házassági egyenlőségnél, feltehetjük a kérdést, miért a patriarchális családmodellhez kötjük a gondoskodási munka társadalmi elismerését és (mégoly alacsony) anyagi támogatását. Amikor azért kell harcolni, hogy az azonos nemű párok ugyanúgy meglátogathassák egymást a kórházban, vagy ugyanazok a jogosultságok illessék meg őket örökbefogadás, vagy éppen egy hozzátartozó elhalálozása esetén, mint bárki mást, kevés tér marad arra, hogy a közösségi összetartozás és a gondoskodás más formáiról gondolkodjunk – a vér szerinti mellett a választott családokról, vagy éppen a barátságokról.

Amikor azon kell felháborodnunk, hogy a kevés magyarországi HIV/AIDS-prevencióval és kezeléssel foglalkozó szakember egyikét elbocsátják, s hogy a USAID-pénzek megvonásával Trumpék nemzetközi szinten korlátozzák az ellátást, a prevenciót és a kutatást – elsikkad, hogy a kutatások mennyire közel hozták a vírus legyőzésének lehetőségét. De arra sincs így idő gondolni, hogy mennyire hiányzik a közoktatásból egy átfogó, queerfeminista szexuális és érzelmi nevelés – hiszen az ellen kell éppen küzdeni, hogy Novák Elődék ne a kismamaságot prezentálják kamaszlányoknak, mint egyetlen élhető jövőt.