Nem kérdés, hogy a szombati Pride szemünk előtt zajló történelem volt. Az emberemlékezet óta látott legnagyobb magyar tömegesemény, amihez talán csak Nagy Imre újratemetését lehet hasonlítani, alapjaiban rajzolhatja át a kormányról, az ellenzéki szereplőkről és a jogegyenlőségért, boldogságért küzdő queer emberekről alkotott képet, itthon és a nemzetközi sajtóban egyaránt. Az Erzsébet hidat, a rakpartot, a Kossuth Lajos utcát és a Károly körutat egyszerre megtöltő felvonulásról készült képek visszavonhatatlanul a társadalmi emlékezet meghatározó részévé válhatnak.

Az, hogy az óvatos becslések szerint is legalább 200 ezres, de talán ennél is jóval nagyobb tömeg mit jelent a résztvevők és a queer embereket fegyverként használó, életükön acsarkodó politikai erők számára, továbbra is kérdéses. A cikkben erre keressük a választ.

A Fidesz hülyét csinált magából, és nem bír leállni

„Azt tanácsolom, hogy a Pride szervezői ne bajlódjanak az idei felvonulás előkészítésével! Kidobott pénz és idő” – fogalmazott évértékelő beszédében Orbán Viktor, majd néhány héten belül rohamtempójú törvénykezéssel és alkotmánymódosítással, arcfelismerő rendszerek és nagyösszegű büntetések belengetésével igyekezett súlyt adni a szavainak. A tiltás nyomán több demonstrációt tartottak, számtalan ember állt ki a Pride mellett, és még többen jelezték/érezték, hogy első alkalommal részt kell venniük a felvonuláson. De a kormány megingathatatlannak tűnt. 

A fideszes elit arról értekezett, hogy a Kincsem Parkban, egy lóversenypályán nyugodtan vonulgathatnak a melegek, Lázár János alig néhány héttel a Pride kitűzött dátuma előtt pedig úgy fogalmazott: „Ne csináljunk magunkból hülyét azzal, hogy hoztunk egy törvényt, és nem hajtjuk végre”.

Mindezek ellenére több százezren vonultak végig Budapest utcáin, hogy ellentmondjanak a Fidesznek, kiálljanak a szexuális kisebbségek mellett és a szólásszabadsághoz való jogukért.

Ez a kormány egyértelmű és hatalmas veresége.

Hogy ennek milyen következményei lesznek, még nehéz felmérni, naivan és optimistán gondolhatnánk, hogy a nemzetközi figyelem hatására egy ideig lejjebb tekerik a homofób hadjáratot és más, a Tiszát jobban károsító területek felé fordulnak. Talán az is előfordulhat, hogy gesztusértékkel eltekintenek a büntetésektől, és megpróbálják elkerülni az eseményről való kommunikációt, hagyva, hogy a feledés számukra jótékony hatása minél előbb elérkezzen. 

De persze az is egyaránt lehetőség, hogy a vereség ellenére ragaszkodnak a témához, megpróbálják maguk alá gyűrni a felhajtást – ha valóban azt látják, hogy megéri, mert elegen gondolják, hogy ez egy valóban annyira fontos ügy, amit a vereséget követően sem szabad „veszni hagyni”. A kultúrharcban eddig arctalan „ellenség” képét meg tudják teremteni a vonuló tömeg átértelmezésével.

A legvalószínűbb, hogy semmilyen stratégiaváltásra nem számíthatunk a Fidesztől. Business as usual: folyik tovább, ami eddig; zajt csapnak, hogy eltereljék a figyelmet a vereségről.

Kérdés, hogy sikerül-e?

A kormányközeli felületek már neki is láttak a kakofónia teremtésének és a vereség győzelemmé átkeretezésének. Ez eddig az elmúlt hónapok meghátrálásaihoz hasonlóan elég ügyetlennek, a szokásosnál is egyértelműbb logikai bukfencekbe keveredőnek tűnik.

A miniszterelnök például arról írt a Harcosok Klubjának a felvonulás után, hogy „ez a bizonyíték arra, milyen lenne az életünk, ha az ország élén nem a szuverenitásunkat védő nemzeti kormány állna”. De hát az országnak (legalábbis a Fidesz szerint) éppen ilyen kormánya van. És ez a kormány engedte, hogy a szerinte gyermekek érdekeit sértő esemény megtörténjen – vagyis

Orbán Viktor képtelen arra, hogy az általa kiemelten fontos kérdésben „megvédje” a magyar állampolgárokat.

A miniszterelnök sokat ígérve hétfőn interjút is adott a TV2-nek, amitől a kérdés tisztázását várta a sajtó, de Orbán Kapu Tiborral folytatott beszélgetésének dicsőítésen túl nem sok ideje jutott Gönczi Gábornak arra, hogy a Pride-ról is kérdezzen. Amikor mégis szóba került a téma, a kormányfő zavaros magyarázatában először arról beszélt, hogy 2022-ben már döntött a kérdésben a kormány, vagyis arra az érvénytelen népszavazásra hivatkozott, ahol az emberek kevesebb mint fele szavazott a kormány oldalán. Majd a bevált kormányzati kommunikációs elemek felsorolásával próbálta meg összemosni a Pride-ot Brüsszellel, a migrációval és a háborúval.

A Mandiner hasábjain, a Nézőpont intézetet idézve továbbá már vasárnap kiderült, a Pride-dal „bevált Orbán Viktor mesterterve”. Ez a lap szerzője szerint nem volt más, mint hogy az ellenzék eggyé váljon a Pride-dal, melyet a magyarok többsége ellenez. Ezek szerint az esemény megtiltásával és a hergeléssel Orbán egész eddig a választói szemébe hazudott? Ha ez volt a terv, akkor maga sem vette komolyan a gyermekek védelmét, és az esemény megtörténte igazából győzelem?

Ha pedig komolyan vette az általa ismételt gyermekvédelmi vetületet, akkor mestertervében Orbánnak ennél fontosabb volt az ellenzék „besározása”?

Jól mutatja a propaganda zavartságát az is, hogy Karácsony Gergely szerencsétlen kézmozdulatával próbálják meg letudni a Pride-ról való híradásokat. A kézmozdulat mögöttes jelentését az esemény jellege, a főpolgármester beszédének tartalma és a máskor bátran karlendítő újnyilasok túloldalon állása miatt is csak erőltetetten lehet eladni.

De messze vannak a választások, és kérdéses, hogy a kormánnyal szemben álló erők mennyire tudják következetesen a Fidesz hatalomvesztéseként tematizálni azt, ami egyértelműen annak tűnik.

A Tisza hátralépve, fogadás és veszteség nélkül hozta le a hétvégét

Magyar Péter pártja a törvény óta leginkább hallgatólagosan, a sajtó ez irányú elemzéseinek segítségével széles körben el tudta érni, hogy az emberek jó része elfogadja: a tiltás legalábbis részben egy számukra kialakított csapdahelyzet. Kommunikációs zsákutca, ahol ha a Pride mellett állnak ki, a jobboldalról érkező szavazóikkal szemben lehet őket „buzisimogatónak” nevezni, ha az ellen szólalnak fel, akár csak minimálisan is, akkor pedig az őket régóta várt kormányváltó erőknek tekintő liberálisokkal és baloldaliakkal lehet elhitetni, hogy nem ők azok, akiket keresnek.

Sikeresen hitette el ugyanis sokakkal a párt, hogy a Pride nem az ő ügyük, hogy az identitáskérdésekkel szemben ők a hétköznapi embereket „a mindennapokban érintő” kérdésekkel – egészségügy, közlekedés, szegénység – foglalkoznak. Sikeresen kerülte el azt is, hogy a rengeteg szexuális kisebbségként élő állampolgár életét érintő kérdésekkel foglalkoznia kelljen, hiszen elsősorban egy konkrét esemény és nem a folytatólagos jogfosztás kapcsán próbálták meg felkérdezni őket.

Az elmúlt közel másfél évben legtöbb embert megmozgató politikai erő részvétele nélkül történt meg tehát a legnagyobb tömeget megmozgató demonstráció, de a Tisza a stratégikus hallgatással elérte, hogy a távolmaradásba mindenki azt láthassa bele, amit szeretne.

Aki támogatja a Pride-ot, az elhiheti, hogy csupán a fideszes csapdahelyzet miatt nem álltak bele a kérdésbe, aki pedig nem támogatja, az gondolhatja, hogy ugyanemiatt nem álltak ki ellene.

Afelől se legyen kétségünk, hogy a résztvevők túlnyomó többsége a kormányváltásra, így Magyar Péter pártjára szeretné leadni a szavazatát jövőre – mert a gyűlölködésnél jobbnak tartja azt is, aki nem foglal állást. Hiszen az üldöztetéssel szemben egyértelműen jobb kilátást jelent a hallgatólagosság, hogyha nem helyezik a „betiltandó” fiókba a szexuális kisebbségeket, hanem őket egyenlően kezelve bírálják el megmozdulásaikat. 

Persze arról, hogy a jogegyenlőség egyéb területein mik a tervei Magyar Péternek, nem tudtunk meg többet az elmúlt hónapokban – és szinte biztosra vehetjük, hogy ez a választásokig nem is fog kiderülni.

Az óellenzék kiesését nem a Pride fordítja vissza

A hónapok óta radar alatt maradó, a jövő évi választásokra tett előzetes becslésekben bőven a bejutás alatt (vagy a körül) lavírozó ellenzéki pártok (MSZP, Párbeszéd, LMP, Momentum, DK – mára köznyelvesülten óellenzék) ugyan kamionokkal és politikusaikkal meg tudtak jelenni az eseményen, de biztosan nem győztek meg tömegeket arról, hogy rájuk voksoljanak.

Ennek egyik látványos megnyilvánulása volt, hogy amíg a támogatók névsorának felolvasásánál a DK csak a kötelező mértékű tapsot kapta, addig a Kétfarkú Kutyapárt kiemelkedő éljenzésben részesült – a szintén kamiont indító MSZP pedig ki is maradt a felsorolásból.

Bár a Karácsony által vitt molinó mögött megjelentek az alulról indult mozgalmak átpolitizálását követő demonstrációknál (lsd. rabszolgatörvény tüntetések) szokásosan feltűnő arcok – Kunhalmi Ágnes és társai – jelenlétük hidegen hagyta a résztvevőket, nem tudták a főpolgármesterhez hasonlóan nevükre venni a felvonulást. 

Látványossá vált a kiszorulásuk a napirendet uraló Tisza-Fidesz harcon túli mezőkből is, ahol mára csupán néhány politikus tud a kormánnyal szemben széles nyilvánosságot elérve ellenfélként feltűnni – gyakran a Tisza megjelenését megelőzően indult ügyekben. Karácsony a Pride-dal kapcsolatos fellépése mellett gondolhatunk Jámbor András kiállására a Diószegi utcai házak ügyében vagy Hadházy Ákos korrupciós feltárásaira.

Ezek a pártok évekig a Fidesz napirenduralásának vetették alá magukat és (néhány üdítő kivételtől eltekintve) nem tudtak és egy idő után már nem is próbálkoztak a pártjuk ideológiájának megfelelően következetesen tematizálni ügyeket, aminek következtében elvesztették arcélüket. A Pride-on való megjelenés ezt nem pótolhatja, a résztvevők számára ez csupán a minimum elvárás teljesítése.

Kétfarkúak és Mi Hazánk – szívesebben buliznak, mint buziznak a magyarok?

Két pretisza párt van, amelynek karakterébe beilleszthető a Pride. Az egyik az önmaga politikai másságát is mindig nyíltan vállaló, a szabadságjogi kérdéseket eleve mindenki számára egyértelműként – így a legalizáció, a melegházasság kérdésein való vitatkozást is értelmetlennek – beállító Kétfarkú Kutyapárt (MKKP). A lazasága miatt hitelesen buliztatni tudó párt kamionja nem lóg ki a Tilos rádió és az Auróra/Bánkitó járművei közül, szavazói tudják, hogy a Kutyapárttal mit kapnak – nekik a kérdésben a kalózpártokra jellemző kaotikusság mellett is egyértelmű az álláspontjuk. Vagyis:

hülye, aki egyáltalán azt gondolja, szerelem és szerelem között van különbség.

Ez az esemény résztvevőinek párt felé kinyilvánított meleg üdvözletén is érződött és érződik évek óta. Politikai pártként nekik nem kell aktivistákat szervezniük, egyenpólókban menetelniük, mindenki tudja, hogy helyük van a Pride-on – és azt is tudják sugározni magukról, hogy alapvetően nem politikai haszonszerzés miatt, hanem az őszinte, felszabadult bulizásért jelennek meg.

Hasonlóan őszinte a Mi Hazánk és a hozzá kapcsolódó neonáci szervezetek kezdetektől való részvétele a Pride-on. Kötelességtudóan jelennek meg, hogy boldog emberek arcába ordítsák, hogy „undorító”, hangos kisebbségnek nevezve a felvonulókat. De amíg éveken át a felvonulókat kellett védeni a mások öröme láttán idegállapotba kerülő szélsőjobboldaliaktól, addig

idén már nemcsak, hogy kordonokra nem volt szükség, de rendőri jelenlétre is alig.

A menet egyik kevésbé tárgyalt, de látványos eleme volt, hogy a minimális karhatalmi biztosítással is békésen, atrocitások nélkül zajlott. A rendőrök látványosan nem a felvonulókat, hanem azt a maroknyi gyűlölködőt védték, akik még a molinójukra is a homoszexualitást az élet természetes részeként kezelő Spártát nyomtatták. 

Az elfojtás helyett a felszabadultság, a gyűlölet helyett a boldogság, az elhalkuló kisebbséggel szemben pedig a vidáman hangos többség nyert szombaton.

A Mi Hazánk szavazói pedig pártjuk és mozgalmaik szombati látványos lebőgését, az ellentüntetés érdektelenségbe fulladását egyelőre a kormány tehetetlenségén kérik számon. Hogy miért történhetett meg egy zavartalan melegjogi felvonulás. Hogy okosnak vélt hídfoglalási taktikájuk ellenére hogyan merészelt a többszázezres tömeg oldalára állva a rendőrség utat engedni a Pride-nak.

Karácsony Gergely: aki mer, az nyer

A főpolgármester nem először állt bele a szexuális kisebbségek melletti harc ügyébe, bár eddig – politikai túlélő karakteréhez híven – inkább csak a „könnyebben” nyerhető, szimbolikusabb, valós életviteli kérdéseket nem érintő színtereken. Ilyen volt például a szivárványos zászló kifüggesztése a városházára, annak tiltása után.

A folyamatos csatározások és ellehetetlenítés ellenére az akár a kormánnyal is kompromisszumkereső, szélsőségmentesen és ellenfeleivel szemben gyakran „megértően” lavírozó politikai pályáját figyelemmel kísérők számára meglepetést jelenthetett a főpolgármester szokatlanul bátor beleállása. Bár saját jogértelmezése szerint nem vállalt kockázatot, és a fővédnökké lépés pillanatában is már látszott, hogy az eddigi legnagyobb esemény lesz az idei felvonulás, mégis egy sokak számára hiányzó biztonságot tudott megteremteni – majdnem az utolsó pillanatban.

Ráadásul Karácsony szinte egyedüliként volt alkalmas arra, hogy betöltse ezt a szerepet – az ellenzéki politikusok eljelentéktelenedése és a Tisza elmaradása következtében is. Egyedüliként rendelkezett azzal a legitimációval, ami egyfelől az esemény nevében szereplő „Budapest” szó miatt hitelessé, másrészt a Fideszre gyakran jellemző jogi kiskapu megtalálásával indokolttá is tette megjelenését a Pride szervezői mellett. 

Többen próbálkoztak az ügy arcává válni, elkenve a betiltás homofóbiáját, de a Pride eszmeiségének teljes felvállalásával Karácsony lett az, akit el is ismert akként a nyilvánosság.

Különösen azért, mert a Pride-tiltás kapcsán szervezett leglátványosabb pártpolitikai megmozdulások szervezői, Hadházy Ákos és a Momentum azt nem mint a melegjogok újabb csorbítása, hanem mint a szólásszabadsággal szemben általánosan használni tervezett ítéletként értelmezték. A szivárvány óvatos lefejtésével az ügyről, de legalábbis a küzdelem általánossá tágításával próbáltak meg a megosztó(bb) témát kerülve kormányellenes megmozdulásokat szervezni. 

Ez a Pride résztvevőinek, támogatóinak és az érintetteknek nem elég.

Csak szinte elenyészően kis részük vélheti úgy, hogy ezt a törvénymódosítást más megmozdulásra is alkalmaznák – többségük számára a szexuális kisebbségek elhallgattatása egyenlő a szólásszabadság súlyos csorbításával, és ez éppen elég a kiálláshoz.

Karácsony ezt felismerve tette félre a Tisza, Hadházyék és az óellenzék fideszes elvárásoknak megfelelő óvatoskodását, és gyártatott „szivárványos Budapest” pólókat, állt ki a Pride szervezőivel és nevezte az eseményt Budapest Büszkeségének. A bátor kiálláson pedig látványosan nem talált kapaszkodót a propaganda, az egyértelmű beleállást félremagyarázni tovább nem tudta – így a jogászkodáson túl kénytelen volt azt közvetíteni, amit a főpolgármester magáról üzenni szeretett volna: 

ő az, aki felkarolja és a kormánnyal szemben, a nép akaratának megfelelően meg is fogja tartani az eseményt.

Ezzel Karácsony tovább tudta erősíteni azt az év eleje óta egyre markánsabb képet magáról, hogy a városa lakóinak érdekeit a hatalommal szemben keményebben, akár olyan kényelmetlenségek (BKV-leállás, Rákosdubaj megvásárlása) árán is érvényesíti, amikről a szavazói tudják, hogy a kormány számláját terhelik.

Mi a helyzet azokkal, akikről ez az egész szól?

A fenti szereplők politikai csatározásainak hatására az érintettek kiszorultak a saját ügyük tematizálásából. A szexuális kisebbségek ismételten a politikai erők egymással szembeni küzdelmének eszközévé redukálódtak, akiknek szimbolikus eseményét, küzdelmét a pártok igyekeztek vagy a másikra tolni, vagy a nevükre venni. Bár a Pride eredeti üzenete az elfogadás és a szerelem egyenlősége iránti harc – nemcsak mindenkori hatalommal szemben, hanem a többségi társadalom felé is -,

az esemény most mégis inkább arról szólt, hogy nem lehet ezt a harcot (nem feltétlenül annak üzenetét, hanem magát a harcot) elfojtani.

Ez a Pride-on levetített videók és felszólalások egy részében is érezhető volt: azok elsősorban a konkrét esemény létjogosultságát, a nemzetközileg megtartott felvonulássorozatból való kimaradás jelentőségét mutatták be – azt nem, vagy csak elvétve, hogy milyen hazai szereplők küzdelmeibe illeszkedik be a világmozgalomhoz való csatlakozás. Hogy milyen harcokat vívtak meg a magyarországi LMBTQ-csoportok azért, hogy javítsák a boldogsághoz és egyenlő élethez való hozzáférésüket, amit az ezzel szemben reakciós kormány évek óta próbál ellehetetleníteni.

Azzal, hogy a tüntetéssel „fityiszt mutattak” a hatalomnak kifejezetten a Pride betiltása kapcsán, még nem kerültek napirendre azok az égető kérdések, amelyek az év maradék 364 napján, az utcán, a munkában és otthon, a négy fal között keserítik meg a szexuális kisebbségek, hozzátartozóik és barátaik életét. Kérdéses, hogy a mindenképp csatagyőzelmet jelentő Pride pillanatnyi felszabadultsága ténylegesen fellendítheti-e az évtizedek alatt kiharcolt és néhány éjszakai rendelettel visszavont jogokért folytatott küzdelmet.

Kérdés, hogy a százezres tömeg résztvevőiből hányan lesznek azok, akik nem csak online emelik fel a hangjukata későbbiekben akár a korábbi, akár az elkövetkező démonizálások és jogfosztások kapcsán. Mennyire világos az üzenet, hogy a résztvevők nem csak ezen a napon akarnak boldogok lenni, hanem akkor is, amikor nincsenek szivárványba öltözve, amikor nem zenés kamion mellett vonulnak, hanem öltönyben egy meetingen ülnek, vonatot vezetnek vagy szeretteinkről gondoskodnak.

Hányan lesznek azok, akik nemcsak a felvonuláshoz csatlakoztak, hanem a mozgalomhoz is?

És ha ők sokan lesznek, akkor ez a mozgalom mennyire tud a saját problémáinak megoldásáért folytatott küzdelem után nyitni azokra a szélesebb társadalmi problémákra, amikben egyébként a szexuális kisebbségek is érintettek – az átlagosnál gyakran jelentősebben. Ilyenek lehetnek a szerhasználat, az egészségügy, a lakhatás, a munkahelyi érdekérvényesítés kérdése, amik mindenki számára égetőek, de fokozottan érintik a Pride-on képviselteket.

A magyarországi szexuális kisebbségekre minden bizonnyal még soha nem irányult ilyen nemzetközi figyelem – rengeteg európai politikus és újságíró tért haza a Pride után úgy, hogy képbe került a kormány évek óta tartó homofób tevékenységével. A kérdés, hogy ez a tudás a felvonuláson való megjelenésen és az arról való híradásokon túl is tudja-e a továbbiakban azt jelenteni, hogy figyelik és fókuszban tartják a magyar LMBTQ-emberek ügyét.

Hiszen a Pride betiltása nem a kezdet, hanem a legújabb fejezet, amit a transznemű emberek ellehetetlenítése, a homoszexuálisok pedofíliával való összemosása, az örökbefogadás korlátozása, a könyvfóliázások, a szivárványos zászló tiltásai stb. előztek meg. Ezek a mai napig életben lévő törvények, amik belső politikai nyomás hiányában magyar polgárok százezreinek életét keserítik meg és amikkel szemben a hétvégén ide érkezett nemzetközi szereplők korábban nem emelték fel a hangjukat hasonlóan hevesen.

A most felépült hazai és nemzetközi figyelem fenntartásával a mozgalomnak dolga van, nem elégedhet meg a szombati győzelemmel.