A Tisza párt február 7-én közölte a nyilvánossággal részletes programját, A működő és emberséges Magyarország alapjai címmel. Sokan kommentálták a kormányváltásra esélyes ellenzéki párt ígéreteit: Kiss Soma Ábrahám a Mércén elemezte a párt jobboldali, de a Fideszéhez képest emberséges társadalompolitikai ajánlatát, Lakner Zoltán és Kováts Eszter pedig a Tisza ideológiamentességének illúziójáról beszélt a Partizán műsorában. A páros azt hangsúlyozta, hogy a program megközelítése a technokrata populizmushoz áll a legközelebb, tehát elkerülné az értékválasztást, és az identitáspolitikai besorolhatóságtól is elzárkózik. Erre utal a „nincs jobb, nincs bal, csak magyar” jelmondat is.

Csakhogy a program politikai célkitűzései mindenképp üzennek valamiféle értékválasztást – akkor is, ha ezt nem vállalja fel a Tisza. Például egyértelmű, hogy a párt gazdaságpolitikai irányvonala alapvetően piacpárti, jobboldali megközelítést tükröz. Felmerül a kérdés, hogy a több évtizedes Fidesz-hatalom után milyen sors várhat a nőkre, ha végül sikerül a kormányváltás? Elmozdulhatunk-e végre a nemek közötti jogegyenlőség és joggyakorlat felé? Mire számíthatnak a nők elleni erőszak áldozatai, és mérséklődnek-e a nőket terhelő gondoskodási és reproduktív terhek, amennyiben a Tisza programja megvalósulna? Arra mindenesetre tér nyílhat, hogy számos tabusított, a nők jóllétét érintő kérdésről végre párbeszéd nyíljon, és ne csak a nyilvánosság félreeső szegleteiben.

16 év tagadás

A nemek közötti egyenlőséghez való kormányzati hozzáállást Orbán híres mondata jól mutatja: „nőügyekkel nem foglalkozom”. A Fidesz 16 éve kifejezetten a patriarchális, férfiközpontú társadalompolitikáról szólt. Az Orbán Viktor vezette kormány a strukturális nemi egyenlőtlenségek fokozását segítette elő, még ha nők egyes csoportjainak – a magasabb jövedelmű anyáknak – kedvezett is, családpolitikáján keresztül.

A családon belüli és párkapcsolati erőszak problémáját például következetesen alulkezelte, az állami áldozatvédelmi intézményrendszer pedig messzemenőkig forráshiányos maradt. A nők elleni erőszak visszaszorításáról szóló Isztambuli Egyezményt sem ratifikálták, ennek pedig súlyos következményei vannak a nők elleni erőszakkal szembeni harcra: mind a megelőzésre, mind az áldozatvédelemre és a szakpolitikákra, mind pedig a releváns jogi változtatásokra vonatkozóan – pl. hogy a beleegyezés hiánya is szexuális erőszaknak minősüljön.

Emellett a gondoskodási feladatok terheit – a kisgyermekek, idősek és a betegek ellátása – az állam tudatosan a családokra hárította vissza, ami a gyakorlatban elsősorban a nőkre nehezedik. Bár a Fidesz jelentős családtámogatási programokat indított, ezek jellemzően a felső-középosztálybeli, stabil munkaerőpiaci helyzetben lévő családokat segítették, miközben a nőket egyszerre munkaerőpiaci és otthoni helytállásra ösztönzi. A nők munkaerőpiaci kiszolgáltatottságát vagy a bérszakadékot egyáltalán nem kezelte.

Kováts Eszter politológus találóan úgy fogalmazott, a kormánypárt számára bár „fontosak a nők és nem céljuk őket visszaküldeni őket a konyhába, de a különleges értékük mégiscsak az anyaság. Ezen keresztül érdemelnek védelmet és elismerést”.

Kováts szerint már az is nagy szó a Fidesz politikájához képest, hogy a Tisza nemcsak „anyákként” tekint a nőkre, hanem több, számukra valóban fontos területet is megemlít, többek között megjelenik címszerűen a menstruációs szegénység, az idősgondozási terhek és a családon belüli erőszak is a sorok között. De vajon releváns megoldásokat fognak találni ezekre a problémákra? Lássuk a Tisza-program nőjogi és áldozatvédelmi vetületeit pontokba szedve!

Több áldozatvédelem

Az biztos, hogy a Fidesz kormányzása alatt vajmi kevés átfogó áldozatvédő intézkedést láthattunk az állam részéről. Ahogy arról korábban is írtunk, a kormányzat sosem vonta be a döntéshozásba a nőjogi szakértő szervezeteket, sőt, bizalmatlanul, és gyakran nyíltan ellenségesen viszonyult a hazai civil szférához. Ezt jól mutatja a tavasszal belengetett civilellenes törvény is, melyben a kritikusabb, szakpolitikai kérdésekben megnyilvánuló szervezeteket idegen érdekeket szolgáló szereplőkként állítják be. Ennek nyomán a kormánypárt tehát teljesen elutasította a szakértők által javasolt áldozatvédő rendszereket és megfontolásokat. Eközben a kormányzati áldozatvédelmi tevékenység úgy „működik”, mintha nem létezne Magyarországon a nők elleni erőszak jelensége, holott ez nálunk az egyik legmagasabb az Európai Unión belül – még látencia mellett is.

Mit látunk a Tiszánál? Beszédes, hogy a nők elleni erőszakot érintő szakpolitikák a leghangsúlyosabban a „Brunszvik Teréz Gyermekvédelmi Program” fejezetben kerülnek elő. A „Gyermekvédelem, gyermekjólét és gyermekjogok – Vállalások” között található a következő: „Megerősítjük a gyermekjogok védelmét. Visszaszorítjuk a családon belüli erőszakot: bővítjük a krízis- és átmeneti otthonok kapacitását (anyák és családok átmeneti otthona, regionális apaotthonok); rendőrségi és gyámhatósági továbbképzéseket valósítunk meg.” Az apaotthonok kifejezés is arra utal, hogy nem kötik nemi meghatározottsághoz a családon belüli erőszakot, sőt, a Tisza szerint az erőszaknak nincs neme. Ráadásul

a dokumentum a családon belüli erőszakot két helyen említi, meglehetősen röviden, egy-egy mondatban: a nőjogi részben sem szerepel, tehát nem nemi alapúan közelítik meg a problémát.

Ez a felfogás azért lehet káros, mert nem reflektál a nők elnyomását elősegítő társadalmi struktúrákra, nem ismeri fel az ismétlődő mintázatokat, ezáltal kevésbé hatékonyan tudja felvenni a harcot a családon belüli erőszak problémájával.

A „Békés és rendezett ország – Biztonság és stabilitás” fejezet, a jogállam és az igazságszolgáltatás helyreállításáról szóló részben olvashatjuk: „Megerősítjük az igazságszolgáltatás függetlenségét, egyszerűsítjük és gyorsítjuk az eljárásokat, jelentősen átalakítjuk a végrehajtás és a felszámolás szabályozását, valamint a közjegyzői határköröket”, ezt az alábbi, általános tartalmú mondat követi: „Szigorúbb szabályokat alkotunk a családon belüli erőszak visszaszorítására, és kikényszerítjük azok végrehajtását és betartatását.” Bár ebből nem tudunk meg túl sokat a konkrét intézkedésekről, a szigorúbb szabályozás helyes volna, hiszen a nők állami intézmények általi elárulása átfogóan van jelen az államban – bíróságokon, rendőrségen, de akár a szociális ellátórendszerben is -, és rengeteg áldozat életét keseríti meg. A jogrend túlnyomó többségben a bántalmazónak kedvez, a nőket a folyamatok során jogi, érzelmi és egzisztenciális sérelem éri. Az biztos, hogy ezen a területen több konkrétum lenne megnyugtató a Tisza részéről – reméljük, ez nem várat magára sokáig.

Az ellenzéki párt további vállalása, hogy „egyedi programokat” dolgoznak ki „a fogyatékkal élő, hajléktalan, illetve az emberkereskedelem áldozatává vált nők számára”, és „felülvizsgálják a biztonságos menedékhelyeket, krízisotthonokat, javítjuk működési feltételeiket”.

A program itt sem áll ki egyértelműen a társadalomba ágyazott patriarchális erőszak visszaszorítása mellett és a nők elleni erőszakkal szemben. Az emberkereskedelem áldozatává vált nőkre való hivatkozáson túl az egyéb erőszaktípusok/ női áldozatok nem kerülnek szóba, pedig a társadalomban általánosan elterjedt erőszakformáról van szó. A nők elleni erőszak/ párkapcsolati erőszak fogalmaival sem itt, sem a nőjogi részben, sem a dokumentum más részében egyáltalán nem találkozhatunk, még említés szintjén sem. Az Isztambuli Egyezményről is mélyen hallgat a program.

Ugyanennek a résznek az eleje aggodalomkeltő is lehet: „A büntető igazságszolgáltatásban erősítjük a mediáció, a közösségi munka és a jóvátételi programok, továbbá a kártérítési elemek szerepét – az igazságszolgáltatás jelentsen jóvátételt is az áldozatnak!” Ebben a részben szerepel még: „Bővítjük és szigorúbbá tesszük a gyermekek büntetőjogi védelmét.” Bár a mediáció és a resztoratív igazságszolgáltatás progresszív gyakorlat, párkapcsolati erőszak esetében nagyon veszélyes és káros az alkalmazása, mert konzerválja a hatalmi aszimmetriát, és az áldozatra aránytalan nyomást helyez a megegyezés érdekében. A program viszont „rendszerszinten alkalmazná a válási mediációt”, ami a fentiek miatt aggasztó.

Egyenlőbb viszonyok a munkaerőpiacon

A pozitívumok során tovább haladva, a „Szabad és boldog ország – társadalmi jólét és jóllét” címet viselő részben van egy külön rész, az „Egyenlő esély a nőknek a munkában és a magánéletben” címmel. Ez egyebek mellett a nők hátrányos munkaerőpiaci helyzetét tárgyalja, s kitér arra is, hogy a nők aránya továbbra is alacsony a politikai és vezetői pozíciókban, és igen jelentős az üvegplafon-jelenség.

Az „Esélyteremtés, esélyegyenlőség” fejezetben pedig – bár felsorolásra kerülnek diszkriminációs alapok -, sem a nemi alapú, sem a nők elleni diszkriminációt, sem pedig a nemek egyenlőségét nem említik.

Azt is meg kell itt jegyezni, hogy a fenti, diszkrimináció-ellenes intézkedések elsősorban a felsőosztálybeli nők előrejutását segítik elő, a gondoskodási és munkaerőpiaci nyomásnak egyszerre kitett nők nagy részének semmit nem jelentenek.

Nézzük tehát, mi a helyzet a gondoskodás kérdésével!

A gondoskodás ketyegő bombája

A program leszögezi, hogy a gondoskodási és gondozási feladatok aránytalanul hárulnak a nőkre. Ami így is van. Gyakran elviselhetetlen nehézségeket jelent egy-egy nő számára már önmagában az, hogy munka mellett vezesse a háztartást. Ezekről a problémákról alig esik szó a nyilvánosságban, szinte láthatatlanok marad, s a magyar állam is kibújik a felelősség alól.

Az elmúlt években valamivel több szó esett a szélesebb nyilvánosságban az állandó gondozásra szoruló, beteg és fogyatékos emberekért való felelősségvállalásról. Az otthonápolási díjakat a Tisza 50%-kal emelné, ami helyes lépés. A kérdés azonban az, hogy az ilyen és ehhez hasonló intézkedések mennyiben tudnák érdemben kezelni a helyzetet, illetve a párt fel tudta-e mérni kellőképp a válság mértékét.

Kováts Eszter a Nők Lapja Caféban a segítségre szoruló idősekre hívja fel a figyelmet, amikor úgy fogalmaz, egy

„ketyegő bombán ülünk, hiszen legalább 600 ezer 65 év feletti ember szorul naponta gondozásra. Őket és családtagjaikat napi szinten érinti az idősgondozás nehézsége. Magának a problémának számos aspektusa van: összeegyeztethető-e a munkaerőpiaccal, hogy valaki az idős szülőjéről gondoskodik, belerokkan-e az ápolásba, hogyan érinti ez mentálisan, milyen segítséget kap hozzá”.

Emellett probléma, hogy az idősotthonokba való bejutásra a férőhelyek alacsony száma miatt rengeteget kell várni. A gondozásra szorulók egy része meg sem éri a felvételének időpontját, mások pedig méltatlan körülményekkel, az emberi méltóságuk teljes elvesztésével szembesülnek. Az idősgondozók mindeközben méltatlan munkakörülmények között és rendkívül alacsony bérekért dolgoznak. Az idősgondozás láthatatlan, mégis embert próbáló feladatai jórészt a nőkre hárulnak – emeli ki Kováts.

A gondozási válság ugyanakkor nem csupán az idősgondozás kérdése, hanem a gondoskodás egész rendszerének problémája. Antoni Rita szerint bár örömre adhat okot, hogy a Tisza programja igyekszik megkönnyíteni a láthatatlan gondoskodást végző nők helyzetét, egyelőre viszont nem látni jelentős törekvést arra, hogy felszámolja azt a rendszert magát, amely ezeket a munkákat kizárólag a nőkre terheli.

Emellett fontos kiemelni, hogy a gondoskodási válság kezelése nem pusztán részintézkedésekkel, sokkal inkább átfogóbb, kifejezetten feminista megközelítésű szakpolitikákkal volna lehetséges.

A gondoskodási terhek a legszegényebb réteget érintik a legsúlyosabban, a családi pótléknak itt nagy jelentősége van, de ennek emelése 2008 óta várat magára. A családtámogatási részben a párt leszögezi, hogy növelné az összeget. Az emelés nemcsak általános szociálpolitikai kérdés, hanem kifejezetten nőpolitikai jelentőséggel is bír: a gyereknevelés terhei Magyarországon továbbra is aránytalanul a nőkre hárulnak, és a családi pótlék jellemzően az anyákhoz érkezik. Különösen az egyszülős – döntő többségében női vezetésű – háztartások, a többgyermekes családok, valamint a szegénységben élő roma nők számára jelenthetne azonnali, kézzelfogható segítséget az emelés.

Ugyanakkor amint Kiss Soma Ábrahám kifejtette – a baj sokkal nagyobb annál, mintsem egy egyszeri emeléssel kezelni lehessen.

Mérlegen a program

A program kitér még néhány, kifejezetten a nőket érintő, reproduktív jogi, illetve az ellátásra vonatkozó kérdésre, így a szülészeti ellátásokra is, azaz a szülészeti erőszak problémakörére, illetve a nehezen elérhető meddőségi kezelésekre is.

Szeretnék megadni a szülészeti ellátásban megszűnt szabad orvosválasztás és bábaválasztás gyakorlati lehetőségét, elősegítve a nők háborítatlan szülési élményét. A menstruációs szegénységgel is foglalkoznak, amelyről kimondják, tömegeket érint, mégis láthatatlan marad Magyarországon. A problémát közegészségügyi kérdésként kezelnék, és minden érintettnek biztosítanák az alapvető menstruációs higiénéhez való hozzáférést, ezzel teljesen felszámolva a menstruációs szegénységet.

Összességében elmondható, hogy bár a Tisza 240 oldalas programja olyan szemléletet tükröz, amely – szemben a Fidesszel – nem csak anyákat lát a nőkben. Számos kifejezetten nőket érintő kérdésben megnyilvánulnak az anyagban, még a gazdagabbakat segítő jövedelemnövelésen túl is.

A nők elnyomásának és a nemek közti egyenlőtlenségek strukturális jellegét ugyanakkor nem ismeri el. A dokumentum inkább általános szociálpolitikai keretben tárgyalja a felmerülő kérdéseket, tudatosan távol tartva magát az emberi jogi vagy feminista megközelítések nyelvezetétől, és azoktól a már ismert progresszív intézkedésektől, amelyek segíthetnének a helyzeten.

A program kiindulópontot is jelenthet: lehetőséget arra, hogy az eddig gyanúsnak tekintett vagy kifejezetten ellenségként kezelt nőjogi szakértő szervezetek szakmai tudása és évtizedes tapasztalata nagyobb szerepet kapjon a szakpolitikai tervezésben. Különösen a szexuális edukáció, a prevenció, a társadalmi szemléletformálás és a szakemberképzés területén volna indokolt az állam és a civil szféra együttműködése annak érdekében, hogy a nők elleni erőszak rendszerszinten visszaszoruljon, és a nők valóban egyenlő esélyekhez jussanak a munkaerőpiacon és a családi életben egyaránt.