Az utolsó pillanatban szánta rá magát Franciaország, hogy mégse követelje Francesca Albanese, az ENSZ megszállt palesztin területekkel foglalkozó különmegbízottjának lemondását február 26-án, az ENSZ emberi jogi tanácsának ülésén. A francia külügyminiszter, Jean-Noël Barrot február 11-én szólította fel lemondásra Albanesét egy olyan videóra hivatkozva, amely szerint az olasz diplomata azt állította, hogy Izrael „az emberiség közös ellensége”. Az izraeli kormány és a hozzá közel álló szervezetek által terjesztett, megtévesztően megvágott felvétel azonban meghamisította a rapportőr által mondottakat, aki valójában a gázai népirtást lehetővé tevő szereplőket, köztük – feltehetően – magukat az Izraelnek fegyvert, pénzügyi és technológiai támogatást nyújtó nyugati államokat nevezte ellenségnek.

A francia kritikákhoz és követeléshez hamarosan csatlakozott a német, a cseh, az olasz, és árnyaltabban az osztrák kormány, de Párizs végül mégsem váltotta be fenyegetését. Albanese az elmúlt években komoly politikai konfliktust vállalt fel az izraeli vezetéssel és támogatóival szemben, melynek eredményeként 2024 óta nem léphet be a közel-keleti államba, 2025 júliusa óta pedig  amerikai szankciók is sújtják a Tel-Avivot népirtással vádoló, és legvérmesebb kritikusai szerint „Hamasz-párti” diplomatát. Most lényegében bevallottan egy fake news-ra hivatkozva szorgalmazta távozását a francia külügyminiszter nyomában több európai ország vezetése. Albanese mellett az elmúlt hetekben többek között olyan jogvédő szervezetek álltak ki, mint az Amnesty International, de kutatói kollektivák, illetve olyan közismert művészek is, mint Mark Ruffalo és Javier Bardem színészek, a Nobel-díjas író, Annie Ernaux vagy Annie Lenox brit zenész. Schilling Árpád szövege a csütörtöki fejlemények előtt íródott.

Amennyiben a francia, német és cseh államot képviselő politikusoknak sikerül visszahívnia Francesca Albanese ENSZ emberi jogi szakértőt azzal az ürüggyel, hogy egy meghamisított és félreértelmezett állítását támadásként értelmezik az izraeli állam és az ott élő emberek ellen, akkor ezzel nagy szívességet tesznek Netanjahunak, de sokat ártanak a zsidóságnak.

Francesca Albanese nem Izraelt nevezte az emberiség ellenségének, hanem azt a nemzetközi rendszert, amely fittyet hány a jogra, aminek következtében jelentősen sérülnek a palesztin arabok jogai. Ezen túl, mértékadó zsidó értelmiségiek és szervezetek utasítják el azt az álláspontot, miszerint minden Izraelt ért kritika egyben antiszemitizmus is, és ezért üldözni és büntetni kell.

Magam sem értek egyet az olyan, palesztin arabokat támogató megnyilvánulásokkal, melyek egyrészt összekeverik a zsidóságot az Izraelt kormányzó szélsőjobboldali, bizonyos esetekben kifejezetten a nácikra emlékeztető elveket valló politikusokkal, és az őket támogató szélsőséges társadalmi csoportokkal, vagyis általánosságban ítélik el, teszik bűnbakká a zsidóságot; másrészt szó nélkül hagyják a Hamasz dokumentált gaztetteit. Ez a megközelítés könnyen lobbantja lángra az antiszemitizmus szikráját, amely Európában izzik, folyamatos életveszélyben tartva a zsidó közösségeket.

Elítélem a Hamasz október 7-i terrortámadását, és azokat is, akik civilek mészárlását a szabadságjogaikban korlátozott, gazdaságilag és politikailag elnyomott milliók szabadságharcaként értelmezik, és ezáltal legitimálják. Civilek gyilkolásának relativizálása, a politikai és bűntetőjogi felelősség elkenése nem hasznos és nem menő. Azokat meg, akik több mint ezer ártatlan ember legyilkolásában vagy túszulejtésében gyönyörködnek, legyenek muszlimok vagy sem, súlyosan antiszemitának, minden szempontból embertelennek és veszélyesnek tartom. Ugyanezen okból kiindulva ítélem el Izrael gázai offenzíváját is, mert nem tartom összeegyezhetőnek egy állam jogos önvédelmét azzal, ami Gázában történt.

A katonai offenzíva, amelynek elsődleges célja a túszok kiszabadítása volt, totális, megtorló hadjárattá, végül pedig egy állam által elkövetett terrorrá vált, és a terület megsemmisítésébe torkollt, amelyet csak a szélsőséges politikai és vallási csoportok üdvözölnek. Az etnikai tisztogatás vagy népirtás vádja a Hamasz október 7-ei támadásával kapcsolatban éppúgy felmerül, mint Izraellel szemben, a kölcsönös háborús bűnök ténye pedig keveseknek kérdéses. Az elvárás ugyanaz mindkét fél felé: tartsák tiszteletben a nemzetközi jogot, és ne tartsanak félelemben senkit, senki ne terrorizáljon senkit.

Ahogy megilleti Izraelt a létezéshez való jog és a béke, épp úgy megilleti mindez az Izraelen belül és azon kívül élő palesztin arabokat is. Az erről folytatott párbeszéd egészen addig, míg egyetlen népet sem ítél el kollektíven, és nem uszít ellenük, teljességgel legitim. Elfogadhatatlannak tartom, amikor egy zsidó származású embert inzultálnak, elhallgattatnak vagy akár meg is ölnek, csak azért, mert zsidó, vagy mert izraeli, vagy mert támogatja Izrael politikáját. Épp úgy elfogadhatatlannak tartom, mint azt, hogy állami vezetők emberi jogi szakértőket próbálnak elhallgattatni, csak mert kellemetlen dolgokra hívják fel a figyelmünket; vagy palesztin arabokat erőszakkal kitelepítenek olyan területekről, ahol a felmenőik több száz éve éltek; vagy éppen bírósági ítélet nélkül tartják őket fogva, mint túszokat; vagy bárkit a világon azért inzultálnak, mert kritizálni meri Izrael politikáját, és nem ért egyet az apologétákkal.

Netanjahu gázai háborújával kapcsolatban még Ehud Olmert korábbi izraeli miniszterelnök is háborús bűnöket emleget, a Ciszjordánia területén folyó, nemzetközi jogokra fittyet hányó erőszakos betelepítésekkel kapcsolatban pedig az etnikai tisztogatást sem tartja kizártnak. Mindezek ellenére a jelenlegi izraeli miniszterelnöknek nem kell tartania attól, hogy mindez diszkreditálná európai szövetségesei szemében.

Miközben a Hamaszt az Európai Unió és a legtöbb európai állam terrorszervezetként tartja nyilván, Netanjahut és kormányát (néhány kivételtől eltekintve) nem kérik számon, nem tartják veszélyesnek, sem elítélendőnek, amit hatalommal rendelkező nemzetvezetőként művel mind a saját népével, mind a környező országok és területek lakosaival. Ugyanakkor ugyanezek a nagyhatalmú politikusok szentül meg vannak győződve arról, hogy Francesca Albanese, akinek nem áll a rendelkezésére sem hadsereg, sem állami propaganda, aki mögött nem állnak nagyhatalmú támogatók, legfeljebb sokak lelkiismerete, nagyobb veszélyt jelent a világ és Izrael biztonságára, mint Izrael szélsőjobboldali kormánya, amely ellen százezres tüntetések zajlottak a saját hazájában.

Tűzszünet sincs valójában: mindkét fél aktív, az összecsapásokban több száz palesztin civil vesztette életét, miközben Ciszjordánia területén izraeli telepesek teljesen jogtalanul szorítják ki az ott élő palesztin arab közösséget. Az izraeli állam már jóval október 7-e előtt megkezdte  a palesztin közösség épületeinek lerombolását, az életszükségleteket biztosító ültetvények elpusztítását, és a helyi lakosság közvetlen erőszakkal való megfélemlítését.

Szorongató érzés, amikor az embert antiszemitának nevezi zsidó vitapartnere, miközben a Shoah szégyenével él. Én Izrael békéjét kívánom, de tényként kezelem, hogy Izrael legkésőbb 1967 óta jogtalanul tart megszállva területeket, több mint ötven éve terrorizálja a területen élő palesztin arab közösséget, és fenntartja a maga apartheid rendszerét.