Ciszjordániában közel 60 éve folyik egyenlőtlen küzdelem palesztin lakosok és zsidó telepesek között. Szerzőnk – tucatnyi izraeli látogatása után – akkor tanult legtöbbet az országról, amikor egy napon keresztül közelről követhette, milyen eszközökkel próbálja kiszorítani telepesek egy csoportja egy palesztin falu lakosait, hogy földjüket megszerezzék. Riport egy ciszjordániai faluból.

Mióta Izrael elfoglalta és fennhatósága alá vonta Ciszjordániát, a területen élő palesztinoknak az elnyomás és jogfosztás számos formája mellett a telepes mozgalom terjeszkedésével is meg kell küzdenie. A konfliktusról szóló híradások gyakran az extrém fizikai erőszakkal – néhol gyilkossággal – járó atrocitásokra korlátozódnak. A valóságban azonban a földért folytatott harc mindennapos, és nem mindig fizikai erővel történik. A telepes mozgalom képviselői nap mint nap zaklatják az ott élő palesztinokat, hogy minél több földterületet vonjanak ellenőrzésük alá, az izraeli állami szervek és a hadsereg pedig – hol hallgatólagosan, hol tevékenyen – a telepesek oldalán avatkoznak be. Múlt év decemberében egy csatába pillanthattam be, melyet kamerák kereszttüzében, kecskékkel és tevékkel vívnak, egy talpalatnyi földért.

Ellenállás a telepes agresszióval szemben

Kellemes szombati hangulat lengi be Herzlia vasútállomását 2025. december 13-án, dél körül, ekkor érkezem riportom helyszínére. Egy padon ülve, cigarettázva szemlélem a város sábáti nyugalmát. Éppen elnyomom a csikket, amikor egy idősebb, narancssárga Dacia gurul be a parkolóba. Az anyósülésről kipattanva mosolyogva üdvözöl az Izraellel kapcsolatos témákban mostanában kifejezetten aktív Steiner Kristóf publicista és vegán séf. Az autóba bekászálódva ismerkedem meg Amir Panyks-szal és Gali Hendinnel, a Looking the Occupation in the Eye (Szemtől Szemben a Megszállással) aktivistáival, akik egyben a szervezet alapítói is.

A szervezetet 2021-ben hozta létre izraeli civilek egy csoportja, akik szabadidejükben támogató jelenlétet biztosítanak ciszjordániai palesztinoknak, hogy megvédjék őket az izraeli telepesek agressziójától és a hadsereg túlkapásaitól. Az aktivisták palesztin civilekkel és más szervezetekkel koordinálva, szünet nélküli jelenlétet szerveznek azon palesztin településeken, amelyek lakói az adott időben a leginkább kitettek a telepes mozgalom agresszív terjeszkedésének.

Ha izraeli aktivisták is jelen vannak, a telepesek csak sokkal kisebb mértékű agressziót mernek alkalmazni a palesztinokkal szemben.

A kamerák nyújtotta védelem a telepesek mellett a hadsereget is sokkal visszafogottabb fellépésre készteti. A szervezet tevékenysége nyomon követhető annak Instagram– és X-fiókján.

Már úton vagyunk Ciszjordánia felé, Gali pedig készségesen válaszol kérdéseimre a hátsó ülésen rögtönzött interjú során. Baloldali cionista családban nőtt fel, és mindig szilárdan hitt az izraeliek és palesztinok békés együttélésében. Ciszjordániában sokáig nem járt, így tiltakozott a megszállás ellen. Első ide vezető útja nyomán azonban az erőszakot elszenvedő palesztinok ügyének szenteli minden szabadidejét.

Fellépésüket azért tartja most különösen fontosnak, mert 2023. október 7. óta több mint 20 palesztin közösség kellett, hogy elhagyja lakóhelyét a telepes agressziónak köszönhetően. Céljuk az is, hogy Izraelben beszéljenek a megszállásról, rendszeres demonstrációkat is szerveznek a témában Tel Aviv-ban, de jelenleg a társadalom nem mutatkozik nyitottnak a kritikára. Szélsőjobboldali erők folyamatosan zaklatják őket, volt, hogy tüntetést rendeztek a házuk előtt, és temérdek gyűlöletet kénytelenek elszenvedni, mind az online térben, mind szemtől szemben. Saját testi épségüket is kockáztatják. A kocsit vezető Amirt nemrég egy feldühödött telepes bántalmazta, az erről készült videót kérésemre rendelkezésemre bocsátotta.

Nem sokkal később egy üres katonai ellenőrző ponton haladunk át, Ciszjordániába, Palesztinába értünk. Számtalanszor jártam már Izraelben, de az úgynevezett zöld vonalat korábban sosem léptem át. Az út mentén egymástól 50 méterre, mindkét oldalon izraeli zászlók sorakoznak 15 kilométeren keresztül. A zászlókat kihelyező hatóságoknak láthatóan fontos jelezni, hogy izraeli területként tekintenek a földre.

Összeszorul a gyomrom, amikor egy bekötő út elején egy palesztin falu kezdetét jelző boltívet pillantok meg, melyet három izraeli zászló ölel körül, ami rögtön jelzi is a térség politikai küzdelmeit.

 

Izrael 1967-ben, a hatnapos háború során foglalta el az akkor Jordániához tartozó, ma Ciszjordániának nevezett, a Jordán folyó nyugati partján fekvő területet. Ezután a zsidó telepes mozgalom szinte azonnal bontogatni kezdte szárnyait, és már az év szeptemberében megalapították az első zsidó telepeket. Az izraeli vallásos cionista mozgalom Júdea-Szamáriának nevezi a területet, ahol már a bibliai idők kezdetétől kimutatható a zsidó jelenlét, ezért istentől származtatott joguknak érzik Ciszjordánia zsidók általi benépesítését.

Miután 1977-ben, Menáhém Begín vezetésével a jobboldali Likud párt került hatalomra – ez jelenleg is a legnagyobb kormánypárt Izraelben – a telepek építésének üteme is felgyorsult. Az ott élő palesztinokat gyakran elüldözték, mezőgazdasági tevékenységüket ellehetetlenítették.

A legtöbb telep az izraeli jogrend szerint is illegálisan – engedély nélkül – épül, terjeszkedésük a nemzetközi joggal homlokegyenest ellentétes.

Amennyiben Izrael állama a nemzetközi jog ide vonatkozó passzusai szerint járna el, megvédené az itt élő palesztin közösségeket a zaklatástól és elüldözéstől. A valóságban az állam csak elvétve határoz az engedély nélkül épített zsidó telepek elbontásáról.

A palesztinok által benyújtott építési kérelmeket pedig szinte kivétel nélkül elutasítják a hatóságok, az illegálisan épített palesztin épületeket viszont rövid időn belül ledózerolják.

2023-ra a ciszjordániai zsidó telepesek száma átlépte a félmilliót. Ha Kelet-Jeruzsálem – amit Izrael szintén 1967-ben foglalt el – zsidó lakosait beleszámítjuk, akkor számuk 750 ezer körülire tehető. A palesztin hatóságok adatai szerint több mint hárommillió palesztin lakik jelenleg a területen. A két csoport között a földért, és a maradás jogáért az egyik, a kiszorításért a másik oldalon, folyamatos küzdelem zajlik, napról-napra számos településen.

Gyönyörű, sivatagos tájakon haladunk keresztül. A feszültségről itt még csak a táblákon néhol lefújt arab helységnevek árulkodnak. Kevesebb mint két óra autóút után megérkezünk célállomásunkhoz, Rász ‘Ein al ‘Audzsa faluhoz.

A 20 hónapja rettegésben élő falu

Homokkal és kövekkel borított dombok között, földúton gurulunk be az aktivisták táborába. A szerényen berendezett szabadtéri táborhely középen egy faasztal áll, körülötte néhányan ülnek, kávét szürcsölve. Többségük végzett mára, a minket fuvarozó Galiék veszik át a helyüket. A földet helyi palesztinoktól bérli a szervezet.

A táborból egy völgyre tekintek le, pár száz méterre állnak előttem Rász ‘Ein al ‘Audzsa falu házai. A Jordán-völgyben, Jerikótól északra található falu nagyjából 500 lelket számlál, tipikus beduin pásztorfalu. Rossz állapotú bádogházak sorakoznak alattam, mellettük rozoga karámokban kecskék álldogálnak, a távolból gyerekzsivaj szűrődik fel. A távolabbi, legmagasabb domb tetején aztán néhány mobilházat pillantok meg. A falu majdnem két éve tartó kálváriája is ehhez a néhány házból álló telepes előörshöz (outpost) köthető.

A Jichák Rabin és Jasszer Arafat vezetésével Oslóban zajló, 1995-ben lezárult izraeli-palesztin béketárgyalások eredményeként három részre osztották a területet. Az A terület, mely a földek 18%-át foglalja magában, palesztin közigazgatás és rendvédelmi felügyelet alá került, a B területen (22%), palesztin közigazgatási és izraeli rendvédelmi felügyelet osztozik, míg a C terület fölött (60%) Izrael gyakorol teljes ellenőrzést.

A telepes mozgalom területfoglalásának egyik bevett eszköze az ún. előörsök építése. Egy-egy terület stratégiailag fontos pontjain – Rász ‘Ein al ‘Audzsa esetében a legmagasabb domb tetején, de sokszor a vízforráshoz közel – mobilházakat állítanak fel, ahová eleinte csak néhány család költözik be. A létesítmények szinte mindig illegálisan épülnek, de a panaszok ellenére az izraeli hatóságok a legritkább esetben gondoskodnak felszámolásukról.

Rász ‘Ein al ‘Audzsa a C-vel jelölt területeihez tartozik, lakói az előörs megépülése óta folyamatos zaklatásnak vannak kitéve. A telepesek elüldözik őket a legelőkről, ahol korábban kecskéiket legeltették, hogy saját haszonállataikat etessék a területen, és számos alkalommal megrongálták házaikat és vízgyűjtőiket. Emellett folyamatosan provokálják őket, vagy például valótlan vádakkal – például kecskék ellopásával – feljelentik őket a hatóságoknál, amik kizárólag a palesztinok ellen intézkednek.

Minden aktivista testkamerával szerelkezik fel, az eszközök elengedhetetlen kellékké váltak a folyamatos jogi zaklatások miatt. Amir éppen csak elmeséli a falu történetét, mikor telefonon hívják. Egy telepes elindult kecskenyájával a falu felé, szükség lesz az aktivisták védelmező jelenlétére. Bevágódunk a Daciaba és egy pár száz méterre lévő házsor mellett parkolunk le.

A mediatizált háború, amit kecskékkel és tevékkel vívnak

Néhány rossz állapotú bádogház és omladozó kecskekarám előtt szállunk ki az autóból. A dombról már hallatszik a telepesek kecskecsordájának kolompolása, a palesztinok bezárkóznak házaikba.

Nagyjából negyven kecske érkezik a házsor elé, egy 14-15 év körüli telepes fiú tereli a nyájat. Gali végigmutat a házak előtt elterülő kies, növényzet nélküli földön: a telepesek nem legeltetni hozzák ide kecskéiket, hanem a palesztinok megfélemlítése érdekében.

Az állatok gyakran megrongálják a palesztinok házait: a telepesek ezzel konfrontációt akarnak kicsikarni, hogy a hatóságokhoz fordulva tovább vegzálják a falusiakat.

Ekkor furcsa harc kezdődik a Looking the Occupation in the Eye aktivistái és a fiatal telepes között. Előbbiek a kecskéket próbálják távol tartani a palesztin házaktól, míg a pásztor kövek dobálásával terelné őket vissza a palesztinok lakóházaihoz.

A fiú arcát nézem: feszültség és közöny elegyét látom rajta. A sábát törvényei ellenére telefont vesz elő, először feltehetően erősítést kér, majd ő is videózni kezd. Ekkor válik világossá, hogy az a néhány négyzetméter, ahol a következő órákat tervezem eltölteni, kamerák csataterévé változik.

Néhány perc múlva egy fehér pickup gurul be a területre. Kezében gopro kamerát tartva, hátán puskával harminc év körüli férfi toppan be, aki a Jitáv, a közeli zsidó telep biztonsági főnökeként mutatkozik be. Először barátságos beszélgetésbe kezd: miután megerősítem neki, hogy zsidó vagyok, a távoli hegyekre mutat, és az ott talált 3000 éves régészeti leletekről mesél. Próbálom az előttünk folyó szürreális jelentekről kérdezni, de nem válaszol.

Korábbi izraeli útjaimon gyakran kaptam társaimmal biztonsági kíséretet. Emlékszem a megnyugtató érzésre, melyet akkor kísérőink hátán himbálodzó puska jelentett. Amint a Gabriel néven bemutatkozó fegyveres telepes egyre inkább kifejezi nemtetszését azon, hogy az aktivistákkal együtt dokumentálnánk a történteket, az ő hátát ékesítő puska miatt ezúttal feszültség gyűlik bennem.

Ahogy az idő telik, egyre több telepes érkezik a helyszínre. Tinédzserek, és harmincas éveiket taposóak is. Egy ponton egy férfi tevecsordát hajt a faluba. Telefont markoló ujjaim remegnek, ahogy néhány méterre előttem tevék legelnek egy idősebb fa lombjáról, az állatokon túl pedig két fiatal telepes kamerázza a házaikba zárkózó palesztinokat, míg az aktivisták csörgő üvegekkel igyekeznek megzavarni őket abban, hogy felvételeket készítsenek a rémült lakókról.

A groteszk helyzet akkor billen ki, amikor egy fiatal telepes férfi érkezik a helyszínre, karonülő gyermekével. A baloldali aktivistáktól tudom meg később, hogy gyermekének magyarázva mutogat a palesztinokat védelmező civilekre, „rossz zsidóknak” nevezi őket.

A lakók nem véletlenül menekülnek házaikba. Minden egyes interakcióval a hadsereg helyszínre érkezését és jogi retorziókat kockáztatnak. A telepesek számtalan hamis váddal fordultak a hatóságokhoz: a palesztinokat fizikai atrocitások elkövetésével vagy kecskék ellopásával gyanúsítják. Az izraeli bíróságok pedig hajlamosak tendenciózusan, vallomások alapján elítélni palesztinokat, míg a telepesek ellen nagyon ritkán, és csak kirívó esetekben hoznak döntést. Az illetékes izraeli katonai bíróságok tendenciózusságára a Human Rights Watch emberjogi civilszervezet 2019-es jelentése is rámutatott.

Ahogy kísérőink és a palesztinok is hangsúlyozzák: éppen ezért létfontosságú az aktivisták támogató jelenléte. Egyfelől lekötik a telepeseket, akik így nem tudják olyan elánnal provokálni a palesztinokat, mint amikor nincsenek jelen, másrészt az események folyamatos dokumentációja óvatosságra késztet. Ahogy még az idevezető úton Gali említette,

a legtöbb baloldali izraeli sincs tisztában azzal, mi folyik Ciszjordániában, a felvételek tehát fontos szerepet játszanak a társadalom informálásában is.

A konfliktus minden mozzanatát számos kamera rögzíti, mindkét oldalon. Ezek esetleges jogi eljárások során is bizonyítékul szolgálhatnak, de még fontosabb szerepük van a közvéleményért folytatott harcban. Így aztán a felek már nem is egymással, inkább a virtuális közönséggel kommunikálnak. Ezért aztán – bár újságíróként érkeztem a faluba – a telepesek bennem, és kezemben tartott telefonomban is ellenséget látnak.

A faluba érkező férfiakból áradt a hatalmi arrogancia. Pontosan tudják, hogy érinthetetlenek, az állam az ő oldalukon áll. Ennek megfelelően folyamatosan provokálják és szidalmazzák a baloldali aktivistákat. ^[1]Miközben a telepesek a konfrontációt keresik, az egyik aktivista autóját is megrongálják ottlétünk alatt.

Délután négy fele, szinte óraütésre, a telepesek visszaterelik kecskéiket és tevéiket a falutól csak pár száz méternyi előörsre. Egy pillanatra beáll a csend. Egy autó motorháztetejének támaszkodva teát kortyolunk. Az aktivisták kedélyesen beszélgetnek, én még a történtek hatása alatt aggódva szemlélem a kerítéseik mögül óvatosan kitekintő palesztinokat.

Sokáig nincs időnk pihenni, Amir újabb hívást kap. Egy pár száz méterre lévő házsornál az egyik telepes suhancot, aki kevesebb mint egy órája még a faluban terrorizálta az ottlakókat, a házak körül látták ólálkodni. Autóba vágjuk magunkat, és a falu közepén elterülő árok túlpartján, vadul ugató kutyák között gurulunk be.

A házak előtt feszülten várakozó palesztinok és a közeledő fiú közé vetődik be Amir és Gali, utóbbit héberül hangosan kiabálva távozásra bírják. A lakók megkönnyebbülnek. Míg én a távolodó telepest nézem, Amir máris nevetve játszani kezd a beduin gyerekekkel. Noha Amir és Gali nem beszélnek arabul, a palesztinok pedig héberül nem tudnak, a palesztinok láthatóan bizalommal fordulnak az aktivisták felé.

Közeleg az este, erősen sötétedik. Galiék műszakja hamarosan lejár, de még kicsit elidőznek a házaknál. A palesztinok további megpróbáltatásokra számítanak, egy fiatal férfi elemlámpával pásztázza a környéket, mivel a telepesek sokszor sötétedés után is megjelennek.

Élet egy előörs árnyékában

Ahogy sötétség telepszik a falura, mi is visszavonulunk az aktivisták táborába. Egy héberül is beszélő palesztin helybéli a felesége által sütött kecskesajtos lepénnyel kínál minket. A nap forgatagában a helyiekkel nem sikerült hosszabban beszélnem, de a férfi szívesen beszél.

Interjúalanyom annyit kért, arcát ne mutassam, nevét ne említsem, így N.-nek nevezem a negyvenes évei végén járó férfit. N. 45 éve él a faluban családjával. Arról mesél, hogy két évvel ezelőttig békés pásztoréletet éltek, a környékbeli telepekkel is jó viszonyt ápoltak, az 1970-ben alapított Jitávval is. Az előörs telepítését megelőzően sok falubéli dolgozott telepeseknek, és gyakran vásároltak a telepek üzleteiben is. Az ilyesmi nem ritka Ciszjordánia bonyolult és nehezen átlátható viszonyrendszerében: sok palesztin vállal napszámos vagy alkalmi munkát közeli telepeken, hogy nem sokkal később akár ugyanazon telepek lakói elüldözzék őket lakóhelyükről.

Előbb a környékbeli telepesek jelentek meg nagy számban a legelőkön, N. állatait is kiszorították a területről. Akkor még távolabbi legelőhelyek használatával kezelhető volt a konfliktus, de az előörs megépülése mindent megváltoztatott. A telepesek N. elmondása szerint nem állnak szóba velük, a falu lakói terrorban élnek.

A legfájóbb, hogy otthonaikat, tulajdonukat folyton megrongálják, de kecskéiket is lopták már el. Amikor arról kérdezem, mi történne, ha az aktivisták nem védelmeznék őket, nagyon határozottan válaszol: a telepesek hamis vádakkal és provokációval jónéhányukat börtönbe juttatnák, a többieket pedig könnyedén elüldöznék, ahogy ez más településeken számos alkalommal történt az elmúlt évtizedek során.

N. személyesen is sokat kockázat, mivel ő tartja a kapcsolatot az aktivistákkal. A múlt hónapban telepesek egy csoportja már felforgatta a falut, utána kutatva. Ahogy mondja, az életét is veszélyben érzi. Mégis a gyerekek helyzete aggasztja leginkább: sokan cipőben alszanak, arra az esetre, ha éjszaka menekülniük kellene.

,,Csak Isten tudja a megoldást” – tárja szét a karjait, miután a jövőről kérdezem. Azt reméli, a publicitás nyomást helyezhet Izrael államára, hogy véget vessen a telepes agressziónak. A 2026 októberi választás kormányváltást hozhat, és egy esetleges új kormány talán keményebben lép majd fel a terrorban élő palesztinok érdekében.

Bár a Ciszjordániában létesített zsidó telepek már 1967 óta szítják a feszültséget, a helyzet érezhetően rosszabbra fordult 2023. október 7. óta. Az ENSZ jelentése szerint 2023-2025 között több ezer palesztin halt meg vagy sebesült meg az izraeli hadsereg (IDF) vagy a telepesek agressziója következtében. Szinte minden napra jut egy bántalmazásról szóló hír. Nyáron több egymást követő, és súlyos incidens után, az IDF határozottabb fellépést ígért a telepes agresszióval szemben, de ennek gyakorlati megvalósulása nem látszik.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a hadseregben szolgálatot teljesítő telepesek közül sokan, szolgálaton kívül, a hadsereg fegyvereivel és egyenruhájában vesznek részt a palesztinok megfélemlítésében, provokálásában, elüldözésében.

Becálel Szmotrics, Izrael jelenlegi pénzügyminisztere, egyben a Vallásos Cionista Párt vezetője maga is az Ofra nevű, Hebron városához közel fekvő telep lakója. Szmotrics pártja, mely Netanjahu szövetségeseként jelenleg kormánypárt, mindent megtesz további telepek építése érdekében, és a mozgalomnak nyújtott kormányzati források növeléséért.

Kezet rázunk N.-nel, egy faoszlopnak támaszkodva cigarettára gyújtok. Vajon jelent bárminemű segítséget N. és számos sorstársa számára a hozzám hasonló újságírók érdeklődése? Nem tudom a választ, de sokáig nincs is időm gondolkodni. Amir autójának hátsó ülésén, míg távolodunk a falutól, szótlanul pörgetem a nap során készített képeket, videókat. Steiner Kristóf közben arról mesél, hogy élőben publikált Instagram videói nyomán már rengetegen szidalmaznak minket.

Azzal az érzéssel hajtom álomra fejemet egy Bat Jamban lakó barátom kanapéján, hogy több mint egy tucat izraeli látogatás után a mai nap láttam a legtöbbet az országból.

Fontos kérdés, hogy N., és tágabban a telepes agressziónak kitett palesztinok számára valós enyhülést hozhat-e, ha változik a politikai klíma Izraelben. A helyzet teljes körű megoldására egyetlen ellenzéki izraeli politikus sem mutatott be tervet, de az előző ciklusban rövid ideig miniszterelnökként is szolgáló Jair Lapid határozottabb fellépést ígér a kérdésben.

Mindazonáltal az oslói béketárgyalások által lefektetett kétállami megoldás egyre inkább elveszíti realitását, és bár Trump azt állította, megtiltotta Netanjahunak Ciszjordánia annektálását, a telepes mozgalom területfoglalása megállíthatatlannak tűnik.