Nehéz megszólalni a jelenben. Értelmezni is nehéz a jelent, görgetni a híreket és a napokat, tervezni úgy, hogy zavaros, erőszakos és néha felesleges információk árasztanak el. Jelez a gyomrom, összeszűkül és fáj, miközben nem tudok leszakadni fejben az aktuális háborúk állásáról, az állandóan frissülő hírfolyamokról és az értelmezési kényszerről. Miért van az, hogy minden említésre méltó cselekedet az erőszakhoz kötődik?

Gimnáziumi felelés történelemórán. Háborúkat kellett volna sorolnom, nekem, az akkoriban mindig igyekvő jó tanulónak. Talán Magyarországról, Mátyás király környéke, de még ebben sem vagyok biztos. Tompazöld tábla, rozsdavörös tégla, éles szögben besütő napfény és teljes lefagyás, megszólalni sem tudok, szűkül a tüdőm, olyan gyorsan dobog a szívem, hogy az egész testem belemozdul, remegek. (Ki találta ki egyáltalán ezt a műfajt, hogy az összes kortársad előtt egyedül szemben állva kell tényeket sorolni, miközben éppen az egyik legnagyobb testi-lelki változáson, a tinédzserkoron mész keresztül? Teljes sérülékenységgel állni ott, egész testtel, kitéve.)

Nem tudom a háborúkat. Mintha kitörölték volna valahonnan, nincsenek meg az évszámok, sem a tények, sem az, hogy ki kivel és miért háborúzott. Sokáig állok ott, a tanár segíteni próbál, egy hang sem jön ki a torkomon. Hát akkor… egyes. Visszaülök. Nincsenek meg a tények.

Mára ennél is kevesebb maradt meg, nem tudtam kötődni a történelemórákhoz. Leválasztottam magam róluk, és barátnőkkel leveleztem, vagy a pad alatt olvastam.

A legtöbb megtanulandó cselekedet csata, háború, visszafoglalás, esetleg háborúk utáni békeszerződés. Férfiak tették, a hős férfiak, akik gyilkoltak. Ezeket soroljuk, tanuljuk, mondjuk fel, vagy ezek akadnak a torkunkon.

Több mint egy évtizeddel később az óvodás gyerekem egy sisakos, keresztes hadjáratra igyekvő lovag képét nézi, bele van rajzolva az egyik könyvtári könyvbe. Ez háború? – kérdezi tőlem, megerősítést várva.

És máig háborús keretben értelmezem az eseményeket, öntudatlanul. Arra ébredtünk, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát. Arra ébredtünk, hogy az USA bombázta Iránt. Arra ébredtünk, hogy izraeli légicsapás ért egy gázai kórházat. Ébredünk és fekszünk, nézzük és megéljük a patriarchális erőszak mindennapjait. Az USA elnöke csupa nagybetűvel ír mindent, mintha az arcunkba ordítana éjjel-nappal. Rá vagyunk kényszerülve, hogy kövessük őt, hogy állandóan kényszeresen értelmezzük, mi történik, hogy a gyilkos cselekvést, a „hősök” tetteit emeljük ki, hogy a történelem erőszakos férfiak gyilkolásának összességévé váljon.

A főképp sci-fi- és fantasy-szerzőként ismert Ursula K. Le Guin A történetmesélés hordozótáska-elmélete (The Carrier Bag Theory of Fiction) című esszéjében radikálisan újragondolja, mit tekintünk „nagy” vagy „fontos” történetnek. Elsősorban az irodalom médiumán keresztül szembemegy a hagyományos, hősi elbeszélési formákkal, amelyek konfliktusra, erőszakra, győzelemre és a hős alakjára épülnek. Le Guin ezeket „gyilkos történeteknek” nevezi – olyan narratíváknak, amelyek középpontjában a harc és a hódítás áll. Az írónő egy alternatív modellt javasol: a hordozótáska elméletét. Ez a kép egy gyűjtögetésre használt eszközre utal – az emberiség egyik legelső „találmányára”, amely nem ölni, hanem tárolni és hordozni volt hivatott. Le Guin Elizabeth Fisherre hivatkozva állítja, hogy a túléléshez az őskorban sokkal inkább a gyűjtögetés, mint a vadászat járult hozzá.^[1] A közhiedelemmel ellentétben az emberiség nem húsból és vérből élte túl az őskort, hanem levelekből, gyökerekből, magokból, bogyókból és gabonából. Az emberek 65–80%-ban növényi eredetű táplálékot fogyasztottak, és ezeket nem vadászták, hanem összegyűjtötték. Csak a szélsőséges éghajlatú területeken, például az északi sarkvidéken vált alapvetővé a hús. A „mamutvadászok” látványosan uralják ugyan a barlangrajzokat és a kollektív emlékezetet, de a hétköznapi túlélést azok biztosították, akik a táplálékot összeszedték és hazavitték.

A vadászok történetei azonban elmesélhetőbbek voltak, a hősies tett – a dráma, a vér, a halál, az izgalom – hangosabbnak bizonyult, mint a csöndes napi munka. Meditatív és egyszerű történet az, hogy kifejtettünk egy-egy zabmagot a héjából, vakaróztunk, hallgattuk a többieket, vizet ittunk a pataknál, és találtunk még egy kis zabot. Ezzel szemben jelentek meg azok a történetek, amikor valaki dárdát döf a mamut oldalába, miközben társát halálra tapossa az állat, vér fröccsen, és a hős célba talál: akció, tragédia, diadal. Ez a narratíva nemcsak történet lett, hanem szabvány. És aki nem tudott, vagy nem akart ebben részt venni, az – legalábbis a kultúra férfiközpontú elbeszélése szerint – nem volt igazán „ember”.

Le Guin azonban másképp mesél. Azt mondja: nem a fegyver volt az első eszközünk, hanem a tárolóedény – egy tasak, egy tömlő, egy levél, egy kéregdarab, egy fonott zsák. Egy táska, ami lehetővé tette, hogy ne csak egy maréknyi ételt vigyünk haza, hanem gondoskodjunk a többiekről is. És miután volt mit hazavinni, otthon is lett, ahol azt megosztottuk, eltettük, megtartottuk.

Ez a gondolat nemcsak az antropológiai megértést írja újra, hanem a fikció természetét is. A klasszikus történetmesélés hősi ívét – ami Le Guin szerint olyan, mint egy dárda: egy pontból indul, lineárisan halad, és csúcspontján öl – ő egy másik forma, egy tároló, egy zsák, egy konténer képével váltja fel. A regény nem csata, hanem szövés. Nem küzdelem, hanem folyamat. Nem hódítás, hanem kapcsolódás. Az elbeszélés fő alakja nem feltétlenül a hős, hanem a közösség: azok az emberek, akik egymásra figyelnek, hibáznak, tanulnak, elveszítenek, keresnek, teremtenek, megőriznek. A cselekmény nem mindig győzelem vagy bukás, hanem az élet apró mozgásai – elindulások és visszatérések, gyógyulások és újrakezdések, egyensúlykeresés és hétköznapi cselekedetek.

Le Guin személyes tétje is világos: azt írja, addig nem érezte magát a kultúra részének, amíg azt a harcra, gyilkolásra, dominanciára épülő férfi-narratíva határozta meg számára. De amint rájött, hogy az emberi lét egyik legelső, legfontosabb mozdulata az volt, hogy valamit egy zsákba tegyünk, hogy holnapra is jusson, akkor végre embernek érezte magát. Nem hősként, nem harcosként – hanem történetmesélőként.

És ez a történet, amit ő elmond, egy másik világ lehetőségét kínálja. Egy olyan világét, ahol az irodalom és a történelem nem az erőszak reprezentációi, hanem a kapcsolódás formái. Ahol a regény nem háborús hadjárat, hanem különböző tapasztalatokat, nézőpontokat, embereket tart meg, gyűjt össze, hordoz. Ahol van helye az elakadásnak, a kudarcoknak, a kérdéseknek, az elvarratlan szálaknak – és mindezt nem gyengeségként, hanem emberségként értjük.

De talán nem is az a fő baj, hogy tanulunk az erőszakról. Hanem az, ahogyan tanulunk róla: mintha ez lenne a norma. Mintha ez lenne a világ természetes rendje. A háború, a hódítás, a csata – nem pusztán történelmi tényekként jelennek meg, hanem követendő mintaként, mint valami civilizációs alap. A történelem tanítása így nemcsak azt mutatja be, mi történt, hanem azt is közvetíti, minek kellett történnie. Nem kérdezzük meg, lehetett-e volna másképp. Pedig ezek az erőszakos fordulatok nem hősi, hanem elnyomó és kizsákmányoló események voltak – osztályharcok, birodalmi expanziók, gyarmatosító kizsákmányolás, a dolgozók és kisemmizettek testén át vezető hatalmi mozgások. A történelmi hősök dicsfénye, ahogyan arról az iskolában tanulunk, elvakít, és elfedi az osztályerőszak mélyebb, szisztematikusan felépített szerkezetét is.

Ursula K. Le Guin szerint, ha a fikció hordozótáska, akkor van benne hely minden tapasztalatnak – még a hősnek is, de nem ő a középpont, nem miatta létezik a történet. És ez a felismerés nemcsak az irodalomról, hanem a társadalomról, a hatalomról, a kultúránkról is szól. Esszéje nem irodalomelméleti állásfoglalás, hanem feminista kiáltvány. Le Guin kritikája arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen elbeszélések kapnak társadalmi megerősítést, és melyek maradnak láthatatlanok. A gondoskodás, a közösség, a mindennapi küzdelmek és az apró örömök világa éppannyira érdemes a mesélésre, mint a háborúk és hősies tettek.

„A történetmesélés hordozótáska-elmélete” nemcsak elmélet, hanem lehetőség: meghívás arra, hogy újraértelmezzük, miről szólnak a történeteink. A kérdés, amit Le Guin felvet, egyszerű, mégis radikális: mi lenne, ha nemcsak a hőst, hanem a gyűjtögetésre és tárolásra szolgáló táskát is történelmi szereplőként kezelnénk?

A női szerepek, a gondoskodás, a háttérben zajló hétköznapi munka és a közösségek fenntartása ritkán kapnak helyet a hivatalos narratívákban. Holott ezek éppolyan létfontosságúak voltak – és ma is azok, kiváltképp a háborúk és válságok idején, amikor az élet fenntartása egyre nagyobb kihívássá válik. Mesélhetnénk azokról, akik reggelente felkeltették a gyerekeket, és megetették őket, miközben körülöttük épp átrajzolták a határokat. Azokról, akik megtartották a közösséget, élelmiszerellátást szerveztek, amikor minden darabokra hullott. Azokról, akik gyűjtöttek, főztek, ápoltak, szülő nőket támogattak, időseket gondoztak, újra és újra felépítették az életet a romokon. Mesélhetnénk a nőkről, akik nem hadvezérek voltak, hanem hálózatteremtők. Azokról, akik nem parancsokat adtak, hanem hallgattak, jelen voltak, és összetartották a világ egy darabját. Mekkora kreativitást igényel az élet azoktól, akik háborús övezetben próbálnak gondoskodni a szeretteikről? Akik titokban segélyt szereznek, menekülési útvonalakat szerveznek, miközben maguk is veszélyben vannak? Mikor hallhatunk az ő történeteikről? Mikor írjuk le végre az ő cselekedeteiket is, nem mint lábjegyzetet, hanem mint történelmet? Mesélhetnénk arról, hogyan történik a túlélés, nem mint hőstett, hanem mint közös munka. Hogyan maradnak meg a kapcsolatok, a remény, a gondoskodás, akkor is, amikor a történelem – ahogy tanítják – épp másról szól. Mert ez is történelem. Csak eddig nem hívtuk annak.

A politikai térben ma is a hősök érvényesülnek, ők a megmentők, a védelmezők, a karizmatikus, nárcisztikus vezetők, akik mintha egyedül vinnének véghez dolgokat: támadnak, védekeznek, bombáznak. Kézenfekvő példa erre, hogy sokan csak egy karizmatikus férfiban – például Magyar Péterben – tudják elképzelni Orbán Viktor leváltásának lehetőségét. Miközben a két figura működésmódja, személyisége és beszédmódja között zavarba ejtően sok a hasonlóság. Mintha ugyanannak a történetnek a különböző fejezetei lennének – a „nagy férfiak harca” újabb epizódjai.

Mi van akkor, ha más történeteket kezdünk mesélni? Mi lenne, ha a politikai cselekvés és képzelet tereit nem a konfrontáció, hanem a közösségépítés, a gondoskodás, a részvétel és az együttműködés logikája szerint alakítanánk? Ha nem hősöket keresnénk, hanem kapcsolódási lehetőségeket, kollektív megoldásokat?

Ez nem utópia, hanem egy lehetséges új narratíva kezdete. Egy olyan történeté, ahol a nők nemcsak kiegészítő szereplők, nem azok, akik a háborúk terheit végül a saját bőrükön tapasztalják, mert megsebesültek, erőszaktúlélők (vagy a sebesültek és erőszaktúlélők gondozói) – hanem a struktúraformálás kulcsfigurái. Ahol a hordozótáska – mint metafora – új helyet kap nemcsak a múltról szóló elbeszélésekben, hanem a jövő politikai vízióiban is. Fontos felismernünk: nem elég másfajta történeteket mesélni. Az új típusú elbeszélések csak akkor válhatnak valósággá, ha mögöttük másféle szerveződési modellek, intézmények, gyakorlatok állnak – olyanok, amelyek valóban képesek fenntartani, hordozni és megtartani ezeket a történeteket. A kérdés tehát nem csupán az, hogy ki írja a történelmet. Hanem az is: milyen történetet akarunk elmesélni és kinek a szavaival?

Köszönöm Ács Johannának, hogy először felhívta rá a figyelmem, és kölcsönadta Ursula K. Le Guin szövegét. Hálás vagyok a Varsányi Szirének kórus többi tagjának, akikkel sokat gondolkodunk erről közösen, a NEM! Nők Egymásért Mozgalomnak, a barátaimnak és szeretteimnek, akikkel együtt gondolkodhatom, és akikkel közösen építhetünk hálózatokat, kreatív közösségeket.