E cikk egyik szerzőjét, aki alkalmazottként más szakmában tevékenykedik, hideg zuhanyként érte, hogy egy rövid, négy-öt íves regény fordításáért, körülbelül ötheti munkáért bruttó 180 ezer forintot kapott. A másik szerzőnek, aki szociológus, de leginkább szerkesztőként és fordítóként keresi a kenyerét, nemrégiben egy könnyűnek nem mondható, négy ív (kb. 160 ezer leütés) terjedelmű szociológiai szakszöveg fordításáért, 200 ezer forintot (szintén bruttó összeg) ajánlott egy kiadó nagyjából egyhavi munkáért.

Meg lehet-e ma élni műfordításból? Milyen a szakma megbecsültsége? Cikkünk szerzői belülről elemzik a mára kialakult lesújtó helyzetet.

Mindkét fordító jelezte az érintett kiadóknak, hogy ebből a pénzből nem lehet megélni, és a jelenlegi ívdíjakat legalábbis meg kellene kétszerezni, de inkább háromszorozni ahhoz, hogy a fordítói tevékenységből valóban meg lehessen élni. Az első esetben a kiadó azt válaszolta, hogy mivel a fordítónak van máshol állása, panaszra nem lehet oka, ők nem tudnak több pénzt kigazdálkodni fordításra.

A második esetben a kiadó szintén azzal hozakodott elő, hogy természetesen tudja, hogy Magyarországon ma nem lehet műfordításból megélni, de hát mindenkinek van más munkája, hivatása a fordítás mellett. Ha csak ebből a két, egyáltalán nem egyedülálló, hanem inkább sajnos teljesen hétköznapi esetből indulunk ki, arra a következtetésre juthatunk, hogy

a műfordítás ma már nem szakma, hanem inkább hobbi, úri passzió, ellenkező esetben szerzetesi életmódot feltételező önsanyargatás, önként vállalt áldozat.

Nos, mindkét fordítónak bőven van ötlete, hogyan töltse el a saját, nem túlságosan bőséges szabadidejét. Bár amikor egy kiadó a fordító tudta és hozzájárulása nélkül megjelentet egy, a fordító által is csak nyers változatnak tekintett szöveget, akkor már az ingyenmunka lehetőségétől is megfosztja. Arról nem is beszélve, hogy így olyan kétes minőségű kiadványt állítanak elő, amely veszélybe sodorhatja a szerkesztési és kiadási folyamatba be nem vont fordító renoméját. Ezek nem kitalált történetek.

Műfordítói matek

Azt, hogy az iménti röviden felvázolt esetek mennyire nem egyediek, alátámasztja Sohár Anikó 2023-as Working for Peanuts (Google Translate: „földimogyoróért dolgozik”, DeepL: „mogyoróért dolgozni”, „analóg” fordításban: „éhkoppon” vagy „bagóért dolgozni”) című tanulmánya is, amely angol nyelven, a svájci Parallèles folyóiratban jelent meg.

A műfordítók magyarországi helyzetéről készített, több hazai kérdőíves felmérésre, interjúkra, újságcikkekre épülő kutatásban Sohár egyik fontos megállapítása, hogy a műfordítók díjazásában rendkívüli egyenlőtlenségek tapasztalhatók: a többség 40 ezer forintos ívdíjért fordít (bruttó 1 forint/leütés), de sajnos az is előfordul, hogy valaki 35-38 ezer forintos ívenkénti díjért dolgozik.

A legmagasabb, „sztárfordítói” ívdíj 120 ezer forint, ami nagyjából megfelelne a jelenlegi átlagos honorárium háromszorosának (aminek, ahogy fentebb írtuk, jó esetben kiindulási alapnak kellene lennie). Sohár eredményeihez hozzá kell tenni, hogy az ívdíjak a legkevésbé sem követik az inflációt: alkalmazotti státuszban működő fordítónk 2015-ben 37-38 ezer bruttó forintért fordított, 2023-ban, egy Szekeres György műfordítói emlékéremmel a tarsolyában, közel az ötödik x-hez bruttó ívdíja 40-42 ezer forintra emelkedett.

Bár különböző szakfordítói területeken ennél valamivel magasabb honoráriumokat lehetett elérni, az inflációt itt sem követte érdemi emelkedés: az elmúlt 20 évben nominálértéken(!) is alig valamivel nőttek a honoráriumok, míg ugyanezen időszak kumulált inflációja 165%-os áremelkedést tükrözött.

Hobbi vagy szakma?

Sohár második, nem kevésbé lesújtó megállapítása, hogy a műfordítói szakmában egyre több nő dolgozik, és egyre több a hobbifordító. Pierre Bourdieu francia szociológus is hangsúlyozza, hogy

a nők túlsúlya egy adott területen az egyik legjobb mutatója annak, hogy az adott szakma elveszítette az anyagi és ennek folytán társadalmi megbecsültségét.

A hobbifordítók megjelenése szintén az alacsony díjazásnak betudható kényszerpálya, hiszen arról van szó, hogy az, aki nem tudja magát kizárólag műfordításból fenntartani, vagy nem támogatják szent missziójában családtagjai vagy egyéb mecénások, kénytelen legalábbis részben más megélhetési források után nézni.

Tegyük föl, hogy valaki műfordítói szenvedélyének egy egyetemi oktatói főállás mellett hódol. Mikor fordít? Este? Hétvégén? A nyári szünet alatt, amikor egyébként a munkáltatója azt várná, hogy szakmai publikációs kötelezettségeit teljesítse? Vagy ha családban, párkapcsolatban él, vegye el az időt a társától, a gyerekeitől? Abból az időből, amit a saját pihenésére, regenerálódására fordíthatna?

Paradox helyzet, hogy míg munkavállalóként az embert rendszerint bérpótlék illeti meg a túlóráért, az éjszakai vagy hétvégi munkavégzésért cserébe, a fordítóval kapcsolatban már-már konszenzuális elvárás, hogy szabadidejében fordítson – ráadásul reálértéken rohamosan csökkenő honoráriumért.

Akárhogyan nézzük, a műfordítás – bármilyen élvezetes tevékenység is intellektuálisan, és bármekkora szimbolikus dicsőséget hoz is a fordítónak – munka. Alapos nyelvi és metanyelvi tudást, két kultúra és irodalom beható ismeretét feltételezi. Komplex szövegek értő olvasásához és újraírásához komplex nyelvtudás és tapasztalat szükséges, melyet megszerezni és szinten tartani nem kevés tanulás és folyamatos munka.

Miért értékeljük le ezt a szaktudást (a tehetségről nem beszélve), miért degradálunk egy szakmát hobbivá? Vagy ha hobbinak tekintjük, milyen alapon várjuk el tőle a minőséget és a szaktudást?

A hobbinak éppen az a lényege, hogy nem teljesítmény- és minőségközpontú: semmi sem tiltja, hogy a szabadidőből űzött tevékenység improduktív és szigorúan szakmai értelemben véve kétes minőségű legyen. Ahhoz ugyanis, hogy hétvégente eljárjon az ember kocogni, nem szükséges, hogy kiváló futó legyen, vagy hogy újabb és újabb távolsági és időrekordokat döntsön meg.

De kérdezhetnénk úgy is: amennyiben a műfordítás hobbi, miért épül rá profitelvű ipar? A kiadók nagy része, még ha olykor szerény nyereséggel is, piaci vállalkozásként működik. Joggal várják-e el a fordítótól, hogy a piaci logikát félretéve nagyrészt kedvtelésből dolgozzon?

Trendek és kérdések

Sohár tanulmányának végkicsengése szerint egyre többen hagyják el a szakmát. Vagy, mondhatnánk: egyre kevesebben űzik ezt a hobbit. Azt, hogy ez nem tesz jót a fordítások minőségének, magánbeszélgetésben az egyik legjelentősebb hazai könyvkiadó korábbi vezetője is megerősítette.

Természetesen a könyvkiadók sincsenek könnyű helyzetben, az előállítási költségek, a papír árának nagy mértékű drágulása, a rezsidíjak drasztikus emelkedése őket sem kíméli, emellett egy mindinkább szűkülő könyvpiaccal kell számolniuk, ahol a populáris műfajokon túl nehéz bármit is eladni – akárcsak minimális nyereséggel is.

Mindez azonban nem elégséges ok arra, hogy az „áru” minőségét figyelmen kívül hagyják. Alapvetően nekik is korrekt és hosszú távú együttműködésre érdemes berendezkedniük „bejáratott” fordítókkal, akiknek a munkájával aztán nem kell a szintén nem túl busásan fizetett szerkesztőknek és korrektoroknak sokat vesződniük.

Sajnos szakmai érdekérvényesítés az ívdíjak tekintetében sem létezik, ilyenformán mégiscsak az a gyakorlat, hogy az egyének atomjaiból álló műfordítói társadalmat a kiadók egy része nem tekinti hosszú távú együttműködésre méltó, egyenrangú félnek.

Ezenfelül a fordítóknak ma már nemcsak egymással, hanem egyre inkább a mesterséges intelligenciával is fel kell venniük a versenyt, noha ideális esetben az újabb és újabb informatikai eszközök a fordító munkáját segíteni, nem pedig távlatilag kiváltani lennének hivatottak.

Kérdés, hogy idővel valóban kiiktatható lesz-e a fordító a (mű)fordítási folyamatból. Mindenesetre már most is akad példa arra, hogy a fordítót csak a mesterséges intelligencia által elkészített fordítás „gatyába rázására” kérik fel, tovább szorítva ezzel lefelé a szabad szemmel így is alig látható javadalmazást.

Azon viszont nem ártana eltöprengenie a könyvkiadás valamennyi aktorának: vajon meddig érik be a hobbifordítók némi „földimogyoróval”? Mi lesz, ha már a nyomtatásban (egyébként általában nem könnyen észrevehető helyen, az impresszumoldalon) megjelenő név dicsfénye vagy a kultúra oltárán meghozott áldozat intellektuális elégtétele sem visz rá senkit, hogy idejét és erejét nem kímélve magyarra ültessen át egy regényt vagy novellát?

Ahogy az egyik kiadó mondta, mert végül is mindenre van megoldás:

„Akkor majd kevesebb könyvet adunk ki… vagy fordít a mesterséges intelligencia.”

Lehet, hogy ezt nem kellene megvárni.