Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az év, amikor a kenyér ezer forint lett, a kormány mégis úgy érezte, a kilakoltatásoknak és a felelősséghárításnak van itt az ideje

Ez a cikk több mint 1 éves.

Tizenkét napon át egy-egy mondattal idézzük fel a 2022-es év tizenkét hónapját és legfontosabb témáit.

„Tudod, amikor az van, hogy lakáskulcsod van, és kimondod azt, hogy megyek haza… Ezt csak az tudja, milyen, aki már volt úgy, hogy nem tudott hova menni. Amikor nem tudsz emberhez méltóan élni”

mondta egy augusztusi napon elérzékenyülve Szilvi, amikor sok évnyi hajléktalanság után végre saját józsefvárosi önkormányzati bérlakása előtt állva mesélt a Mércének családja helyzetéről.

Szilvi a 3 éves korában magához vett unokájával, és élettársával rokonról rokonra vándorolt az utóbbi években Budapesten, hogy meg tudják magukat valahol húzni. Hiába dolgoztak, lakhatásra nem futotta, ráadásul az albérletpiacon igencsak erősen jelen lévő, romákkal szembeni rasszista előítéletekkel is meg kellett küzdeniük. Pénz és önkormányzati bérlakás híján hiába tudtak mindig 2-3 hónapot valamelyik családtagnál lakni, valójában hajléktalanként éltek.

Szilviéknek óriási szerencséjük volt: kapcsolatba kerültek az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) munkatársaival, akik biztos lakhatást ajánlottak és minden támogatást megadtak nekik, amit a rendszer képtelen volt.

Ahogy Szilvi is többször kiemelte beszélgetésünk során, csak nagyon kevés nehéz helyzetű ember jut ilyen, valóban életmentő, hosszú távú segítséghez.

A kisunokájával hajléktalanná váló pár esete tökéletesen rávilágít arra, hogy milyen könnyű magunkra maradni kiskeresetű, munkanélküli, lakásszegénységben élő vagy hajléktalan emberként. Ők valójában eddig is önmagukra, a környezetükre és a szociális ellátórendszerre támaszkodhattak – igencsak esetlegesen, hiszen mint azt Szilvi is felidézte, a család a legtöbb esetben csupán néhány négyzetmétert tud felajánlani egy rövid időre, önkormányzati bérlakás pedig bármennyire rossz is a helyzet, vagy jut, vagy nem. Az önkormányzatoktól a kormány által megvágott források, valamint a családsegítők és egyéb szociális ellátók rendszerszintű rossz működése fényében nem igazán lehet biztos segítségre számítani. Mindeközben óriási a bérlakáshiány, amit állami közbelépés nélkül nem képesek érdemben enyhíteni, ráadásul – ahogy azt idén is számos alkalommal láthattuk – sok esetben maguk az önkormányzatok is kilakoltatnak bajba került családokat, idős, beteg embereket, akiknek a pár ezer forintos bérleti díj kigazdálkodása is nehézkes, a felhalmozódó tartozások kezelésében pedig ritkán kapnak segítséget. Mindeközben a civilek erőn felül igyekeznek megelőzni vagy megszüntetni egy-egy ember, család hajléktalanná válását, az egyre több rászoruló segítése azonban számukra is egyre nagyobb kihívást jelent.

Miközben már augusztusban arról beszélgettünk az ULE egyik szociális munkásával, hogy milyen félelmetes mértékben emelkednek a mindennapi megélhetés költségei, a „munkaalapú társadalmat” hirdető, a szociális juttatásokat leépítő kormány még a válság hatására sem változtatott „szociálpolitikáján”, sőt új intézkedéseivel tovább növelte a lakásvesztéssel fenyegetettek kiszolgáltatottságát. Az Orbán-kormány a szociális ellátórendszer egyébként is súlyos, a jelenlegi válság idején pedig még inkább kidomborodó, egyre szélesebb rétegeket érintő problémái ellenére úgy döntött: idén újraindítja a koronavírus idejére befagyasztott kilakoltatásokat, aminek következtében a Város Mindenkié becslése szerint 20-30 ezer ember veszthette el otthonát.

Még javában zajlottak a kilakoltatások és ingatlanárverezések, amikor a kormány a szociális törvény módosítását is időszerűnek érezte (mindeközben a kenyér közel 82, a tojás több mint 100, a száraztészta több mint 70, a tejtermékek 79 százalékkal drágultak). Az új szociális törvény a legutolsó helyre sorolja az államot a szociális biztonság felelőseként, az egyén, a család, az önkormányzat és az egyház mögé.

Mint azt Szilviék példája is szemlélteti, a sorrend a gyakorlatban eddig is nagyjából ez volt, a törvénymódosítással viszont egyfajta önigazolásként – hiszen eddig is működött valahogy a rendszer – elvette a kormány annak az esélyét is, hogy ez változhasson, valamint saját számonkérhetőségét is jelentősen megnehezítette.

Bárcsak több hajléktalan ember megtapasztalhatná azt, amit Szilviék: lakáskulcsot kapni, emberhez méltóan élni. De ez most nem az az időszak lesz. Már megint nem.