„Komoly nemzetgazdasági és társadalmi érdek, hogy minden magyar honfitársunk eljuthasson a Balatonra (…), de az is érdek, hogy a jómódú magyar középosztály vagy a nagyvállalkozói réteg a pénzét ne külföldre vigye, hanem Magyarországon költse el”

– Lázár János építésügyi miniszter válasza Szabó Rebeka országgyűlési képviselőnek a strandszezon kezdetén, a Parlamentben.

Nem meglepő, ha vérlázító a miniszter arcátlansága bárki számára, aki nem tartozik ahhoz az elithez, ami évek óta szisztematikusan és folytatólagosan sajátítja ki a tópartot.

Ráadásul a fenti idézet csupán Lázár mondandójának csak egy szelete, felszólalásában egy olyan fantazmagóriát adott elő, aminek egy része köszönőviszonyban sincs a valósággal.

Hogy néhány példát is hozzak, beszélt többek között

• a kempingek megtartásáról,
• a nádasok és természeti értékek védelméről,
• a 2019-es Balaton-törvény vívmányairól és betartásukról,
• a közfunkciók védelméről,

és még számtalan olyan dologról, aminek a szöges ellentétét csinálják. Az elit igényeinek kiszolgálásáról ugyanakkor meglepően őszintén, hovatovább büszkén nyilatkozott – persze elfeledve, hogy az a társadalom túlnyomó részének kárára történik.

A NER nemcsak hogy kisajátítja a Balaton partját, de nem egyszer a legszűklátókörűbb janicsárvirtus jegyében pusztítja le, amit megszerzett.

Persze hogy kényelmesebb kivágni a nádast a partmenti villa előtt, hogy a betontalapzatra hordott homokos rézsün lehessen a habokba merülni vagy szürcsölgetni a sex on the beach-t. Majd más megtartja, majd máshol megmarad, és ha véletlenül kiszabja a bírságot a kormányhivatal, úgyis van pénz rogyásig kifizetni. De a kialakított partszakasz megmarad. Hogy a tó élővilága hogyan sínyli meg a beavatkozásokat, mintha senkit sem érdekelne komolyan azok közül, akiknek van is hatásuk arra, hogy mi történik. Beszédes hogy az Origo már 2013-ban betonteknőként hivatkozott a Balatonra, a helyzet pedig azóta sem javult. Mintha a tópart új urait nem érdekelné, hogy pár évtized múlva mi marad a Balatonból, és csak a jövő évi profit számítana.

De a jóízlés és a felelős környezethasználat arculcsapása csak a probléma egy szelete. Mert az egy dolog hogy lebetonozzák-e vagy sem, tönkreteszik-e vagy viruló nádasok között cikáznak a halrajok a kristálytiszta vízben – ha a tóhoz földi halandó nem fér hozzá.

Márpedig egyre inkább ez a helyzet, mondjon bármit is az építési miniszter. A NER az elmúlt években ráfordult a Balaton kisajátítására, és nem látszik, hogy lemondana ezen ambícióiról.

És ez a lényege a NER Balaton-politikájának, a megszerzés, kisajátítás a saját tőkésosztály számára, akik aztán a tehetőseknek tartanak fenn üdülőhelyeket. Ebben a szisztémában több csoport is jól jár: a nemzeti tőkés megszerzi a területet, esetleg ilyen-olyan támogatásokban is részesül, majd csinos profitot termel a tehetős vendégekből. A tehetős vendégek pedig elsőrangú körülmények között nyaralhatnak. Sőt, talán még a helyi önkormányzatok is egy picit több adóbevételekre számíthatnak, de erre azért ne vegyünk mérget.

Csak közben a társadalom széles rétegei előtt egyre szűkebbek a lehetőségek, ha egyáltalán eljutnak a Balatonra.

Egyre kevesebb a szabadstrand, – „a minőségi üdülést meg kell fizetni”, de miért is? – a kempingek helyén luxusszállók épülnek, miközben szinte már az olcsó szállás vagy szabadstrand gondolata is abszurdnak tűnik. Mert manapság nem a korábban elzárt részeket nyitják meg, hanem a társadalom teljességét megillető tereket zárják el. Ami persze érthető és logikus: luxusszálló, exkluzív apartmanházak vagy sátorozós kemping és szabadstrand esetében magasabb a potenciális telekbér? Naugye.

Ha pedig – elvileg – szabadon hozzáférhető is marad egy terület, akkor nem meglepő, ha a szolgáltatásokat és az infrastruktúrát a tehetősebb rétegek igényeinek kiszolgálásához alakítják. Mindezek állatorvosi lova a Club Aliga esete. Ahol dióhéjban annyi történt, hogy megszerezte a területet egy fidesz-közeli befektetői csoport – olyan részekkel együtt, amelyeknek helyi civilek – és vélhetően a törvény – szerint közterületeknek kellene lenniük.

Számos változtatás és hosszas huzavona után jelenleg ott tartunk, hogy a felét lezárják, hogy – a Lázár által is hivatkozott Balaton törvénnyel is szembemenve – partmenti luxusvillás telkeket alakítsanak ki. A másik fele pedig a beruházó ígérete szerint – melyet reméljük, be is tart – halandók számára is szabadon bejárható lesz, már a területen kialakítandó luxusszállón kívül eső rész. De mégiscsak magánterület lesz ez is, ahova a közönség, a tőkés engedélyével, beteheti a lábát. Magánterület, amely a profittermelést szolgálja, kommodifikált tér, akár egy pláza. Ahol a szolgáltatások és áruk értékesítése az elsődleges funkció, nem pedig az, hogy a tér az odalátogatók – pénzesek és pénztelenek – kedvére és igényére legyen kialakítva.

Az már csak hab a tortán, hogy a beruházás során kis híján odaveszett az aligai löszfal. Az aggódó helyiek szerint jóval nagyobb mértékben pusztítják a növényzetet a kelleténél, és noha számottevő építkezésekbe még nem kezdtek bele, ami volt, azt már jobbára lerombolták. Mert a tömeges üdültetésre – és szerényebb igények kiszolgálására – alkalmas infrastruktúra az új tulajdonos számára értéktelen.

A jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedés mellett állami vagy önkormányzati, de mindenesetre közfeladat kellene legyen a megfizethető üdülési lehetőségek biztosítása. A piac ugyanis nem szállítja megbízhatóan a megoldásokat. Itt egyébként érdemes megjegyezni, hogy legalább a rászoruló gyerekek egy részét megtáboroztatják – persze ne gondoljuk hogy ezzel nem a nemzeti tőkések járnak igazán jól.

Mondjon Lázár János bármily szép szavakat is, az igazság az hogy a NER szakmányban sajátítja ki és ezzel párhuzamosan abszurd módon rombolja természeti értékeinket.

Ezért megy a szkander a helyiek, a városvezetés és a befektetők között Tatán, láthatjuk a Fertőnél, de a Velencei-tónál is. Velük együtt a Balaton is a társadalom egyre szűkebb rétegeinek hozzáférhető és megfizethető, és miközben a vendéglátásban slágertémává vált a prémium turizmus, azokra senki sem gondol, akik csak szeretnének egy lángost és egy sört a szabadstrandon a csobbanás után.

Miért is gondolnának, belőlünk aligha lehet meggazdagodni.