Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Csak az internacionalizmus jelenthet kiutat ebből a háborúból

„Éppen ezért ma kell kiállni a mielőbbi fegyverszünet és az orosz csapatok kivonása mellett, amit hamarosan az utca is követelhet a hadakozó felektől, mindkét oldalon” – így zárult Tóth Csaba Tibor cikke, mely áttekintő képet ad arról, miként változott meg a szomszédunkban zajló orosz-ukrán háború jellege, milyen célokkal rendelkezhetnek a szembenálló felek, mik is egész pontosan a tőke érdekei, és mely okokból kifolyólag kell a lehető leggyorsabban véget vetni a fegyveres harcnak.

Írásomban erre a zárógondolatra szeretnék rákapcsolódni, felvetve azt a problémát, hogy jelen pillanatban rendkívül keveset beszélünk mind a rendszerkritikus/antikapitalista baloldalon, mind pedig általánosságban a háborúellenes csoportok, mozgalmak körében arról, hogy mi is lenne az a stratégia vagy eszme, amely mentén képessé válhatunk arra, hogy más nemzetek tagjaival közösen, aktív cselekvőkként hozzájáruljunk az ukrajnai konfliktus mihamarabbi befejezéséhez és az igazságos rendezéshez. Miként Kőszeghy Ferenc is megemlíti június 5-i cikkében: „furcsa […], hogy nem alakult ki alternatív, rendszerkritikus baloldali álláspont a háború kapcsán”.

Holott erre hatványozottan nagy szükségünk volna most, amikor a háború elhúzódásával egyre banálisabbá válik a közvélemény (legyen szó akár egyfajta semmitmondó, apatikus egyrészt-másrészt logikáról, akár a nyugati vagy orosz álláspontok valamelyikét kritikátlanul elfogadó diskurzusokról), illetve fennáll a veszélye annak, hogy a háború kapcsán az elmúlt hónapokban  kibontakozó szolidaritás mechanizmusai „kifáradnak”.

Azt gondolom, hogy a fent felsorolt kihívásokra, valamint a kapitalizmus aktuális, elhúzódó válságára – amelynek maga a mostani háború is egyenes következménye –

az antikapitalista baloldal csakis úgy adhat választ, ha visszanyúl a munkásmozgalmi múlt egyik legjelentősebb eleméhez, az internacionalista eszméhez.

Az írás további részeiben először arra igyekszem rámutatni, hogy mik is azok a tényezők, melyek a globális kapitalizmus jelen körülményei között az internacionalista szemlélet kibontakozását „hivatottak akadályozni”. Ezt követően egyfelől megpróbálom felvillantani az internacionalista gondolkodás által az aktuális történelmi helyzetben kínált előnyöket, másfelől pedig megkísérlem az ennek megfelelő cselekvés néhány lehetséges irányvonalát kijelölni.

Tankcsapda Kijevben. Forrás: Unian / Sinitsa Aleksandr

Rendszernarratívák és krízisek fogságában

Ahhoz, hogy az internacionalista cselekvésnek legalább a lehetőségéről gondolkodhassunk, elengedhetetlen, hogy első lépésként a felmerülő akadályok hátterét – ha csak nagy vonalakban és a teljesség igénye nélkül is – feltérképezzük.

A jelenlegi orosz-ukrán háború – és egyáltalán valamennyi nemzetközi konfliktus – kapcsán a mainstream médiumokban folyamatosan megszólaltatott nemzetközi kapcsolatok és biztonságpolitikai szakértők szerepét semmiképpen sem becsülhetjük le. A szóban forgó kutatók, társadalomtudósok ugyanis elemzéseik során többségükben a nemzetközi kapcsolatok tudományterületének fősodorbeli, neorealista és neoliberális iskolák elméleteit alkalmazzák. (Utóbbi nem keverendő össze azzal a neoliberalizmussal, amit egyfelől közgazdaságtani fogalomként, másfelől egy politikai-ideológiai irányzat leírására szokás használni.) Az említett iskolák képviselői (főként a neorealisták) az államokat, azok közül is a nagyhatalmakat tekintik a nemzetközi rendszer legfontosabb résztvevőinek és alakítóinak (bár érdemes hozzátenni, hogy a neoliberálisok a nemzetközi szervezeteknek, intézményeknek is fokozottabb figyelmet szentelnek).

Eközben az állami szint alatti aktoroknak – de nem ritkán a „kicsi” vagy nagyhatalmi státusszal nem rendelkező országoknak is – szimplán a „statiszta” szerepe jut.

Az a tény, hogy a fősodratú média kihangosítja ezeket a narratívákat, nemcsak nagy mértékben hat a közvélemény, s ezáltal az egyének konfliktushoz való viszonyára, de be is határolja az azzal kapcsolatos gondolkodásmódunkat. Ennek következtében nem csupán Ukrajna, vagy maguk az ukránok nem jelenhetnek meg autonóm cselekvőként – helyette mindössze a „két tűz közé szorult, szenvedő” nép szerepét tölthetik be –, de az euroatlanti blokk országainak lakossága vagy az Oroszországban élők esetében is hasonló a helyzet.

A jelenlegi keretezésben előbbiek lehetőségei kimerülnek az ukránok felé kinyilvánított szolidaritás szimbolikus gesztusaiban (kivétel ez alól a háború kezdetét követő legintenzívebb két hónap, amikor például egyes országok polgárai önkéntesen csatlakoztak a fegyveres harchoz az akkor egyértelműen a puszta létéért küzdő Ukrajna oldalán), vagy a menekülteknek, illetve a háború miatt reménytelen helyzetbe került embereknek nyújtott civil szervezeti és humanitárius segítségnyújtásban (mely tevékenységek fontosságát és jelentőségét ugyanakkor nem lehet és nem is szabad sem alábecsülni, sem kétségbe vonni). Mindeközben az orosz népet leginkább bűnbakként vagy Vlagyimir Putyin rezsimjének kollaboránsaként könyvelik el.

Nem kimondottan növelik az internacionalista cselekvés esélyeit a neoliberális kapitalizmusnak és az amerikai dominanciájú nemzetközi rendszernek a közelmúltban egyre szaporodó és súlyosbodó válságtünetei sem. A koronavírus-járványra és annak politikai, gazdasági következményeire (például a globális ellátási láncok szétesésére) válaszul felerősödtek az államok önellátó gazdaság kialakítására irányuló – esetenként protekcionista – törekvései, továbbá fennáll a veszélye annak, hogy ismét előtérbe kerülnek az egymással versengő, regionális hatalmi tömbök.

Sőt, Kiss Viktor posztmarxista politológus és ideológiakutató tavaly megjelent könyvében azt állítja, hogy napjainkban az elsődleges politikai-társadalmi törésvonallá a Belül lévők (a kedvezményezett, privilegizált csoportok) és a Kívül rekedtek (a kirekesztett, alávetett rétegek) közötti különbségtétel válik. És miután ennek egyik fő oka a nyugati társadalmak attól való félelme, hogy a világrendszer mostani átalakulásának eredményeként a centrumországok „elvesztik globális előjogaikat”, így ezen politikai logika következtében még inkább felerősödhetnek például a Globális Észak és Dél népei közti ellentétek (ahogyan ez a 2015-2016-os migrációs válság során is megmutatkozott már).

Bármely lehetséges forgatókönyvnek is szavazunk hitelt, valamennyi az elszigetelődés és a bezárkózás különböző formáinak veszélyét vetíti előre, ami újfent akadályokat gördíthet a népek egymással szembeni szolidaritás elé, ahogy az egyes nemzetekhez tartozó kizsákmányolt osztályok küzdelmeinek összekötését is tovább nehezítheti.

A fenti tényezőkön túl ráadásul jól ismert történelmi tapasztalat, hogy a világgazdaság működésének azon periódusaiban, amikor a profitabilitás oly mértékben csökken, hogy a tőke már a munka fokozott kizsákmányolása révén sem tudja ezt ellensúlyozni, megindul a hadiiparba történő nagyobb arányú befektetés, a különböző katonai megrendelések felpörgetése és a társadalmaink erőteljes militarizációja. Ahogy Szalai Erzsébet fogalmaz: a hadiipari komplexumok „profitot csak folyamatos háborús készenlét, készülődés körülményei között képesek realizálni”. Az pedig már-már közhelynek számít, hogy amennyiben minél több és több fegyvert halmozunk fel, úgy azokat előbb-utóbb valaki használni is fogja…

Az elmondottak fényében világossá válik, hogy az aktuális – válságok tarkította nemzetközi és gazdasági – viszonyok közt miért is érdekelt a nyugati és orosz hadiipari nagytőke egyaránt abban, hogy az Oroszország és Ukrajna közti konfliktus a „most megszilárduló formájában” – vagyis egy elhúzódó álló- és anyagháborúként – rövid távon ne érhessen véget. Mindez egyúttal megkívánja azt is, hogy a hadiipari szereplők, s a politikai elitek őket kiszolgáló csoportjai mindkét oldalon olyan diskurzusokat képezzenek az ukrajnai háború kapcsán, amelyek a másik fél démonizálása és/vagy kompromisszumképtelenként való beállítása révén a közvélemény szemében is szentesítik a konfliktus folytatását, illetve annak fegyverekkel és hadianyagokkal történő további ellátását. Ezáltal nem egyszerűen bonyolítják, hanem egyenesen gátolják akár bármiféle internacionalista gondolat, akár a szolidaritás egyéb formáinak létrejöttét.

Innen szép nyerni

Alapvetően tehát – miként a kapitalizmus esetében ezt rendre megfigyelhetjük – különböző materiális tényezőkkel s azokra ráépülő, illetve azokat elfedő ideológiai és diszkurzív elemekkel állunk szemben. A rendszerkritikus/antikapitalista baloldalnak – és mindazon csoportoknak, akik nem csupán a mostani, hanem valamennyi, a kapitalizmus működése által gerjesztett fegyveres konfliktust elítélnek – ebből kifolyólag

muszáj egy materialista kritikát kínálnia a háború kapcsán, mely nem az egyének döntéseire vagy államok puszta nagyhatalmi érdekből folytatott küzdelmére egyszerűsíti le mindazt, ami a világban jelenleg körülöttünk folyik, hanem a struktúrák és a rendszerek szintjén enged bennünket gondolkodni.

Ugyanis az ukrajnai helyzetre is igaz az az állítás, amit Szijártó Imre nemrégiben egy másik téma vonatkozásában fogalmazott meg, miszerint a materialista elemzés hiánya az összeesküvés-elméletek – velük együtt pedig a szélsőjobboldal – előtt nyitja meg az utat.

A materialista kritika ugyanakkor önmagában még nem feltétlenül jelöli ki a háború- és rendszerellenes cselekvés irányvonalait. Az orosz-ukrán konfliktus, s egyáltalán a globális kapitalizmus és az amerikai hegemóniájú nemzetközi rendszer aktuális válságában minden korábbinál nagyobb szükség van a kortárs antikapitalista baloldalon egy olyan szemléletváltásra, amely lehetővé teszi, hogy mind a gondolkodásmódunkat, mind a politikai és társadalmi cselekvésünket tekintve kilépjünk a (nemzet)állami és a különböző hatalmi tömbök szembenállása diktálta keretek közül.

Semmiféle háborút, csak osztályharcot! Graffiti Szentpétervárról.

Mindebben az internacionalizmus felélesztése jelentheti a legfőbb eszközt. A dolgozó osztályok nemzeteken, régiókon és civilizációkon átívelő szövetségéről, illetve a kizsákmányolás ellen vívott közös harcukról szóló elképzelések újbóli homloktérbe kerülése segíthet kilépnünk abból a hamis tudatból, miszerint a nemzetközi eseményeknek csupán az állami aktorok vagy a politikai és gazdasági elitek tagjai lehetnek aktív alakítói, míg nekünk pusztán az eseményekhez alkalmazkodni kénytelen biodísz szerepe jut.

Az internacionalista szemlélet lehetővé teszi számunkra, hogy amikor magát a háborút, emberek mészárszékre küldését vagy milliók földönfutóvá tételét ítéljük el, aközben ne akaratlanul is valamely katonai blokknak, vezetőnek, rezsimnek, avagy elitek egy csoportjának pártjára álljunk, hanem ténylegesen más nemzetek kizsákmányolt és elnyomott tagjait, osztályait, s a népek békés egymás mellett élését támogassuk.

Ezáltal leszünk képesek arra, hogy miközben elítéljük a NATO elmúlt évtizedekbeli expanzív törekvéseit (melyek kétségtelenül hozzájárultak a helyzet eszkalálódásához és a háború kirobbanásához), azzal párhuzamosan egyfelől ne essünk abba a hibába, hogy legitimáljuk az orosz vezetés által elkövetett agressziót, másfelől pedig ne szavazzunk bizalmat Putyin háború köré megkonstruált, számos sebből vérző narratívájának.

S ugyanez igaz fordítva is: amikor elítéljük az orosz vezetés és hadsereg Ukrajnában elkövetett rémtetteit, valamint kinyilvánítjuk szolidaritásunkat a háború sújtotta emberek felé, aközben nem szabad azt gondolnunk, hogy a NATO vétlen lenne a történtekben, vagy azt, hogy maga az ukrajnai vezetés hibátlan volna; ahogyan az ukrán szélsőjobboldal jelentette kihívást sem szabad eltagadni. De ami a leginkább fontos: az internacionalista eszme felélesztése révén felülkerekedhetünk – nemcsak az orosz-ukrán háború esetében, hanem általánosságban is – azon a hamis keretezésen, amely szerint a mostani konfliktus a civilizált, morálisan felsőbbrendű „Nyugat” és a barbár, elfajzott „Kelet” összecsapása lenne, ahol az egyik fél az egyetemes Jót, míg a másik az abszolút Rosszat testesíti meg.

Az internacionalizmus mint a háború és a militarizmus ellenszere

És hogy a gyakorlatban mik is lehetnek jelenleg az internacionalista cselekvés kiindulópontjai? „Kezdésként” három főbb irányvonal kínálkozik, s ezek mentén nem külön-külön, hanem párhuzamosan, egyidejűleg kell elindulnunk. Az első a nyugati világban és annak közvéleményében tapasztalható ruszofóbia, illetve háborús propaganda elleni fellépés, továbbá az orosz népet sújtó szankciós politika elleni tiltakozás. Az oroszellenes közhangulat szítása, valamint az orosz nép dehumanizálása és kollektív bűnösnek való kikiáltása ugyanis elfogadhatatlan a népek testvériségének eszméjét képviselők és egyáltalán mindazok számára, akiknek célja a fegyveres küzdelem mihamarabbi lezárása, és egy tisztességes, tartós rendezés kiharcolása.

Szembe kell helyezkednünk emellett a nyugati szankciós politikának azon intézkedéseivel is, melyek kapcsán mind többen és többen hívják fel a figyelmet arra, hogy azok az orosz háborús gépezetnek és Putyin rendszerének közel sem okoznak olyan mértékű károkat, mint azt sokan hinni szeretnék; ellenben egyre kilátástalanabb helyzetbe hozzák Oroszország népét, s annak is a leginkább kiszolgáltatott rétegeit.

Mindezeken – akárcsak orosz sportolók, művészek vagy tudósok nemzetközi eseményekről történő kizárásán, vagy éppen orosz írók, zeneszerzők műveinek a tananyagból való eltávolításán – nincs mit ünnepelni. A megfelelő választ csakis a szóban forgó intézkedések irracionális és elhibázott voltára történő figyelemfelhívás, és az ellenük való tiltakozás jelenthetik.

Menekültek a lengyel-ukrán határon (fotó: Unian)

Másrészről nem szabad engednünk, hogy a háború miatt kilátástalan helyzetbe került és/vagy hazájukat elhagyni kénytelen ukránok kikerüljenek eddigi szolidaritásunk fókuszából. Az orosz erők Ukrajnából történő mielőbbi kivonásának, a megszálló erők által elkövetett háborús bűncselekmények feltárásának és a bűnösök elszámoltatásának követelésén, illetve a menekülőknek nyújtott segítségen túl fokozott figyelmet kell fordítanunk az ukrajnai menekültek további sorsának kérdésére is. Az egyes országokba nagy számban érkező, nem ritkán teljesen kiszolgáltatott helyzetben lévő ukránokra ugyanis érezhetően rengetegen tekintenek úgy, mint a különböző cégek, vállatok „ölébe hullott”, olcsó és kizsákmányolható munkaerőre.

A Mércén Lehoczki Noémi már korábban felhívta a figyelmet például arra, hogy a magyar kormány azon gyakorlata, mely szerint az állam támogatja az ukrán menekülteket foglalkoztató munkáltatókat, egyrészt visszaélésekre ad lehetőséget utóbbiak részéről, másrészt pedig éket ver a magyar és ukrán munkások közé. De még rosszabb helyzetbe kerülhetnek azok az ukrán menekültek, akiket egy-egy munkáltató valamilyen munkaerő-kölcsönző cégen keresztül kezd el foglalkoztatni. Ennek fényében tehát

rendkívül fontos szót emelnünk, illetve fellépnünk azon gyakorlatok ellen, amelyek a tőke számára lehetőséget biztosítanak (itthon és más európai országokban egyaránt) arra, hogy a háború elől menekülő ukrajnai embereket csupán olcsó munkaerőként kezelje, és kiszolgáltatott helyzetükkel visszaélve még erőteljesebben zsákmányolja ki őket.

(S mindeközben természetesen nem maradhatunk vakok a kizsákmányolás más – munkaerőpiacon túlmutató – formáira sem.)

A harmadik – és egyben talán legfontosabb – szempont, hogy ismét lendületet kell adnunk – elvi és gyakorlati szinten egyaránt – az internacionalizmussal szervesen összekapcsolódó antimilitarizmusnak.

A mostani háború végképp bebizonyította, hogy a nézet, amely szerint a több fegyver és az azok által biztosított nagyobb elrettentő erő végső soron a stabilitás és a biztonság garanciáit jelentik, hamis.

Világos, hogy egy olyan időszakban, amikor a társadalmaink érezhetően a militarizáció irányába haladnak, a médiában pedig hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb vélemények ütik fel a fejüket a fegyverkezés szükségességéről, a rendszerkritikus baloldal, a háborúellenes és antimilitarista csoportok, s mindazok, akik a népek békés egymás mellett élését támogatják, nem maradhatnak mozdulatlanok. Egy olyan új, nemzetközi mozgalmat kell létrehoznunk, amely szembehelyezkedik a hadiipari nagytőkével, s az azt kiszolgáló politikai elitekkel, az erősödő militarizmussal, továbbá ismét napirendre tűzi a tömegpusztító fegyverek (pl. atomfegyverek) egyszer és mindenkorra történő leszerelésének ügyét.

A magyar, az ukrán, az orosz és egyáltalán bármely más nemzet tagjai csak akkor élhetnek békében és biztonságban egymás mellett, ha azokat, akik népek egymás elleni háborúján nyerészkednek, közös erővel fosztják meg hatalmuktól és befolyásuktól.

Persze adódik a kérdés: van-e tényleges realitása az internacionalista gondolat ilyenfajta 21. századi erőre kapásának? Én a magam részéről szeretnék hinni abban, hogy igen. Hogy mindez könnyen megvalósítható lenne-e? Valószínűleg a legkevésbé sem. És hogy honnan is érdemes akkor mindennek nekilátni?

Még május 18-án volt szerencsém részt venni Szalai Erzsébet Lélek és profitráta című könyvének bemutatóján, ahol a kötet szerzője a beszélgetés során több alkalommal is kiemelte a kisközösségek szerepének fontosságát a tőkés rendszer aktuális válsága, illetve általánosságban a kapitalizmus elleni küzdelem kapcsán. S bár elsőre talán ellentmondásosnak tűnhet, mégis azt gondolom, hogy a kisközösségek jelentősége az internacionalizmus vonatkozásában is megkérdőjelezhetetlen. A valódi, erős nemzetköziségnek ugyanis szilárd, lokális közösségeken kell alapulnia, amelyeknek összekapcsolódása és nemzeteken, országokon átívelő közös harca révén születik meg az internacionalista cselekvés. Ehhez viszont legelőször önmagunkkal és saját közösségünkkel kell elhitetnünk, hogy igenis van – sőt kell, hogy legyen – ma létjogosultsága az internacionalista gondolatnak.

A nemzetköziség és szolidaritás pedig „nem állhat meg” Európa vagy a nyugati világ határainál.

Hisz bőven zajlanak még napjainkban a világ tőlünk távolabbi pontjain is véres, mérhetetlen szenvedést okozó fegyveres konfliktusok és válságok. Itt volna az idő végre ezekre is fokozottabb figyelmet fordítani…