Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Valami globális is kinőhet abból, amit az ukrajnai helyzet ügyében követelünk

A baloldali olvasatokból gyakran úgy tűnik, hogy csak a NATO és Putyin rendelkezik önálló akarattal, és az Ukrajnában élő tízmillióktól megtagadják a  cselekvési autonómiát. Pedig az ukránok nemcsak gyalogok egy geopolitikai sakktáblán. Hogyan lehet ezt az autonómiát tekintetbe venni a gyakorlatban? És vajon helyes, ha a baloldal beáll a katonai segítséget sürgető hangok közé? Mi az, ami valóban összeköti az ukrajnaiak léthelyzetét a világ más csücskeiben háborúktól sújtottak  problémáival? Milyen formái lehetségesek a szolidaritásnak?

Az alábbi interjút az ukrajnai baloldali online magazin, a Commons szerkesztőségében dolgozó két aktivistával készítette a The Transnational Institute (TNI) nemzetközi kutatócsoport két munkatársa, Shaun Matsheza és Nick Buxton. A Commons Ukrajna gazdasági, politikai, történelmi és kulturális folyamatainak analízisével foglalkozik. Denisz Gorbacs társadalomtudós, jelenleg a doktori kutatását végzi Franciaországban, melynek keretében az ukrán munkásosztály politikáját vizsgálja. Denisz Pilas politikatudós és aktivista, a Szocialnij Ruh mozgalom tagja.

Shaun Matsheza: Hogy látjátok az ukrajnai helyzet kibontakozását? Milyen hatással van rátok és a szeretteitekre?

Denisz Gorbacs: Én személy szerint biztonságban vagyok, hiszen az élettársammal igen messze élünk Ukrajnától. Bár a helyzet semmiképp sem segíti a mindennapi működést. A híradások generálta szorongás mellett az is nyomaszt, hogy vannak még ott családtagjaim. A nagynéném és az apósom nagyjából egy hétig pincékben bujkált, ők ugyanis Kijev keleti külvárosában élnek, amit az elsők között ért légicsapás 24-én hajnalban.

Denisz Pilas: Az invázió első napján még Kijevben voltam. Eredetileg maradni terveztem, de meggyőztek, hogy települjek át egy biztonságosabb helyre Ukrajnában, és itt többé-kevésbé minden oké. A város egyfajta központja lett a menekültek útvonalának és a a humanitárius segítség áramlásának. Részt veszek a helyi egyetemi önkénteshálózat munkájában: a beérkező humanitárius segélyt segítünk szétosztani az ide menekülők között, és igyekszünk eljuttatni azokhoz is, akik közelebb vannak a frontvonalhoz.

Közben nagyon nyomasztó az is, ahogy barátaid százait próbálod követni, hogy megtudd, biztonságban vannak-e. Többen vannak, akikkel napok óta nem sikerült kapcsolatba lépnem, és még mindig a heves támadás alatt álló kijevi külvárosban vannak, szóval fogalmam sincs, mi lehet velük. Emiatt van benned egy szorongás, egyfajta egzisztenciális rettegés minden nap, mikor érkeznek a hírek. Tudok barátaim barátairól, akiket már megöltek. És az egyik legrosszabb érzés az a tudat, hogy még ha sikerül is megúszni a legrosszabb forgatókönyvet, pl. az atomháborút, akkor is hosszas háborúzás elé nézünk, amely még többeket szakít el az otthonától és szór szét a világban. Nagyon nyomasztó.

S.M.: Tényleg leírhatatlan, szörnyű helyzet. Azt hiszem, bárki számára nagyon nehéz lehet pontosan megítélni, mi lehet Oroszország stratégiája. Mégis, mit gondoltok, hová tarthat ez az egész?

D.G.: Nos, nem vagyok háborús szakértő, de úgy látom,

aligha számíthatunk rá, hogy Zelenszkij egy centit is engedjen. Nem azért, mert olyan szuperhős volna, amilyennek a nyugati sajtó lefesti manapság, hanem mert nincs választása. Még ha hajlandó volna is jelentős engedményeket tenni, hogy véget vessen a háborúnak, óriási a kockázata, hogy a nacionalisták megpuccsolják. Világos, hogy elhatározta: előbb dönti meg a hódító hatalom, mint ukrán honfitársai.

Úgy tűnik, Putyin is hasonlóan sarokba szorította magát: ha leállítja az offenzívát, vagy engedményeket tesz, a saját hatalma stabilitását sodorja veszélybe. Nem látok egyelőre arra utaló jeleket, hogyan lenne mód a deeszkalációra.

S.M.: Te is így látod, Denisz?

D.P.: Hát igen, én sem vagyok katonai elemző, de az elmúlt hét alapján úgy látom, az orosz megszállási terv előkészítését nagyon elszúrták. Úgy tűnik, egy villámháború gördülékenységére készültek – arra, hogy néhány nap alatt elfoglalják a nagyobb városokat, ahol felszabadítóként fogadják őket. Ehhez képest számos logisztikai probléma nehezíti a megszállást, illetve a már elfoglalt területeken is teljes visszautasítással szembesülnek. A lakosság tüntet az orosz megszállás ellen, a helyi erők nem hajlandók együttműködni a hadsereggel. Nyilvánvaló, hogy elszámították maguk, és nincs világos B tervük. Ez vezet az elnyúló háború veszélyéhez, hiszen Putyin sem vonulhat vissza anélkül, hogy Ukrajna engedményeket tenne, de Zelenszkijnek sincs más választása, csak az ellenállás.

Az ukrán vezetés azt állítja, igyekeznek megállapodni egy tűzszünetről, de ettől nem várhatunk sokat, hiszen Oroszország még mindig ragaszkodik a kezdeti követeléseihez. Zavaros hírek terjengenek, bizonyos pletykák szerint Oroszország visszaállítaná a leváltott Janukovics elnököt, aki Ukrajna-szerte nevetség tárgya, mélységesen megvetik. Ha valóban ez a terv, Oroszországnak semmi realitásérzéke. Az ilyesmi miatt nehéz bármit jósolni.

DenisZ GorbaCS és Denisz Pilas; fotó: Commons.

S.M.: És mit tehetnek az emberek az így kialakuló helyzetben? Sajnos úgy tűnik, nagyon megosztott a baloldal ez ügyben. Hogy nézhetne ki a szolidaritás?

D.G.: Ami a megosztottságot illeti, ott van például az úgynevezett kampizmus (‘campism‘), amely a hidegháborúban gyökerezik, amikor is a nyugati baloldal jelentős része támogatta a Szovjetuniót. Bármilyen logika mentén működött is a múltban, mára teljesen eltorzult ez a nézet, hiszen Oroszország nyilvánvalóan kapitalista ország, Putyin pedig nyíltan antikommunista, és arról hadovál, mennyire gyűlöli Lenint meg a bolsevikokat, amiért elpusztították a drága Orosz Birodalmat. És valahogy a kampisták leszármazottai azt hiszik, még mindig a hetvenes években járunk, ami jól illusztrálja azt a szomorú helyzetet, hogy a globális baloldal jelentős hányada hajlandó támogatni bárkit, aki Amerika-ellenes, különösen Oroszországot, amit valahogy még mindig a Szovjetunióval, a kommunizmussal és az Orosz Medvével azonosít.

Szerintem ez jó alkalom minden baloldali számára, hogy újragondolja az analízisét. Jó kiindulópont volna visszautasítani a geopolitikai előítéleteket az országhatáraikon kívül zajló események értelmezésekor.

A baloldali olvasatban túl gyakran csak a NATO és Putyin rendelkezik önálló akarattal, míg az Ukrajnában élő tízmillióktól megtagadják a  cselekvési autonómiát. Emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy az ukrajnaiak nem csupán egy népet alkotnak – hanem a mi társadalmi osztályunk tagjai. A legtöbben dolgozó férfiak és nők, akikkel számos mindennapi gondban osztozunk, és akik megérdemlik, hogy figyelembe vegyük őket, mikor kialakítjuk az álláspontunkat.

D.P.: Igen, teljesen egyetértek. Az ukránok nemcsak gyalogok egy geopolitikai sakktáblán. Ahogy az Abbász-elnökség korrupciójáról és a Hamász szélsőjobboldali természetéről való tudásunk sem lehet akadálya annak, hogy lássuk a palesztin nép szenvedését, úgy az ukrajnai szélsőjobb vagy az ukrajnai korrupció és oligarchia sem akadályozhatja a szolidaritásunkat az orosz bombák és az orosz imperializmus áldozataival – akik bizony az oligarchia és a szélsőjobb áldozatai is.

Az emberek szükségleteire kell figyelnünk minden ilyen országban, nem holmi absztrakciókra. Itt van ez a süket duma Oroszország „legitim biztonságpolitikai aggodalmairól” például. Szóba jöttek az USA legitim biztonságpolitikai aggodalmai Kuba vagy Grenada esetében? Följogosíthat ez egy nagyhatalmat az intervencióra és ilyen agresszióra? Természetesen nem. Ugyanezt az elvet kell követni Ukrajna és minden más olyan ország esetében is, amely ki van szolgáltatva az imperializmusnak.

Azt is be kell vallanom, hogy dühítő a kampizmus visszatérését látni. Azt hiszem, a kilencvenes és kétezres években a nemzetközi baloldal döntő többsége kritikus volt Jelcin és Putyin csecsenföldi háborúival szemben, és nem volt illúziója az egykori regionális  befolyás visszaállítását célzó orosz hatalmi játszmával kapcsolatban. És láss csodát, még csak meg sem feszült a Kreml, a baloldal egy része elkezdte benyalni a propagandájukat, holott az orosz vezetés lelkesen dolgozik együtt európai szélsőjobboldali és ultrakonzervatív erőkkel is.

Mindeközben közép- és kelet-európai államokra gyakran úgy tekintenek, mintha nem is volnának valódi államok, mintha történelem nélküli nemzetek, másodrendű emberek volnának.

S.M.: Milyen támogatást nyújthat a progresszív oldal Ukrajna népének? Helyes, ha a baloldal beáll a katonai segítséget sürgető hangok közé?

D.G.: Nehéz kérdés a baloldal számára, hogyan is lehet bármit támogatni, ami katonai jellegű. Nekem rokonszenves [a francia-libanoni; a szerk.] Gilbert Achcar, londoni kutató álláspontja, aki radikális antiimperialista kiállást sürget, amelyben szerinte ellenezni kell a légterek lezárását és az ehhez hasonló szankciókat, hiszen ez a világhatalmak nyílt összecsapásához, és így akár globális atomháborúhoz is vezethet. Másrészről viszont érdemes fegyverszállítmányokkal támogatni egy imperialista támadás ellen védekező kisebb országot, ahogy ez Vietnámban és Koreában is történt, amely országok széleskörű katonai támogatásban részesültek Kína és a Szovjetunió révén.

D.P.: Igen. Nagy történelmi hagyománya van olyan kisebb nemzetek támogatásának, amelyek birodalmi hatalmakkal állnak háborúban vagy szenvednek általuk elnyomást. Ez integráns része volt a baloldali politikai törekvéseknek a XIX. század óta, azóta, hogy az Első Internacionálé támogatta a lengyel felkelést, az íreket és így tovább, de ide tartozik később számos ország gyarmatosítók elleni harcának segítése is.

Ha más megfontolásokból vagy elvekből kifolyólag, esetleg szigorú pacifista felfogásod okán fenntartásaid vannak a katonai támogatással vagy a katonai ellenállás támogatásával szemben, még mindig sokféleképp segítheted a civil lakosságot. Többek között humanitárius segéllyel, vagy a megszállt területeken zajló erőszakmentes civil ellenállás támogatásával. Számos lehetősége van minden magánszemélynek, szervezetnek és mozgalomnak.

S.M.: Mivel zimbabwei vagyok, és különböző afrikai hálózatoknak is része vagyok, számos megjegyzéssel találkozom arról, hogy világszerte mennyire eltérően számolnak be az ukrán konfliktusról, mint egyéb háborúkról. Azzal szembesülünk, hogy a menekülő afrikai diákokat másképp kezelik, mint a többi ukrajnai menekültet, rasszizmusról érkeznek jelentések, diszkriminációról vonatra szálláskor stb. Mit üzennétek azoknak, akik nem európaiak, nem érintik őket közelebbről az európai hatalmi dinamikák, de mindenképpen részesei lennének a világszintű békemozgalomnak?

D.G.: Egy kollégánk úgy fogalmazott, hogy Ukrajna a globális dél legészakibb országa. Ezt helytállónak gondolom, különösen a makroökonómiai körülmények és a demográfiai folyamatok tükrében. Ez az ukrajnaiak rasszizálásához vezet, tekintetbe véve, hogy a rasszizmus mindig hatalmi viszonyokról szól. Persze, elmegyünk fehérnek a bőrszínünk alapján, és mindenképp fehérnek számítunk Ukrajnában a különböző helyi rasszizált csoportokkal, pl. fekete vagy roma diákokkal való viszonyainkban. De

Nyugat-Európában a szociális státuszom azonnal bezuhan, ha kinyitom a szám, és kibukik a szláv akcentusom. Ugyanakkor a háború miatt az ukránok valahogy „fehérszerűek” lettek a nyugat számára, szinte emberszámba veszik őket.

Ez a rasszista perspektíva, ez az ideológia, amely Európát mások fölé helyezi, és az emberi minőséget a Nyugat-Európa ideájához való közelségben méri, sajnos Ukrajnában is széles körben elterjedt. A határon történő rasszista incidensek elítélendők. Nem csupán bőrszín szerinti, hanem az útlevél színe szerinti diszkriminációval is szembesülünk. A Belaruszból menekülőket is diszkriminálják, annak ellenére, hogy a rezsim elől menekültek Ukrajnába, mégis azzal vádolják őket, hogy a rezsim részei.

A helyzet jó oldala viszont, hogy végre láthatjuk, lehetséges többé-kevésbé élhető körülményeket teremteni a nem „elsővilágbeli” országból érkező háborús menekültek számára is. Azt hiszem, jó volna erre a precedensre építeni, és ezentúl ugyanilyen jellegű jogi szabályzást követelni és ugyanilyen szintű szolidaritást elvárni a világ minden részéről érkező menekültek számára. Mindannyian egyforma elbánást érdemlünk.

D.P.: Még az ukrán menekültek relatíve kívánatosabb kezelésében is találkozunk esetekkel, mikor bizonyos menekülteket kizsákmányolnak vagy diszkriminálnak Európában. Azokra is fel kell hívnunk a figyelmet, akik a legkiszolgáltatottabb helyzetben vannak, például a külföldi állampolgárokra, azokra, akiknek nincs állampolgársága, vagy a diszkriminált kisebbségekre, mint amilyenek a romák. Remélem, az ukrán helyzetből kiindulhat egy szélesebb körű diskurzus arról, hogyan bánjunk a menekülőkkel és menedéket kérőkkel sokkal humánusabb módon.

Azt is el akarom mondani a baloldaliaknak, hogy ne gondolják, hogy ha valakik jó elbánásban részesülnek, és akár olyasvalakik dicsőítik őket, mint Boris Johnson, akkor ők nem lehetnek a barátaink. Hogy az ő barátaik a mi ellenségeink kell legyenek. Meg kell értenünk, hogy az olyan politikai szereplők, mint Johnson vagy Erdoğan és mások, akik most Ukrajna védelmezőjének mutatják magukat, valójában cinikusan kihasználják a helyzetet, és nem az ukrán nép barátai.

Szimbolikus jelentőségű, hogy közvetlenül az orosz invázió előtt brit baloldali szakszervezeti képviselők és politikusok érkeztek Ukrajnába, hogy beszélgessenek emberekkel – szakszervezeti, emberi jogi és feminista mozgalmi aktivistákkal –, és kifejezzék a szolidaritásukat a valódi agresszióval szembenézve. A jobboldal vagy a mainstream liberális közép nem tett hasonló gesztusokat. Ez valódi, organikus szolidaritás volt kizsákmányolt, elnyomott és kirekesztett munkásosztálybeliek között, ugyanazokkal a kizsákmányoló, diszkriminatív és kirekesztő rendszerekkel szemben. Ezért van szükségünk a szolidaritásra az emberek szintjén, nem a kormányok szintjén megnyilvánuló álszolidaritásra.

S.M.: Van zárógondolatotok vagy üzenetetek?

D.G.: Azt hiszem, e szomorú körülmények megmutatják, hogy nagyon is ideje gyakorlati szolidaritást építenünk, amely antikapitalista, klímaváltozás-ellenes és antimilitarista. Kézzelfogható módon kell képviselnünk e három elvet egy mozgalomban, amely képes kiállni a háborúval szemben is, és a bolygónkat elpusztító imperializmussal szemben is.

D.P.: Azt remélem, hogy mindabból, amit az ukrajnai helyzet ügyében követelünk, valami globális is kinőhet. Amikor az ukrán menekültek támogatásáról és megsegítéséről beszélünk, a követeléseink a világ összes menekültjének ügyében is érvényesek. Ha Ukrajna államadósságának elengedését követeljük, az az eladósodott országok többségére is érvényes, a legszegényebb országokra különösen. Ha az orosz és talán az ukrán oligarchák vagyonelkobzását sürgetjük, hogy azok az erőforrások Ukrajna újjáépítését szolgálhassák, azzal a világ összes adózási kiskapujának kérdését fölvetjük, amelyek segítségével a kapitalista osztály menti a tőkéjét. Ha Oroszország olaj- és gázembargóját követeljük, ki kell terjesztenünk olyan országokra is, mint a Jemenben háborús bűnöket elkövető Szaúd-Arábia. A világrendszer ökoszocialista újragondolásával véget kell vetni minden fosszilis üzemanyagra épülő birodalomnak.

Tehát minden kisebb kérdés egy szélesebb diskurzus része. Ezért fontos a szolidaritás és párbeszéd különböző a régiókban élő emberek között, akik, noha különböző kontextusokban, voltaképp mégis ugyanazokkal a problémákkal néznek szembe.

Az interjú eredetileg március 11-én jelent meg, angolból fordította Kondor Tamás.