Putyin uralmának 22 éve alatt csak az oroszországi férfiak és nők álltak ellen, miközben mindenki más, beleértve a Nyugat országait, együttműködött a rezsimmel. Az átlagembereket sújtó szankciókat követelők most mégis a rendszert „hallgatólagosan jóváhagyó oroszokat” teszik felelőssé és kívánják megbüntetni. Azon pedig senki nem gondolkodik el, hogy vajon az alapvető szükségletek kielégítését ellehetetlenítő szankciók vajon képesek-e elősegíteni a békét és változást Oroszországban? Bella Rapoport oroszországi aktivista írása. 

Ezt a szöveget persze nem azoknak szánom, akiket éppen bombáznak. De attól még fontos megírni.

Február 24-én új valóságra ébredtünk: Oroszország vezetői megtették, amit azóta fontolgattak, hogy Ukrajnában megbuktatták az oroszbarát elnököt, és hozzáláttak egy új társadalom építéséhez. Oroszország krími akciója csak megerősítette az ukrán öntudatot, így az, hogy a „különleges művelet” – ahogy most ezt neveznünk kell – lehetőségét tagadtuk, nyilvánvalóan vakságunk bizonysága.

Ahogy a „nem gondoltuk, hogy ez 2022-ben lehetséges” felkiáltások is, hiszen számos országban és társadalomban éltek és élnek háborús körülmények között. Mivel azonban valahol a Közel-Keleten vannak, ezt senki – a nyugat-európaiaktól az oroszokig bezárólag – sem tartja jelentősnek, leleplezőnek vagy megdöbbentőnek, pedig nagyon fontos téma. Megérne egy külön szöveget, de most nem erről fogok írni.

Visszakanyarodva, egy olyan világban ébredtünk fel, ahol olyan városok utcáit bombázhatják, amelyek lakóival sokunk folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Számunkra nagyon is ismerős városokat. Ezért nem tudunk könnyen szabadulni a történésektől, a szemünk előtt lebegnek, a bőrünk alá férkőznek, gyötrő, szűnni nem akaró fájdalmat okoznak.

Ezért sokunknak, lelkiismerettel bíró oroszországiaknak, könnyű most elhinnünk, hogy mi vagyunk mindennek az okozói, mert mi mint társadalom és annak egyes tagjai nem tettünk eleget, hogy megelőzzük a háborút. Annál is könnyebb így gondolkodni, mert mindenhonnan ezt halljuk.

Ráadásul nem is azt halljuk, hogy nem tettünk eleget, hanem azt, hogy egyáltalán nem tettünk semmit, csak hallgatólagosan jóváhagytuk a háborút, és ezért közvetlen felelősei vagyunk annak, ami történik, amiért büntetést érdemlünk.

Legkésőbb a szovjet idők óta az ellenzéki gondolkodás Oroszországban a Nyugat felé fordult. Ez a tiltakozás szövegekben, szlogenekben és a zenében fejeződött ki, csakúgy, mint a fogyasztás álmában (akkoriban minden importált termékről azt mondták, hogy jobb és értékesebb – amivel elvben nehéz vitatkozni, bár ez nem minden esetben volt igaz). A nyugati tapasztalatokat magasztalták, és az „európai értékek” (vagy az „amerikai demokrácia”) még csak nem is a szinonimáivá váltak, hanem egyet jelentettek a szabadságszeretettel, a legnemesebb elvekkel, mindennel, ami a leghumánusabb, legetikusabb és legbecsületesebb.

A társadalom liberálisan gondolkodó részének képviselői az „európai értékek” eszméjével azonosították magukat, szemben az oroszországiak többségével, akik hozzájuk képest „elmaradottak”, „műveletlenek”, és visszahúzzák a fényes nyugati útra törekvő Oroszországot. Gyakran ezt a képet maguk a liberálisok konstruálták, mert jó volt ilyen háttér előtt kitűnni, és „jobb embereknek” érezni magukat.

Így a liberális nézeteket valló emberek számára az oroszok elleni szankciók megérdemelt és jogos büntetésnek tűnhetnek. Sokan hozzászoktak, hogy a most büntetést alkalmazó Nyugatra úgy tekintsenek, mint ami bölcsebb, becsületesebb, és tudja, mi a helyes módja a demokrácia építésének és a katonai agresszió megállításának. A tény, hogy a nyugati országok is háborúban állnak, gyakran a „színfalak mögött” marad.

A nyugatcentrikus gondolkodást pedig sokan elítélik mint gyarmati gondolkodást, még a nyugati filozófusok, szociológusok és politológusok is. Gyarmati alatt ebben az esetben azt értem, hogy a birodalmak az első világháborúval hagyományos formájukban megszűntek létezni, de az államok, népek, etnikai csoportok közötti kapcsolatok és viszonyok fennmaradtak, és a geopolitikai körülményektől függően változtak. Ennek megfelelően a „gyarmatosítás” fogalma is átalakult, és a kulturális és gazdasági befolyás elemzésének eszközévé vált. Stuart Hall a „Nyugat” fogalmát eszmének tekinti, egy olyan képzetnek, amely összeforrt bizonyos tulajdonságokkal, például a technológiai fejlődéssel (így válik mondjuk Japán a technológiai fejlettsége révén a „Nyugat” részévé).

Még az általános fogyasztási színvonal is a befolyásolás és hatalomgyakorlás eszköze, mert ideologizált:

alapjául bizonyos minta szolgál, és azoknak az országoknak a fogyasztási színvonala határozza meg, ahol ez a norma eredetileg létrejött – ahol több a pénz, és így az árak is magasabbak. A „közös világba” beemelt országok lakói így olyasmit akarnak fogyasztani, amit gyakran nem engedhetnek meg maguknak (vagy csak nagy nehézségek árán).

Ebből a szempontból Oroszországot (legalábbis a fővárosokat) szinte teljesen bekebelezte a Nyugat, ezt ostobaság, sőt káros lenne tagadni. Ugyanez a helyzet a kultúrával: az emberek az Egyesült Államok szinte összes államát fel tudnák sorolni a sorozatokból, de azt nem tudják, hogy Burjátföld Oroszországban van. Habár el kell ismerni, hogy gyarmati kapcsolatok léteznek mind az Orosz Föderáción belül, mind azon kívül, a szomszédos országokkal – ettől még Oroszország ugyanúgy gyarmati függőségben van a Nyugattól.

Ez számos esetben például azt a meggyőződést takarja, hogy minden társadalom ugyanúgy épül fel – nyugati mintára (bár még ott is léteznek egymástól eltérő rendszerek), az ettől különböző társadalmak pedig betegek vagy egyszerűen rosszak. Továbbá, hogy a Nyugaton élők, különösen a nagyvállalatok és a politika képviselői mindent tudnak a szabadságról, demokráciáról, és „meg tudják gyógyítani” ezeket a rossz társadalmakat. A legtöbbször ezt vallják ezen nyugati országok lakói is (ki ne találkozott volna még a mostani ukrajnai események előtt nyugati kollégák vagy külföldre települt hontársaink lenéző kérdéseivel arról, miért nem megyünk ki az utcákra, miért nem tüntetünk).

A „kezelés” módszerei gyakran eltérnek azoktól az emberi jogi elvektől, amelyeket a hagyományos Nyugat magáénak vall

(emlékezzünk csak Bagdad amerikai bombázására, vagy arra, amit Izrael a „demokrácia közel-keleti fellegvárának” önjelölt címén tesz Ciszjordániában), de szükségesnek, és ezért helyesnek és demokratikusnak tartják.

Oroszország esetében a kezelési módszer egy elsietett, kaotikus folyamat – az úgynevezett szankcióké. A „szankciók szükségesek” tézis „doxává” vált (Pierre Bourdieu szociológus a társadalom számára magától értetődő, ezért átgondolásra nem érdemes dolgokat jelölte ezzel a fogalommal).

Senki sem gondolkodott sokat azon, hogy a szankciók hogyan hivatottak békét és változást hozni Oroszországban. Természetesen semmiféle kutatást sem végeztek a témában. Mindazonáltal a nyugati világ erőfeszítéseinek nagy része ezekben a szankciókban ölt testet.

Michael McFaul, az USA volt oroszországi nagykövete a Twitteren úgy fogalmazott, hogy „felnőtt élete nagy részét azzal töltötte, hogy Oroszországot integrálja a világba”, majd később azzal is fenyegetőzött, hogy „oroszok, életetek végéig teljes elszigeteltségben fogtok élni a világ többi részétől, ha nem hagyjátok abba ezt a háborút”. (Továbbá, hogy ezentúl Teheránban vagy Oszétiában kell majd nyaralnunk – mintha ebben bármi rossz lenne –, és hogy nem kapunk importált háztartási gépeket, külföldi autókat és telefonokat.) Békéltető buzgalmában listákat állít össze az Oroszországban még működő vállalatokról, hogy elősegítse a leállásra kényszerítésüket.

Más szóval, „büntetésként” megfosztanak minket attól a lehetőségtől, hogy „a nyugati világ részének tekintsenek”, azáltal, hogy nem fogyaszthatunk tovább nyugati emberként. De azzal, hogy megfosztanak bennünket „nyugati” státuszunktól, megfosztanak bennünket emberi státuszunktól is.

A Yale professzora, Jeffrey Sonnenfeld közgazdász magabiztosan és nyugodtan fejtegette a Meduzának, hogy Oroszországban hamarosan nem lesz technológia, nem lesz gyógyszer, nem lesz csoki a gyerekeknek, sok oroszországi az utcára kerül – mintha magától értetődő lenne, hogy ez Oroszország esetében normális és szükséges intézkedés.

Arthur Kaplan bioetikai professzor (!) egy elismert orvosi folyóiratban (ami azt jelenti, hogy a cikket más szakértők véleményezték, azaz döntés született arról, hogy publikálják-e) felszólítja a gyógyszeripari vállalatokat, hogy állítsák le a tevékenységüket Putyin Oroszországában, és amellett érvel, hogy a gyógyszerek értékesítését be kell szüntetni, mert az orosz állampolgárokat nemcsak a hamburgertől kell megfosztani, hanem a boldogulásukhoz szükséges termékektől is.

A pszichológusok szakmai kamarái nem működnek együtt az orosz pszichológusokkal, egyes tudományos folyóiratok nem hajlandóak orosz tudósoktól publikálni, a Visa, Mastercard, Paypal lekapcsolta az oroszok számláit a globális pénzforgalomról (jóformán ellehetetlenítve többek között az aktivisták és a represszió, valamint a politikai aktivitást büntető törvények miatt menekülők megélhetését, a civil szervezetek fennmaradását).

Ami a közösségi hálózatokat illeti, már lehetetlen nyomon követni, hogy mit blokkoltak az orosz biztonsági erők, és mit a közösségi hálózatok döntéshozóinak kezdeményezésére (például az Instagram korlátozta a Feminista Háborúellenes Ellenállás fiókját – „agresszióra való felbujtás” miatt –, igaz, később ezt visszavonta). Mindezt úgy, hogy a közösségi hálózatok és az internetes média többek között éppen a tiltakozók összefogásának eszközei, legfontosabb csatornái a propagandával szembeni alternatív információk és hírek beszerzésének.

A szankciók az oroszországi nőkkel szemben is kíméletlenek.

Vegyük például az anyákat (mintha a rájuk gyakorolt nyomás az erőfeszítéseik révén jelentős politikai változásokat eredményezne), akik nemcsak kétszeresen kiszolgáltatottak mind a rendszerrel szemben (könnyen zsarolhatóak), mind a gazdasági kizsákmányolással szemben, de most már az alapvető szükségletektől is meg lesznek fosztva (és mindezt úgy, hogy az állami rendszertől sem részesülnek támogatásban).

A „menstruációs szegénység” problémáját széles körben tárgyalják nemzetközi szinten (beleértve azt, hogy a higiéniai termékek hiánya miatt nem lehet a menstruáció ideje alatt iskolába járni és dolgozni), a tamponok és betétek pedig szerepelnek a szegényeknek humanitárius segélyként küldött áruk listáján. Eközben most e higiéniai termékek gyártói elhagyják az orosz piacot, a betétek már eltűntek a boltokból, viszonteladók árulják őket az interneten horribilis áron. Eltűntek a gyermekek fájdalomcsillapítói, az inzulin, a pajzsmirigyhormon és más gyógyszerek is, amelyekre az embereknek naponta szükségük van. Az állateledelekről nem is beszélve.

Könnyű belátni, hogy maga Putyin és a hozzá legközelebb álló tisztviselők eltűntek a „szankciók” retorikájából, és csak az egységessé olvadt „orosz nép” maradt, egyetlen állásponttal.

Az állami propagandáéhoz hasonló elven láttatnak minket e tömeg részeként, bár az ugye állítólag a nemzetközileg antidemokratikusnak és veszélyesnek tartott rendszer egyik pillére. De akkor miért viselkednek a „demokrácia hordozói” úgy, mint ez a rezsim? Hasonlóképpen hagyják figyelmen kívül az oroszországi tiltakozásokat, mintha csak statisztikai hibák, egyszerű félreértések lennének, és folytatják a rezsim fáradozásait, amellyel lefelé szorítja és korlátozza az alapvető szükségletekhez és információkhoz való hozzáférést (mintha a kormányunk nem zárna be elég kórházat, nem „optimalizálná” az orvosok munkáját, nem korlátozná a gyógyszerek behozatalát, nem gyakorolna nyomást a tanárokra, nem számolná fel a független médiát, és nem üldözné az újságírókat).

Az Oroszországból kivándorolt, és utána meglehetősen kiváltságos életet élő emberek is visszhangozzák ezt a kényelmes retorikát: Ilja Kraszilscsik, a Yandex munkatársa és az Afisa egykori szerkesztője például a New York Timesban (valamint a Holod című orosz kiadványban) egy olyan cikket jelentetett meg, amelyben az összes orosz nevében vezekel, és azt írja, nemzetként megbuktunk.

Érdemes megemlíteni, hogy a szociáldarwinizmus tetőpontja nem csak itt érhető tetten: Litvánia leállította a koronavírus elleni vakcinák küldését Bangladesbe, látva az ország vezetésének álláspontját az oroszországi helyzetről szóló ENSZ-szavazáson. Ezt őszintén szólva aligha lehet másként jellemezni, mint emberiség elleni bűncselekményként.

Az is borzasztóan bántó és fájdalmas, hogy a legutóbbi fehéroroszországi elnökválasztást követő óriási felkelést mára mindenki elfelejtette, és a fehéroroszokat az oroszokkal együtt „elnémították” (cancel), annak ellenére, hogy a hatóságok embereket kínoztak, közvetlenül a tömegbe lőttek, és az országukban kiszabható halálbüntetés.

Tehát úgy tűnik, hogy mivel nem tudták megdönteni Lukasenkát, ezért bűnösök a „kudarcban”, és így a neoliberális logika szerint láthatatlanok?

Vagyis ismét a nem éppen leggazdagabb társadalmakat hibáztatják azoknak a döntéseiért, akik megfosztották őket a jóléttől, és nemcsak hibáztatják, de emiatt még nagyobb nélkülözéssel büntetik is őket.

Visszatekintve a történelemre: a fegyvertelen, békésen tiltakozó aktivisták és a „Fehér Rózsa” aktivistái hibásak a Harmadik Birodalom bűneiért? Talán a spanyolok, akik 36 évig éltek Franco rendszerében, tehetnek arról, hogy az csak a diktátor halálával ért véget? A listát lehetne folytatni, vagy visszakérdezhetnénk: „Tényleg mi vagyunk a hibásak azért, hogy bebörtönöznek minket egy Twitter-posztért?” Dél-Afrikában egészen 1994-ig létezett az apartheid, akkor a britek is megbuktak mint nemzet? És mi a helyzet azzal, hogy nincsenek „ruszkik”, hogy országunkban mintegy 200 különböző kultúrájú etnikai csoport él, és számos, egymással összefonódó és egymást keresztező gyarmati folyamat zajlik?

Mivel a gyarmati hatalmi viszonyok dinamikája olyan, hogy a „humanista értékeket” csak „lehozni”, „importálni”, „indoktrinálni”, „beágyazni” lehet, kényelmes azt állítani az orosz tüntetések láttán –ahogyan teszi ezt sok külföldi felhasználó a közösségi médián –, hogy ezek mind a szankciók következményei, amelyek felébresztették az oroszok politikai tudatát.

A kirekesztő politikák úgy működnek, hogy a kirekesztettek maguk is elhiszik, hogy képtelenek bármire, és soha nem is tettek semmit, hogy ők maguk a hibásak az ellenük elkövetett erőszakért.

Felelősségem teljes tudatában kijelentem azonban, hogy az orosz társadalom esetében mindez nem igaz. Sőt, kijelentem, hogy ez alatt a 22 év alatt (Putyin első elnöki ciklusának kezdete óta – a szerk.) gyakorlatilag csak az oroszországi férfiak és nők küzdöttek, miközben mindenki más (vagyis a hagyományos Nyugat országai) együttműködött ezzel a rendszerrel – forrásokat kapott tőle, eljött az olimpiára, labdarúgó világbajnokságra és gazdasági fórumokra, többek között a 2014-es események után is –, és csak most „ébredtek fel”.

Bár az orosz társadalom ellen irányuló szankciókat rohanva meghozták, az olaj és gáz vásárlásáról a szankciókkal ellentétben az EU csak „fokozatosan” fog lemondani, miközben nemrég kiderült, hogy Németország és Franciaország is fegyvereket és a „tüntetések elfojtására szolgáló eszközöket” adott el legalább 2015 óta Oroszországnak. Az oroszországi lakosok meg állítólag csak akkor „ébredtek fel”, amikor a mindenható Nyugat azzal fenyegetőzött, hogy megfoszt minket az Ikea húsgombócaitól.

De az oroszországi férfiak és nők mindvégig tüntettek minden embertelen kezdeményezés ellen – a „propagandatörvénytől” a „Gyima Jakovlev-törvényig”, kiálltak a grúziai és krími katonai akciók ellen, támogatták a fehéroroszországi és kazahsztáni tüntetéseket, kimentek a meggyilkolt Markelov és Baburova (akik egyébként szintén „oroszok”) emlékére rendezett antifasiszta gyűlésekre. Ezek az orosz férfiak és nők különböző civil szervezeteket és támogató csoportokat hoztak létre, figyelemfelhívó kampányokat indítottak a HIV-fertőzöttségről, választási megfigyelők voltak, hírét vitték a jogsértéseknek.

A cenzúra, az újságírók és emberi jogi aktivisták meggyilkolása és a „külföldi ügynökökről szóló törvény” ellenére is dolgoztak a független médiában, a politikai üldözés, a „Bolotnaja-ügy”, a „moszkvai ügy” és a „penzai antifasiszta ügy” ellenére sem mondtak le az aktivizmus különböző formáiról, tudósítottak a kolóniákon és rendőrőrsökön alkalmazott kínzásokról. Mindezt a macskáik, gyermekeik és az idős szüleikről való gondoskodás mellett.

Az oroszországi kamionsofőrök sztrájkba léptek, a beszláni anyák nem hallgattak. A „hétköznapi” oroszországiak voltak azok, akik a szibériai tüzeket oltották, és az ország különböző részeiből érkeztek önkéntesnek az elárasztott Krimszk városába, amelynek megmentésével a régió kormányzója nem törődött. Néha a tiltakozás és aktivizmus eredményre is vezetett: Ivan Golunovot, a hatóságok számára „kellemetlen” újságírót, akit kábítószer birtoklásával vádoltak, kiengedték a börtönből; a feminista ügyvédek erőfeszítései vezettek ahhoz, hogy 14 évre bebörtönözzék Dmitrij Gracsovot, aki levágta volt felesége, Margarita kezét.

Persze a sárga és kék pólók a Balenciaga bemutatóján látványosabbak, mint egy üres lappal álló tüntető, de ha az üres lapot tartó ember tudja, hogy le fogják tartóztatni, kinek a gesztusa kíván nagyobb bátorságot?

Őszintén szólva, van mit tanítanunk a nyugati aktivistáknak arról, hogyan lehet túlélni, megerősödni és politikailag aktívnak maradni a cenzúrával és a politikai üldözéssel szemben.

És ha ezt a rendszert alulról meg lehetne buktatni, már régen megbuktattuk volna.

Természetesen naiv és őszintétlen lenne azt állítani, hogy nincsenek olyanok Oroszországban, akik támogatnák a kormány intézkedéseit, vagy akár azt, hogy kevesen lennének – az oroszországiak különbözőek, ahogyan a tiltakozás formái is különbözőek, de épp ez a lényeg. (Bár azt a bizonyos 80%-os támogatottságot ugyanazok az emberek kutatják ki, akik a mindannyiunk által ismert választási csalásokat szervezik – akkor vajon miért nem kérdőjelezzük meg ezt a 80%-ot is?)

Hannah Arendt „A gonosz banalitása” című művében egy meglehetősen nehezen megfogható gondolatot fogalmaz meg: a Harmadik Birodalomban a gonosz elvesztette fő tulajdonságát, a kísértés képességét; helyette kísértéssé az vált, hogy ne öljünk, ne jelentsük fel a szomszédunkat, ne áruljuk el barátainkat (a végén maró hangon megjegyzi, hogy a németek megtanultak ellenállni a kísértésnek). Az oroszországi férfiak és nők békés tiltakozása, az ellenvélemény tömeges kifejezése, az olykor elhallgatott vélemények azt mutatják, hogy a jelenlegi kormány kísérletei ellenére sikeresen álltunk ellen annak, hogy a gonoszságot mindennapi gondolkodásunk alapjává tegyük.

A minap láttam először olyan parkoló kocsit, amelynek szélvédőjén Z betű volt és más egyéb kiegészítők; háborúellenes graffitiket és matricákat viszont számtalanszor láttam. Talán itt az ideje, hogy egyes oroszok ne konstruáljanak más oroszokból homogén „vad” többséget, hanem tegyék fel végre a kérdést maguknak, hogy most is itt vannak-e velünk ezek a „vadak” a szobában? A „nyugati” országok lakói pedig rájöhetnének végre, hogy a vállalatvezetők és politikusok demokratikusnak nevezett stratégiái nem csak eredendően antidemokratikusak, hanem embertelenek is lehetnek.