Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

100 millió orosz nyelvű, propagandairodalomnak bélyegzett könyv eltávolítását tervezik az ukrajnai könyvtárakból

„Nem lehet megsérteni Dosztojevszkijt anélkül, hogy meg ne sértenők magát az emberiséget is, sokféle nagyszabású szándékában és útkeresésében.”

– írta Viktor Sklovszkij szovjet író, irodalomtudós 1957-ben.

Május végén azonban Olekszandra Koval, az Ukrán Könyvintézet igazgatója mégis vállalkozott erre a grandiózusan kisstílű feladatra, s rögtön tovább is ment. Attól, hogy egy végtelenül ostoba tartalmú és pökhendi hangvételű interjúban a „gonoszság és a totalitarizmus gyökerének” (!) nevezte volna Dosztojevszkij és Puskin munkásságát, és közvetve az egész orosz klasszikus irodalmat, még teljes kora nyári nyugalommal hajthatnánk álomra fejünket. Koval azonban nem kizárólag elképesztő éretlenségét és értetlenségét, szánnivalóan kontrollját vesztett gyűlölködését tárta a világ elé ebben a megnyilatkozásában.

A könyvintézeti igazgatónő ugyanis arról a folyamatban lévő intézkedésről beszélt, amelyet az ukrajnai Kulturális és Információpolitikai Minisztérium adott parancsba, és amelyet ő nagy ügybuzgósággal vállalt:

jelesül 100 millió orosz nyelvű, „propagandairodalomnak” bélyegzett könyv eltávolítását Ukrajna nyilvános könyvtáraiból.

Jól olvasták. Dosztojevszkij és Puskin, valamint áttételesen a teljes orosz klasszika az igazgatónő döntése nyomán orosz propagandává avanzsál, és első körben „csak” a könyvtárakból, egy további körben pedig, ha Kovalon múlik, elmondása szerint a közoktatásból is kikerülnek. Kovalon, aki ilyen mondatokkal teszi tanúbizonyságát annak, hogy könyveket sürgősen olvasnia és nem bezúzatnia kellene:

„Ma már meg vagyunk győződve arról, hogy az angol, a francia és a német irodalom, az Egyesült Államok és a keleti népek irodalma sokkal több remekművet adott a világnak, mint az orosz irodalom.”

„Azt hiszem, sok tudományos elmélkedést és kutatást fognak írni arról, hogy az orosz klasszikusok hogyan befolyásolták az oroszok mentalitását, és hogy ez közvetve hogyan vezetett ilyen agresszív állásponthoz, és a világ bármely más népének, köztük az ukránok dehumanizálására tett kísérletekhez.”

Jelen cikkben nincs arra mód, hogy Dosztojevszkijt vagy más, hozzá hasonló írók életművét elemezzem, de annyi talán kijelenthető, hogy a saját akaratát a legalapvetőbb emberiesség fölé helyező Raszkolnyikov vagy Sztavrogin ismerete nélkül egészen biztosan sokkal nehezebb lenne időben felismerni a Vlagyimir Putyinokat.

És Vlagyimir Putyin elnök mérge hatott, látványosabban, gyorsabban és durvábban, mint bármilyen novicsok vagy polónium.

Putyin ugyanis, mint minden ravasz, nárcisztikus autokrata, könnyedén ki tudja számítani, hogyan reagálnak a vele szemben álló politikai elitek lépéseire: kijelölte az ukrán államot mint a-tól cettig fasiszta diktatúrát, és – nem törődve emberi élettel, tömeges nyomorúsággal – gyilkos háborút zúdított Ukrajna népére. Egy népre, amelynek szenvedése soha nem képezte aggodalma tárgyát, viszont amit előre kiszámított, jelesül az Ukrajna népének nyakán ülő elit hosszan ható reakciója, a szélsőséges, beteges oroszgyűlölet felkorbácsolása a jelek szerint egyelőre bekövetkezett.

És nem csak Ukrajában történik ez: a folyamat elkezdődött számos nyugati országban is. Nyilvánvalóan semmilyen bizonyíték nincs rá, hogy a kulturális szankcióknak akárcsak minimális visszatartó erejük lenne. Ennek ellenére tudunk műsorról levett Csajkovszkij-darabról Cardiffban, Európai Filmakadémiai bojkott-tervről az orosz filmek ellen – a sor hosszan folytatható.

Így kezdődhet a régóta ismert pusztító játék, amelynek egy pontján alig leplezett örömmel triumfál a provokátor: Lám, nem megmondtam, hogy ezek mind fasiszták?

Csakhogy az elitek háborúja sohasem a nép háborúja, igazi áldozatai mégis az emberek, akiket soha nem kérdeznek arról, hogy részesei akarnak-e lenni. Az emberek és a gondolatok.