Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Levél a nyugati baloldaliaknak Kijevből

Ezeket a sorokat a tüzérségi támadás alatt álló Kijevből írom.[1]

Az utolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy az orosz csapatok nem fognak teljes körű inváziót indítani. Most pedig már csak köszönetet mondhatok azoknak, akik kiszivárogtatták az információkat az amerikai hírszerző szolgálatoknak.

Tegnap a fél napomat azzal töltöttem, hogy mérlegeltem: csatlakozzam-e egy területvédelmi egységhez. Éjszaka aztán Volodimir Zelenszkij ukrán elnök aláírta a teljes mozgósítási parancsot, az orosz csapatok betörtek az országba, és felkészültek Kijev körülzárására – úgyhogy a kérdés számomra eldőlt.

De mielőtt elfoglalnám posztomat, szeretném elmondani a nyugati baloldalnak, hogy mit is gondolok az Ukrajna elleni orosz agresszióra adott reakciójáról.

Először is köszönöm azoknak a baloldaliaknak, akik most az orosz nagykövetségek előtt tüntetnek – még azoknak is, akiknek csak lassan esett le, hogy ebben a konfliktusban Oroszország az agresszor.

Köszönöm azoknak a politikusoknak, akik támogatják az Oroszországgal szembeni nyomásgyakorlást az invázió leállítása és a csapatok visszavonása érdekében.

És köszönöm az angol és walesi parlamenti képviselők, szakszervezeti tagok és aktivisták delegációjának, akik az orosz invázió megindítása előtti napokban eljöttek, hogy támogatást nyújtsanak és meghallgassanak minket.

Köszönöm az egyesült királyságbeli Ukraine Solidarity Campaign sokéves segítségét is.

Ez a cikk azonban a nyugati baloldal másik részéről szól: azokról, akik „a NATO-agressziójáról” képzelegtek Ukrajnában, és akik nem látták az orosz agressziót. Ilyen például az Amerikai Demokratikus Szocialisták (Democratic Socialists of America, DSA) New Orleans-i szervezete.

Vagy a DSA Nemzetközi Bizottsága, amely szégyenletes állásfoglalásában egyetlen kritikus szót sem emelt Oroszországgal szemben (nagyon köszönöm Dan la Botz amerikai professzornak és aktivistának és másoknak is az állásfoglalással szemben megfogalmazott kritikájukat).

Vagy azok, akik kritizálták Ukrajnát, amiért nem hajtotta végre a minszki megállapodásokat, ugyanakkor hallgattak arról, hogyan sértette meg ezt Oroszország is és az úgynevezett „népköztársaságok” is.

Vagy azok, akik eltúlozták a szélsőjobboldal befolyását Ukrajnában, de nem vették észre a szélsőjobbot a „népköztársaságokban”, és kerülték Putyin konzervatív, nacionalista és autoriter politikájának kritikáját. Önöket is terheli felelősség azért, ami most zajlik.

Mindez része a nyugati „háborúellenes” mozgalom szélesebb körű jelenségének, amelyet a baloldal kritikusai „szekértábor-szemléletnek” neveznek. Leila Al-Shami brit-szíriai író és aktivista erősebb névvel illette: az „idióták antiimperializmusának” nevezte. Olvassák el 2018-ban írt remek esszéjét, ha még nem olvasták. Itt csak a fő állítását emelem ki: a nyugati „háborúellenes” baloldal nagy részének a szíriai háborúval kapcsolatos tevékenysége egyáltalán nem a háború megállítására irányult. Ők csak a nyugati beavatkozást ellenezték, miközben figyelmen kívül hagyták, sőt támogatták Oroszország és Irán szerepvállalását, hogy a „törvényesen megválasztott” szíriai Aszad-rezsimhez való hozzáállásukat ne is említsük.

„Számos háborúellenes szervezet azzal az érvvel igazolta az orosz és iráni beavatkozásokkal kapcsolatos hallgatását, hogy »a fő ellenség otthon van«” – írta Al-Shami. „Ezzel az érvvel mentik fel magukat az alól, hogy a hatalmi viszonyok komoly elemzését végezzék el annak megállítására, hogy valójában kik a háborút mozgató főszereplők”.

Sajnos ugyanezt az ideológiai közhelyet ismételgetik Ukrajna kapcsán is. Még azután is, hogy Oroszország elismerte a „népköztársaságok” függetlenségét a hét elején, Branko Marcetic, a baloldali amerikai Jacobin magazin szerzője cikkében szinte kizárólag az USA kritizálásával foglalkozott. Putyin tettei kapcsán pedig csupán odáig ment, hogy megjegyezte: az orosz vezető „nem túl jóindulatú ambíciók jeleit mutatta”. Komolyan?

Nem vagyok a NATO híve. Tudom, hogy a hidegháború végét követően ez a tömörülés elvesztette védelmi funkcióját, és agresszív politikát kezdett folytatni. Tudom, hogy a NATO keleti terjeszkedése aláásta a nukleáris leszerelést és a közös biztonsági rendszer kialakítását célzó erőfeszítéseket.

A NATO marginalizálni próbálta az ENSZ és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet szerepét, továbbá „nem hatékony szervezetekként” feltüntetve próbálta hitelteleníteni őket. De a múltat nem hozhatjuk vissza, és a jelenlegi körülményeket kell tekintetbe vennünk, ha kiutat akarunk találni ebből a helyzetből.

Hányszor hozta fel a nyugati baloldal azokat az informális ígéreteket, amelyeket az USA Mihail Gorbacsov volt szovjet elnöknek tett („egy centit sem keletre”), és hányszor emlegették az Ukrajna szuverenitását garantáló 1994-es Budapesti memorandumot? Hányszor támogatta a nyugati baloldal Oroszország „jogos biztonsági aggályait” – azét az Oroszországét, amely a világon a második legnagyobb nukleáris arzenállal rendelkezik?

És hányszor említette Ukrajna biztonsági aggályait – azét az Ukrajnáét, amelynek az USA és Oroszország nyomására nukleáris fegyvereit egy darab papírra (a Budapesti memorandumra) kellett elcserélnie – amelyet aztán Putyin 2014-ben visszavonhatatlanul semmibe vett? Eszébe jutott egyszer is a NATO baloldali kritikusainak, hogy a NATO-bővítés által előidézett változások fő áldozata Ukrajna?

Az ukrajnai baloldaliak által szerkesztett Commons magazinról rendszeresen közlünk fordításokat, szemléket. Antimilitarista, internacionalista elemzéseik, ukrajnai tapasztalatokra építő beszámolóik nélkülözhetetlenek mindazok számára, akik az imperialista agresszió végét követelik és a népek békéjét támogatják.

A szerkesztőség a támogatásunkat kéri, segítsük őket, hogy tudják folytatni munkájukat!

A nyugati baloldal időről időre azzal válaszolt az Oroszországgal szembeni kritikákra, hogy felemlegette az Afganisztán, Irak és más államok elleni amerikai agressziót. Természetesen ezeket az államokról is szót kell ejteni – de konkrétan hogyan?

A baloldalnak azt az érvet kellene hangoztatnia, hogy 2003-ban más kormányok nem gyakoroltak kellő nyomást az Egyesült Államokra Irak miatt. Ma Oroszországra kellene nagy nyomást gyakorolni Ukrajna miatt.

Nyilvánvaló hiba

Képzeljük el egy pillanatra, hogy mi lett volna, ha 2003-ban, amikor az USA Irak invázióját készítette elő, Oroszország viselkedett volna úgy, mint az USA az elmúlt hetekben, és eszkalációval fenyegetőzött volna.

Aztán képzeljük el azt is, hogy mit tehetett volna az orosz baloldal abban a helyzetben, „a fő ellenség otthon van” dogma szerint. Kritizálta volna az orosz kormányt ezért az „eszkalációért”, azt hangoztatva, hogy „nem szabad veszélyeztetni az imperialisták közti ellentéteket”? Mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez a fajta viselkedés abban az esetben hiba lett volna. Miért nem volt ez nyilvánvaló az Ukrajnával szembeni agresszió kapcsán?

Egy másik, február eleji Jacobin-cikkében Marcetic egészen odáig ment, hogy kijelentette: Tucker Carlsonnak, a Fox News műsorvezetőjének „teljesen igaza van” az „ukrán válsággal” kapcsolatban. Mit is tett Carlson? Megkérdőjelezte „Ukrajna stratégiai értékét az Egyesült Államok számára”. Még Tariq Ali is a The New Left Review-ban helyeslően idézte Kay-Achim Schönbach német admirális számítását, aki szerint „tiszteletet” adni Putyinnak Ukrajna kapcsán „alacsony költségű vagy akár nulla költségű” lépés, mivel Oroszország hasznos szövetséges lehet Kína ellen. Komolyan? Tényleg az volna a kívánatos, ha az Egyesült Államok és Oroszország egyezségre tudna jutni, és új hidegháborút indítanának Kína ellen?

Az ENSZ megreformálása

Nem vagyok a liberális internacionalizmus híve. A szocialistáknak kritizálniuk kellene ezt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy támogatnunk kell az „érdekszférákra” való felosztást az imperialista államok között.

Ahelyett, hogy új egyensúlyt keresnénk a két imperializmus között, a baloldalnak a nemzetközi biztonság rendjének demokratizálásáért kell küzdenie. Globális politikára és a nemzetközi biztonság globális rendszerére van szükségünk.

Az utóbbi megvan: az ENSZ. Igaz, hogy sok hibája van, és gyakran jogos kritikák tárgya. De valamit lehet azért kritizálni, hogy megcáfoljuk, vagy azért, hogy javítsunk rajta. Az ENSZ esetében az utóbbira van szükségünk. Az ENSZ reformjának és demokratizálásának baloldali elképzelésére van szükségünk.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a baloldalnak az ENSZ összes döntését támogatnia kellene. De összességében az ENSZ szerepének megerősítése a fegyveres konfliktusok megoldásában lehetővé tenné a baloldal számára, hogy minimálisra csökkentse a katonai-politikai szövetségek jelentőségét, és mérsékelje az áldozatok számát. (Egy korábbi cikkben megírtam, hogyan segíthettek volna az ENSZ-békefenntartók a donbaszi konfliktus megoldásában. Sajnos ez mára érvényét vesztette.) Végső soron az ENSZ-re a klímaválság és más globális problémák megoldásához is szükség van. Szörnyű hiba, hogy sok internacionalista baloldali vonakodik az ENSZ felé fordulni.

Miután az orosz csapatok megszállták Ukrajnát, a Jacobin európai szerkesztője, David Broder azt írta, hogy a baloldalnak „nem kellene mentegetőznie azért, hogy ellenzi az amerikai katonai választ”. Ez amúgy sem állt Biden szándékában, ahogy azt több alkalommal is hangoztatta. A nyugati baloldal nagy részének őszintén el kellene ismernie, hogy az „ukrán válságra” adandó válasz megfogalmazását teljesen elcseszték.

Az én nézőpontom

Végezetül saját magamról és a nézőpontomról írok röviden.

Az elmúlt nyolc év folyamán a donbaszi háború volt az ukrajnai baloldalt megosztó legfőbb kérdés. Mindannyian a saját személyes tapasztalatunk és egyéb tényezők hatása alatt alakítottuk ki saját álláspontunkat. Ezért egy másik ukrajnai baloldali bizonyára másként írta volna meg ezt a cikket.

Donbaszban születtem, azonban ukrán nyelvű és nacionalista családban. Apám az 1990-es években aktív szerepet vállalt a szélsőjobbon, miután látta Ukrajna gazdasági hanyatlását és a korábbi kommunista párti vezetők meggazdagodását – azokét, akik ellen 1980-as évek közepe óta harcolt. Nézetei természetesen nagyon oroszellenesek, ugyanakkor Amerika-ellenesek is. Máig emlékszem arra, mit mondott 2001. szeptember 11-én. Ahogy az összeomló ikertornyokat nézte a tévében, „hősöknek” nevezte a történtekért felelősöket. (Ma már másként gondolja – úgy véli, hogy maguk az amerikaiak robbantották fel szándékosan az épületeket.)

Amikor a háború kitört Donbaszban 2014-ben, apám önkéntesként csatlakozott a szélsőjobboldali Ajdar-zászlóaljhoz. Anyám Luhanszkba menekült, nagyapám és nagyanyám pedig a falujukban maradtak, amely a „Luhanszki Népköztársaság” ellenőrzése alá került. Nagyapám elítélte Ukrajna Euromajdan forradalmát. Putyint támogatja, aki véleménye szerint „helyreállította a rendet Oroszországban”. Ennek ellenére mindannyian továbbra is szóba állunk egymással (bár politikáról nem beszélünk), és igyekszünk segíteni egymást. Próbálok együttérző lenni velük. Végül is nagyapám is és nagyanyám is termelőszövetkezetben dolgozott egész életében. Apám építőipari munkás. Az élet nem volt túl kegyes hozzájuk.

A 2014-es események – a forradalom, amelyet háború követett – engem más irányba taszítottak, mint az Ukrajnában élők többségét. A háború kiölte belőlem a nacionalizmust, és balra tolt. Jobb jövőért akarok harcolni az emberiségnek, nem pedig a nemzetnek.

Szüleim, a posztszovjet traumájukkal nem értik meg a szocialista nézeteimet. Apám leereszkedően tekint „pacifizmusomra”, és csúnyán összevesztünk, amikor a szélsőjobboldali Azov-ezred feloszlatását követelő transzparenssel jelentem meg egy antifasiszta tüntetésen.

Amikor 2019 tavaszán Volodimir Zelenszkij lett Ukrajna elnöke, abban reménykedtem, hogy ez megakadályozhatja azt a katasztrófát, amely mostanra kibontakozott. Mert hát nehéz ördögként beállítani egy olyan oroszul beszélő elnököt, aki a donbaszi béke programjával nyert a választáson, és akinek viccei az ukránok és az oroszok körében egyaránt népszerűek. Sajnos tévedtem. Bár Zelenszkij győzelme nyomán sok orosz másként kezdett viszonyulni Ukrajnához, a háborút ez sem akadályozhatta meg.

Az elmúlt években sokat írtam a békefolyamatról és a donbaszi háború civil áldozatairól mindkét oldalon. A párbeszédet igyekeztem szorgalmazni. Mára mindez semmivé lett. Nem lesz kompromisszum. Putyin tervezhet, amit akar, de még ha Oroszország el is foglalja Kijevet, még ha megszálló kormányt nevez is ki, mi ellen fogunk állni. Addig fogunk harcolni, amíg Oroszország nem távozik Ukrajnából, és nem fizet az összes áldozatért, az összes pusztításért.

Úgyhogy utolsó szavaimat az orosz néphez intézem: kapjátok össze magatokat és buktassátok meg a Putyin-rezsimet. A saját érdeketekben – és a miénkben.

A szöveg eredetileg a Commons oldalán jelent meg 2022. február 25-én. A cikket a Kelet-Európai Baloldali Médiaegyüttműködés (ELMO) keretein belül angolból fordította: Piróth Attila.

Az ELMO arra szerveződött, hogy a régió egyenlőségpárti, rendszerkritikus, nemzetközi szolidaritás iránt elkötelezett platformjai segítsék a rendszerszintű változás szempontjából nélkülözhetetlen információk régióbeli áramlását, és a régiós perspektívát alkalmazó elemzések születését. Az együttműködés keretein belül született cikkek itt olvashatóak angol, itt pedig magyar nyelven.

[1] – A cikk eredetileg február 25-én jelent meg.

Kiemelt kép: Twitter/Justin Yau