Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A szén és acél siralomvölgye – kik dönthetnek a Donbassz jövőjéről?

Az ukrajnai háború során – és az előtte való években, egészen a Majdan majd a szakadárállamok elszakadása óta – visszatérő toposz Ukrajna területi egysége, valamint a Donbassz – és természetesen a Krím – sorsa. Ukrajna és Oroszország vezetése között ezen területek státusza okozza az egyik legnagyobb nézeteltérést, és vélhetően az elkövetkezendő években, vagy akár évtizedekben is súlyos konfliktusforrás lehet a két ország között.

A területi viták közepette pedig az ott élő emberek általában legfeljebb díszletként, vagy valamiféle absztrakt, homogén masszaként jelennek meg úgy a nyugati, mint a magyarországi sajtóban.

Először is szögezzük le, hogy a Donbassz, benne pedig a Donyecki (DNK) és a Luganszki (LNK) Népköztársaságok a (nyugati dominanciájú) nemzetközi konszenzus szerint továbbra is Ukrajna részei. Ezt a nézetet nem meglepő módon Ukrajna vezetése is osztja. Az ellenkező oldalon pedig Oroszország, valamint az általa elismert kváziállamok, néhány nemzetközi szinten elszigetelődött, marginális szereplő ismeri el a szakadárállamokat.

Feketével a Donyecki Népköztársaság (csíkozva Donyeck megye többi része), kékkel a Luganszki Népköztársaság (csíkozva Luganszk megye többi része), sárgával Ukrajna a 2022-es orosz invázió előtt. Forrás: Wikimedia Commons

2014, vagyis a Majdan és az oroszbarát Viktor Janukovics elűzése és a DNK valamint az LNK elszakadása óta nem volt ukrán kormány, ami ne tűzte volna a zászlajára a területek visszacsatolását – enélkül nagyjából lehetetlen lenne választást nyerni Ukrajnában. Vlagyimir Putyin orosz elnök és sleppje pedig – legalábbis hivatalosan – a népek önrendelkezési jogára hivatkozva támogatta és támogatja a kváziállamok függetlenségét.

Ahhoz azonban, hogy megértsük a jelenlegi helyzetet, érdemes megismerni a távolabbi és közelebbi történelmi és gazdasági kontextust.

A Donbassz nyersanyagokban, legfőképp szénben gazdag – neve is innen ered: Донецкий каменноугольный бассейн, vagyis Donyecki Szénmedence, a Sziverszkij Donyec folyó után – hagyományosan iparvidék, a cári Oroszország, majd a Szovjetunió, azon belül pedig az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (SZSZK) egyik gazdaságilag fejlett régiója volt. Az orosz, majd szovjet időkben ennek megfelelően számos bányász, munkás telepedett le a régióban, elsősorban oroszok.

A kevert etnikumú régióban egyébként számos népcsoport élt – ukránok, zsidók, görögök, stb. – amit még a szovjet idők hol erőszakosabb, hol finomabb oroszosítási kísérletei sem tudtak eltörölni. Annyiban azonban sikeres volt, hogy míg az 1897-es orosz népszámlálás idején 28,7 százalék vallotta magát orosznak, az 1989-es szovjet népszámláláson már 45 százalék.

Ami épp elég volt ahhoz, hogy a – javarészt a helyi orosz értelmiség tagjaiból verbuválódott – Donbasszi Internacionalista Front már 1990-ben, Ukrajna függetlenségének kikiáltása előtt kinyilvánítsa, hogy a peresztrojkával járó politikai reformok elismerése és támogatása mellett úgy gondolják, hogy a Szovjetunió egysége, de leginkább Ukrajna tagsága megőrzendő vívmánya az elmúlt évtizedeknek.

Érdekesség, hogy már náluk megjelent a nacionalizmus vádja a függetlenségpárti ukrán elittel szemben, ami azóta is rendszeresen elhangzik Oroszországgal szimpatizáló ukrajnaiak, de leginkább a (globális) orosz(párti) propaganda részéről. 2014 óta pedig ezek a hangok csak erősödtek, az elmúlt években az orosz propaganda központi elemeivé váltak.

Persze van igazság magva ennek a nézetnek. A 2014-es ukrajnai puccsban az EU-párti liberálisok és demokraták mellett szép számmal vettek részt a szélsőjobboldali szcéna csoportjai, mint a híres Jobb Szektor vagy az Azov zászlóalj. Ukrajna kormányának megítélésén pedig nem sokat segített, hogy utóbbit más szabadcsapatok mellett beolvasztották Ukrajna hadseregébe mint hivatalos egységek, utolsó harcoló tagjai épp a minap tették le a fegyvert a mariupoli Azovsztál acélművek katakombáiban.

Ahogy az sem segít a pozitív kép kialakításában, mikor Volodimir Zelenszkij, Ukrajna elnökének tanácsadója a Bandera-összessel a háttérben ad videóinterjút arról, hogyan kellene eltiporni Oroszországot és népeit. Tehát valóban szép számmal tűnnek fel szélsőséges nézeteket valló szereplők a politikai elitben is, amiben Zelenszkij elnök éppenséggel a mérsékeltebb szárnyat képviseli – ő inkább az ország gazdasági kiszolgáltatásában jeleskedett. A társadalom ugyanakkor többségében békepárti és elutasítja a szélsőjobboldali nézeteket.

Ezeket a kirívó példákat könnyű kiemelni, és éppolyan káros ez alapján látni és láttatni egy népet vagy akár az ország vezetését, mint mikor a háború szörnyűségein teljes joggal felháborodott ukrajnaiak az orosz nép kollektív bűnösségét hangoztatják, putyinistának bélyegezve a társadalom összességét. Viszont, még ha nem is igazak a súlyos vádak a társadalom egészére, mindkét fél politikai elitje előszeretettel hergeli velük népét, a közbeszéd szinte minden apró szegletébe beszivárgó háborús propaganda pedig idővel kifejti hatását.

2014 májusában végül népszavazással döntött a Donbassz lakossága, hogy függetlenedjenek-e Ukrajnától. 89 százalék döntött az elszakadás mellett a nemzetközi szinten el nem ismert, valószínűleg vaskosan elcsalt választáson.

Az oroszpárti szakadárok népszavazási plakátja 2014. május 8-án Donyeckben. Fotó: Andrew Butko / Wikimedia Commons

Persze azt sem szabad elfeledni, hogy a leggazdagabb ukrán oligarcha, a Majdan idején elüldözött Janukovics Régiók Pártjának a tagja, Rinat Ahmetov igen bőkezűen támogatta a szeparatistákat. Az oligarchának számos cége működött a Donbasszban amiket – ironikus módon – a szeparatista államalakulatok vezetése később elvett tőle.

A szeparatista kváziállamok lakosságát valószínűleg a városok rakétázásával sem sikerült meggyőznie az ukrán kormánynak a barátságos szándékairól. Az ENSZ adatai szerint a donbasszi háborúnak eddig több mint 14 ezer áldozata volt, köztük több mint 3 ezer civil. Oroszország hadseregének hathatós – de el nem ismert – segítségével pedig azóta is a szeparatisták kezén van Donyeck és Luganszk megye egy-egy része. Noha a DNK és az LNK Donyeck valamint Luganszk megyék teljes területére igényt tartana, a háború előtt Luganszk szinte teljes területe, Donyecknek viszont csak mintegy a fele volt a szakadár kormányok kezén.

Az elmúlt nyolc évben a DNK és az LNK területein gyakorlatilag olyan orosz bábállamokat építettek fel, amik bármik, csak nem demokratikusak és népiek.

Gyenyisz Pusilin és Leonyid Paszecsnyik államfők vezetésével diktatórikus, politikailag és gazdaságilag Oroszországtól nagyban függő államalakulatokat sikerült létrehozni.

A háború előtti években folyamatos volt az alacsony hőfokú fegyveres konfliktus Ukrajna és a népköztársaságok között. Noha Zelenszkij elnök többek között a békés rendezés ígéretével került hatalomra, saját kormányának egy része és a politikai elit széles spektruma számos alkalommal akadályozták a deeszkalációs folyamatokat. Ékes példája ennek, hogy elődjétől, Petro Porosenkótól örökölt belügyminisztere, Arszen Avakov által támogatott, az Azov hadtesthez kötődő szélsőjobboldali csoportok akadályozták meg erőszakosan az ukrán kormány Zelenszkij által kijelölt képviselője és a népköztársaságok küldöttei közti tárgyalásokat – az ukrajnai Commons szerzője szerint azért, mert Zelenszkij nyerhetne a békefolyamaton, Avakovnak viszont szüksége volt a hatalma megtartásához a háborúra.

Mióta viszont Putyin felforrósította a háborút, a szakadárállamokkal folytatott tárgyalások jobbára értelmüket veszítették. A szakadárállamok katasztrofális kormányzásának köszönhetően 2014 óta kétmillió ember hagyta el a DNK-t és az LNK-t akár Ukrajna, akár Oroszország irányába. Az ottmaradt hárommillió ember körében a legmagasabb, 41 százalék a 65 év fölöttiek aránya egész Ukrajnában. A közszolgáltatások leromlottak, a gazdaság – hiába a fejlett ipar és a temérdek szén – romokban, és ami működik – hiába a „népi” jelző – sem a köztársaságok népeinek az érdekeit szolgálja. Az ott élők tapasztalatai bizonyára közrejátszhattak abban, hogy – Oroszország kormánya és nem utolsó sorban az invázióra kihajtott katonák várakozásaival ellentétben – általában még az orosz többségű megyékben sem fogadták állva tisztelegve a megszálló hadosztályokat.

Mind az ukrajnai, mind az oroszországi propaganda kiemelt szinten kezeli a Donbassz hovatartozásának kérdését. Emögött az egyes országok gazdasági elitjeinek érdekei húzódnak, nem egy ukrajnai oligarchának az érdekeltségei ragadtak a megszállt területeken, az ország energiaellátása szempontjából pedig kulcsfontosságú lenne az olcsó, hazai szén. A korábban említett Ahmetov a korábbi fejlemények fényében nem meglepő módon manapság már Ukrajna kormányát támogatja (még ha 2019-ben Zelenszkij ellenzéke volt is), vélhetően annak reményében, hogy egy ukrán győzelem esetén visszakaphatja egykori telepeit. Oroszország és oligarchái számára pedig nem kevésbé értékes a terület.

Mindazonáltal, ahogy ukrajnai, oroszországi és donbasszi marxisták fogalmaztak,

„Oroszország, az Egyesült Államok, az uniós országok és Ukrajna kormányai bármely lehetséges módon szövegelnek az emberek érdekeiről és jogairól, hogy igazolják tetteiket. Valójában egyikük sem látja többnek ezen embereket olcsó munkaerőnél, a Donbasszt pedig kifosztható és új piacok teremtésére szolgáló tárgyként. A burzsoá kormányok magasztos frázisai csupán cinikus, mindenhol a többség, a munkásosztály érdekei és jogai ellen irányuló politikájuk álcái.”

A fentiek miatt pedig nem intézhetjük el a Donbasszt annyival hogy ezért vagy azért, egyik vagy másik országhoz kellene, hogy tartozzon. Ha majd egyszer véget ér a háború, lehet hogy egy népszavazás – egy valódi népszavazás pontot tehet a kérdésre. Bár ahogy korábban, jelenleg sem látszik, hogy bármely, a Donbasszra fogát fenő állam tiszteletben kívánná tartani a terület lakosságának akár egyéni, akár kollektív jogait. Ezt persze a félperiféria tőkésállamaitól nehéz is lenne elvárni.