Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szalai Erzsébet: Globális krízis és a magyarországi szélsőjobboldal újabb előretörése

Április első hetében írom ezeket a sorokat, a háború harmadik hónapjához érve és a magyarországi országgyűlési választások után néhány nappal. Ezek a történések új, különös fényt vetnek a korábban általam a globális és hazai viszonyokról itt a Mércén is elmondottakra.

Az írás összefoglaló részlet Szalai Erzsébet „Lélek és profitráta” című, április végén a Napvilág Kiadónál megjelenő kötetéből. A kötet címét a Mércén 2021 januárjában megjelent, hasonló című cikke ihlette.

Két éve a koronaválság kapcsán azt prognosztizáltam, hogy az először a gazdasági hatalmi viszonyok radikális átrendeződéséhez és a tőkekoncentráció növekedéséhez vezet és/de a pénzügyi injekciók, pénzpumpák segítségével a kapitalizmus egy ideig még stabilizálható lehet. Mindazonáltal ez nem lesz egy hosszú időszak, mivel a globális eladósodás orvoslása előbb-utóbb radikális megszorításokat tesz majd szükségessé – melyek elsősorban a hatalomból kirekesztett széles társadalmi rétegeket érintik majd, vagyis ők fogják viselni a kialakuló válság terheit. A megszorítások nyomában recessziót, csökkenő keresletet és kínálatot és nagy munkanélküliséget jósoltam. A vírus és a fogyasztás korlátozása pedig tovább erodálja majd a humán erőforrásokat – most hozzátéve: immár szemmel láthatóvá téve ezzel az újkapitalizmus egyik legfőbb jellegzetességét, miszerint ez a rendszer felzabálja a profitot előállító humán erőforrásokat.

Nos, ez a fordulat már 2021 őszétől megkezdődött, kiteljesíteni azonban már az orosz-ukrán háború és annak következményei fogják. A vírus által már amúgy is megtépázott globális termelési-értékesítési láncok a nyugati hatalmak Oroszországot sújtó gazdasági szankciói nyomán tovább szakadozhatnak, sőt szét is szakadhatnak. Ez pedig egyrészt stagflációhoz (infláció lassuló vagy csökkenő termelés mellett) vezet, másrészt a már a vírus kezdete óta érzékelhető autark gazdaságpolitikai törekvések további megerősödéséhez.

Ennek megfelelően társadalomszerkezetileg egy vegyes modell válhat egyre inkább valósággá: az autark, de egyben digitális struktúra. Erős önellátási aspirációk, és egy digitális folyosó biztosítása a globális világra.

Politikai megfelelője: szigorú alá-fölérendeltségi viszonyokon alapuló autokrata hatalmi berendezkedés, ötvözve a digitális szféra egyéneinek a virtuális valóság manipulálta hálózatával. Vagyis a kínai modell, mely a nemzetállamokon túl kiterjedhet regionális szintre (ha jellegét, minőségét nem is, de mechanizmusait tekintve utóbbit látjuk most, amikor a háború kihívására erősödik az euroatlanti blokk belső kohéziója), mindazonáltal hosszabb távon megvalósulhat ezen folyamatok ellentettje – de a sors iróniájaként egyben kiterjesztése is. A kínai modell szinte teljes globalizálása, globalizálódása: az autoriter, digitális világállam létrejötte.

De addig még sok lokális háború és járvány jöhet…

A mostani háború okait azok különböző mélységi szintjeinek együttes vizsgálatával érthetjük meg. A legerősebb, egyben leginkább látható ok az Oroszország történelmi hagyományaiba gyökeredző nagybirodalmi törekvések fellángolása, Putyin hatalmi törekvéseinek immár kontrollálatlan felszínre törése. Vagyis a putyini agresszió. Az okok láncolatában a következő lépcső ahhoz a kérdéshez kötődik, hogy Putyin miért pont most látta elérkezettnek az időt az euroatlanti katonai és gazdasági szövetséghez való csatlakozását már csaknem egy évtizede kinyilvánító Ukrajna megtámadására. Nos, Európa és az Egyesült Államok meggyengülése miatt. Előbbi legfontosabb okai: egyrészt a koronaválság felgyorsította Európa már több évtizede érzékelhető gazdasági, politikai és az identitáspolitika túlhajtása által jelezett, de azt egyben tovább is mélyítő kulturális hanyatlását. Gazdasági nehézségei kritikus szintre jutottak, politikai súlya látványosan meggyengült, a túlhajtott identitáspolitika pedig már nem csak az egyéni, de a csoportidentitásokat – így a régióhoz kapcsolódó identitást – is kikezdték. Az Egyesült Államokban – szintén a koronaválsággal is összefüggésben – az egyenlőtlenségek soha nem látott mértéket értek el, és Biden elnök ezt mérsékelni hivatott, szociáldemokrata ihletésű reformjai mindez idáig nem igazán tudták áttörni a döntően republikánus ellenzék falát. Az elnök politikai súlya emiatt nagyon megbillent. Nem utolsó sorban: az utóbbi időszakban ijesztően fellángoltak a belső etnikai feszültségek, melyekre az identitáspolitikai túlzások (itt is) csak rátettek egy lapáttal. És ezek nemcsak a közvélemény, de a politikai elit figyelmét is erősen lekötötték és lekötik.

Mindazonáltal a háborús konfliktus kialakulásában nem hallgathatjuk el az Egyesült Államok felelősségét sem. Az Egyesült Államok nem érdekelt az Európa és Ázsia közötti gazdasági kapcsolatok további elmélyítésében, mert (adott esetben) egy eurázsiai konföderáció létrejötte veszélyeztetné a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúrán belüli vezető hatalmi pozícióját. Ezért fűződik ahhoz érdeke, hogy a két nagy tömb között azokat elválasztó ütközőzónák, ütközőzóna alakuljon ki. Ez ma Ukrajna, melyet mindezidáig sikerrel hódított meg a NATO tagság ígéretével.

Kína pedig mindeközben kivár – ma már a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra csúcsát célozza meg, melyet riválisai egymásnak feszülése, egymással folytatott küzdelmei közelebb hozhatnak számára.

A háború legmélyebb oka nem más, mint maga a kapitalizmus. Melynek – mint a történelmi példák is mutatják – egyik leglényegibb vonása a világ újrafelosztásáért folytatott harc. Ennek jegyében a versenytársak olyan mennyiségű és minőségű fegyvereket halmoznak fel, melyekkel szinte egyetlen gombnyomással az egész emberiség elpusztítható. Ezt azzal indokolják, hogy nem leigázni akarják ellenfeleiket, hanem éppen hogy a békéért küzdenek: az atomfegyverek felhalmozása versenytársaiknak a háborútól való elrettentését célozzák. A szavak szintjén mindenki békét akar, és/de közben egyre csak szaporodnak a helyi háborús konfliktusok, és egyre közelebb jön a nagy végső leszámolás lehetősége. Hozzáteszem: nem függetlenül a politikai elitekre folyamatosan nyomást gyakorló hadiipari komplexumok érdekeitől sem, melyek profitot csak folyamatos háborús készenlét, készülődés körülményei között képesek realizálni.

Túl sok fegyver halmozódhat fel túl kevés ember, sőt egyetlen ember, vagyis az egymásnak feszülő birodalmak vezetői és/vagy vezérei kezében. És ez olyan iszonyatos hatalom, melyet hosszú ideig nem lehet ép ésszel elviselni – a vezér megőrül…

Ezzel pedig el is jutottunk a fent vázolt folyamatok, a koronaválság és a háború lélektani összetevőihez – mint a strukturális folyamatok tükréhez és visszatükrözéséhez. Kevés idő telt még el a válságok kirobbanása óta, mindazonáltal néhány impresszió megfogalmazható. És néhány előrejelzés is.

Több írásomban is konstatáltam, hogy szinte a koronaválság kirobbanásának első pillanatától kezdve az emberek felfokozott figyelemmel fordultak egymás felé, szárba szökkent a szolidaritás. Ez azonban nem tartott sokáig – a vírus és a napi halálozási adatok mindennapi életünk részévé váltak, Freud szavaival, a tudatelőttesünkbe kerültek. Tudunk róluk, de már egyre kevesebb figyelmet fordítunk rájuk, egyre kevésbé ösztönöznek egymást segítő cselekedetekre. A szolidaritás „kifáradása” már ősidők óta ismert csoportdinamikai jelenség, voltak, vannak azonban a kialakuló konkrét szituációhoz köthető összetevői is. Az egymástól való eddig soha nem látott elzártság, vagy ellenkezőleg, a kényszerű összezártság, és az online érintkezés dominánssá válása önmagában is ilyen irányba hatnak. Dinamikusan szaporodó lelki betegségek, az öngyilkosságok és a családon belüli erőszak megugrása jellemzik közelmúltunkat és jelenünket. És a japán kutatók által barlang szindrómának nevezett jelenség, melynek lényege, hogy az egyén annyira hozzászokik otthonának négy falához, és az az által reprezentált magányhoz, hogy már nem is vágyik onnan, abból kilépni. És a visszacsapás: az online érintkezés dominanciája felfokozza az agresszív késztetéseket – hiszen egymás bántásához nem kell egymás szemébe néznünk – , és innen sokak számára már csak egyetlen lépés az erőszakosan vírustagadó és oltásellenes utcai harc…

Feltételezésemnek megfelelően a régi struktúrák megingásával megkezdődik a habitus, a személyiség módosulása – de a kezdetek pozitivitása után inkább negatív, regresszív irányba. Fromm nyomán: az egyén eddig nem látott elszigeteltségéből egyre kevésbé a szeretet erejével, és egyre inkább ön-és közveszélyes agresszivitással próbál kitörni.

Mindazonáltal – mint azt már érintettem – a háború február végi kirobbanása szinte egy csapásra visszahozza az egymásra utaltság érzését, és a szolidaritást – mind makró, mind mikroszinten. A világ országainak többsége, elsősorban az euroatlanti szövetség tagországai régen nem tapasztalt egységben foglalnak állást a putyini agresszióval szemben, és hirdetik meg szankcióikat Oroszország ellen. Különösen régiónkban civil szervezetek és magánszemélyek sokasága segíti igen aktívan az Ukrajnából menekülteket. A kérdés persze itt is az, hogy ez a lendület meddig fog kitartani…

Már csak azért is, mert ez a háború, mely egy világkatasztrófa rémét is előrevetítheti, erősen megtépázza egész személyiségünket, teljes habitusunkat.

Együtt, egymást erősítve kerül itt bevetésre a neoliberális és autoriter pszichopolitika teljes eszköztára: a médiák egymással versengve árasztanak el bennünket régi-új áruikkal a háború képeivel, a szenvedés, a rettegés és a lelkesedés érzéseivel, hangulataival – egyszerre legrosszabb és legjobb ösztöneinkre apellálva.

(Sarkítva: és/mert a várható recesszió miatt más eladható termék előbb-utóbb már nem is igen lesz a piacon). Majd a vezérszemélyek karizmája ezeket az öszönöket a tudatos, a felettes én vezérlőcsillagává emeli. Ahogy a helyzet „fokozódik”, és növekszik a bizonytalanság, úgy hullámzik lelkünkben a gyűlölet és az imádat érzése, és úgy változnak, sokszor helyet is cserélnek ezek tárgyai, vagyis az ezen érzelmek övezte személyek és csoportok. Ez nyilvánul meg abban, hogy az emberek gondolkodása a világ dolgairól csapongóvá és szélsőségessé válik. Röviden: személyiségünk, habitusunk rángatódzik. Visszahatása ennek pedig az, hogy a bennünket körülvevő „objektív” viszonyok, vagyis a struktúrák is még inkább labilizálódnak – és innentől az oksági lánc önmagát termeli újra.

A habitus rángatózása még közelebb hozza a Metaverzum rémét, mert okától, az instabil világtól és az instalibil Én-től való elfordulásra, az előlük való menekülésre ösztönöz. És bekövetkezhet a legrosszabb: a lélek elfáradása, az érdektelenség a világ dolgai iránt, a teljes közöny. A személyiség, a habitus visszafordíthatatlanul beleolvad a virtuális valóságba.

De egyáltalán nem biztos, hogy idáig eljutunk – olyan helyzet is kialakulhat, hogy egyszer csak ránk dobják az atombombát. Mostantól új lendületet kap a fegyverkezési verseny, már csak azért is, mert a biztosan beköszöntő recesszióban a globális tőke egésze, sőt rövid távon a lakosság is érdekelt lehet a katonai-ipari komplexumok felfuttatásában, mint a keresletet és a foglalkoztatottságot dinamizáló húzóerő működtetésében. És az egyre pusztítóbbá fejlesztett fegyvereket majd értékesíteni és használni is akarják…


Most pedig hazai vizekre evezünk…

Az április 3-ai országgyűlési választásokon a Fidesz-KDNP győz – elsöprő erővel. Győzelmének okai többrétegűek. Társadalmi támogatottsága egyrészt azért magas, mert főként 2017 óta a mélyszegénységben élőket kivéve minden társadalmi réteg jövedelmi helyzete javult kisebb-nagyobb mértékben. (Az egyenlőtlenségek alakulásáról jelenleg viták folynak. folynak. Annyi bizonyos, hogy a növekedés alapvetően a középső jövedelmi decilisekben volt az átlagosnál
nagyobb.) Vele szemben az ellenzék a kampányban nem volt képes olyan programot megfogalmazni és azt hatékonyan, a társadalom számára érthető, átélhető módon – tehát közvetlen, személyes kapcsolatok révén is – kommunikálni, mely alapján az emberek kalkulálni tudták volna, hogy győzelme esetén mi várhat rájuk. (Ennek csak része az, hogy az ellenzék írott programja számszerű előirányzatokat csak nyomokban tartalmazott, tömve volt olyan, minden társadalmi réteget megcélzó ígéretekkel, melyek megvalósításának forrása így homályban maradt. A szociális programot megalkotók szinte mindenki helyzetének jelentős javulását ígérték, de az ellenzék miniszterelnök-jelöltje adóemelésről hallani sem akart).

Ezekhez az okokhoz hasonló erejűek – ha nem erősebbek – voltak a rövid és hosszabb távú társadalomlélektani tényezők. A február végén kitört orosz-ukrán háború körülményei között különösen sokat nyomott a latba az, hogy Orbán Viktor ebben a kritikus helyzetben – túllépve korábbi barikádharcos imázsán – képes volt erőt, stabilitást, biztonságot és empátiát sugározni, melyre Márki-Zay Péter csak rákontrázni tudott – de azt is leereszkedő, intoleráns módon, gesztusokkal és rendkívül csapongóan tette. Orbán Viktor egy gondoskodó apafigura, Márki-Zay Péter egy nyughatatlan, kiszámíthatatlan kamasz képét mutatta fel. Hozzáteszem: erős kétségeim vannak afelől, hogy utóbbin kívül voltak–e még olyan erős személyiségek és csoportok az ellenzéken belül, melyek a kialakult, több szempontból is igen kritikus helyzetben valóban nyerni akartak, valóban vállalni akarták a kormányzás felelősségét.

Közhely, hogy Orbán Viktor képes ráérezni a magyar társadalom szociokulturális örökségével összefüggő lelki sajátosságaira, és képes azokat manipulálni. Az eddigi elemzések azonban döntően csak a társadalom negatív indulataira való rájátszásáról szóltak (tárgyai: migránsok, melegek, Soros, stb.). Stratégiájában van azonban valami, ami még mélyebben rezonál a „néplélekre”. Ez pedig nem más, mint az ellenzék és a liberális értelmiség által sokat szidott hintapolitikája – vagyis a külső hatalmak közötti lavírozásra, azok egymással szembeni kijátszására irányuló törekvése.

Erre pedig a magyar társadalom tudattalanjában nem csupán negatív példák vannak – itt és most csak a népre időnként kikacsintó Kádár János alakját idézem fel. Kompország lakói azért is fogékonyak erre a magatartásmintára, mert/és saját egyéni életükben is pontosan ezt a stratégiát követték és követik – kell követniük.

Korábbi írásaimban definiált ravasz szervilizmusuknak talán éppen ez a lényege: a behódolás látszatát kelteni, de közben kicselezni, kijátszani egymás ellen a különböző hatalmasokat. Ezért is van az, hogy rajongói Orbán Viktorban kicsit magukat látják viszont, benne kicsit magukat respektálják, sőt szeretik.

Ha pedig nem sikerül a hatalmasokat kicselezni egymás ellen, és vagy azok szembenállása erősödik, nos, akkor jön a kettes számú stratégia: a távolmaradás, a semlegesség látszata, a konfliktushelyzet kikerülése – a sumákolás. Erre a beállítódásra alapozódott Orbánnak az a választások előtt majd’ minden nap közzétett üzenete, mely szerint Magyarországnak ki kell maradnia a háborúból, Magyarország nem küld fegyvereket és katonákat Ukrajnába.

Mindazonáltal, a hintapolitika eladhatóságának sikere azon is alapult, hogy annak hosszú ideig volt pozitív hozadéka – persze csak részben az ország, döntően az Orbán vezette hatalmon lévő rend számára. Egyfelől a bőségesen beáramló európai uniós források, másfelől a viszonylag olcsó és biztonságosan érkező orosz gáz és gázolaj (bár ezek relatív áráról viták folynak) egy ideig növelték Orbánék mozgásterét, ezen belül azt a képességüket, hogy befolyásukat az őket körülölelő hatalmakra mindig a rivális másik félnél elért pozíciójukra mutogatva, hivatkozva bővíthessék. Ennek gazdasági hozadékát azonban eltékozolták, pontosabban saját magukra és klientúrájukra (utóbbiba itt és most a búsás támogatásokkal kistafírozott multinacionális vállalatokat is beleértem) költötték. Ahelyett, hogy ezeket a forrásokat az örökségükül kapott egyoldalú, kvázi globalizált gazdasági szerkezet módosítására, megváltoztatására és a humán erőforrások fejlesztésére, vagy legalábbis szinten tartására fordították volna. (Hiába javult majd’ minden társadalmi réteg jövedelmi helyzete kisebb-nagyobb mértékben, ha közben a közszolgáltatások lezüllöttek, az azokkal való ellátottságuk romlott, ráadásul számos területen a munka nagyobb intenzitását követelték a dolgozóktól). Következmény:

a termelékenység egyre kedvezőtlenebb alakulása miatt nem csak hogy nem tudtunk régiós pozíciónkon javítani, de a reáljövedelmek 2017-től datálható meglódulása ellenére is jócskán sereghajtók lettünk.

Nem csak életszínvonalban, de az annak alapját jelentő egész gazdasági potenciálunkat tekintve is. Pontosabban: gazdaságunk növekedése az elmúlt egy, másfél évben nemzetközi összehasonlításban is igen jelentős volt, ezért azonban több mint negyvenöt ezer covidos honfitársunknak kellett életével fizetnie. A koronaválság kezelésére rendelkezésre álló forrásokat – szemben a világ legtöbb országával – a fennálló hatalom a munka alapú társadalom ideájának jegyében nem az egzisztenciájukat vesztett emberek megsegítésére és a járvány megfékezésére, hanem a gazdaság mielőbbi felgyorsítására fordította – különös tekintettel a közelgő választásokra.

A kezdeti sikerek után azonban az orosz-ukrán háború kirobbanásával minimálisra zsugorodtak a hintapolitika további folytatásának lehetőségei, és ezzel beszűkült az ország vezetőinek mozgástere: Orbán Viktor csak addig volt Európában nagy befolyású vezető, amíg háta mögött tudhatta, pontosabban európai partnerei szorosan a háta mögött láthatták az orosz politikai és katonai vezetést. A háború teremtette új helyzet azonban cezúrát hozott: az őt körülvevő két nagyhatalom rég nem látott intenzitású egymásnak feszülése, a tartósnak ígérkező hidegháború körülményei között úgy tűnik, választani kell a „Nyugat” és a „Kelet” között – és a választás kényszerét az erre a helyzetre rögtön ráépülő, a „Nyugat” felsőbbrendűségét és a „Kelet” elmaradottságát hangoztató, meglehetősen rasszista ízű neoliberális doktrína csak tovább erősíti.

De a belső mozgástér is szűk, pontosabban szűkülő: a humán erőforrások lepusztulása szinte már visszafordíthatatlan, a srukturális munkanélküliség erősödő, a mesterségesen létrehozott hazai nagyburzsoázia főként csak viszi a pénzt, olyan új értéket, mellyel enyhíteni lehetne az egyoldalú gazdaságszerkezetünk teremtette kiszolgáltatottságunkon, csak nyomokban hoz létre, az Oroszországgal szemben foganatosított szankciókkal összefüggésben a várható recesszió tartósnak ígérkezik, az államadóság növekvő. Ráadásul, ahogyan azt már előre jeleztem, a recesszió körülményei között a német piacra épülő, a GDP-ét elsősorban húzó autóiparunk elveszítheti a német – és európai – politikai elit valamint nagyburzsoázia érdeklődését (az akkumulátor gyárak tömeges betelepítésének hatékonysága pedig ugyancsak kétséges). A „Kelettől” el leszünk zárva, de a „Nyugatnak”, egy esetleges Európai Egyesült Államoknak sem igen kellünk majd. Hacsak tulajdonosai át nem állítják a nálunk működő, döntően német ipari kapacitásaikat hadiipari termelésre – ennek az opciónak az ad realitást, hogy Németország, de az EU is nemrég bejelentette, hogy beszáll a fegyverkezési versenybe, bővíti fegyveres katonai kapacitásait, erőit.

Globális és lokális lehetőségeink tehát igen bizonytalanná váltak, mindazonáltal természeti adottságaink miatt az autarkiához való visszatérés sem járható út számunkra – a világban erősödő autark törekvések nálunk nem lelhetnének termékeny talajra.

Hogy nagyon hosszú távon egy kínai központú autoriter, digitális „világállam” hogyan hatna ránk, mennyiben és hogyan tudnánk a vezérletével létrejövő világpiacba integrálódni, az egyelőre nyitott kérdés.

A gazdasági recesszió és az általános hanyatlás a lelkek világában depresszióval és az az által táplált agresszióval fog járni – tovább erősödhet a szélsőjobboldal. Mely, ha szélesebb mozgalommá válik, lehet, hogy a jelenlegi tekintélyszemélyeket és vezért elsodorhatja, de majd újakat emel maga fölé. A nyíltan újfasiszta Mi Hazánk Mozgalom bekerülése a parlamentbe már ennek előszele is lehet.

Imádat és gyűlölet egymásnak feszülése és váltakozása, a személyiség, a habitus rángatózása, az ezeket valamennyire féken tartani képes demokratikus hagyományok gyengesége, hiánya miatt nálunk erősebb lehet, mint a centrumkapitalista országokban. És mindez visszahat az alapstruktúrákra:

mivel az instabil habitus nálunk nemigen lesz képes „előreszaladni” a struktúrákhoz képest, a szétesés szélére sodort egyének nagy valószínűség szerint a szétesés szélére sodródó, a globális hatásoknak növekvő mértékben kitett struktúrákat fogják újratermelni.

És/de az sem biztos, hogy az emberek ezt egyáltalán, pontosabban időben észreveszik, mivel a hatalmon lévők retorikája a korábbiakhoz hasonlóan „szabadságharcos” lesz. A Bibó István definiálta hamis konstrukció így bár új ruhát ölthet, továbbra is újrakonstruálja majd önmagát. Lehetséges, hogy a pozíciójában most megerősített hatalmon lévő rend várhatóan elég hamar bekövetkező bukásán is túl…


Kiélezetten fogalmazva: a belátható jövőben a világban a legvalószínűbb társadalomszerveződési szcenárió a vezér, vezérek uralmának és a fogyasztás uralmának (akár utóbbi időnkénti kényszerű visszaesésén, visszanyesésén alapuló) sajátos ötvöződése lesz. Melynek létrejöttét a tőkeuralom terjeszkedése hajtja. Vagyis, bármily paradoxon is, az orwelli 1984 és a huxleyi Szép új világ egymás mellett élése, de inkább összeolvadása. De addig még a geopolitikai, geogazdasági helyzet számtalan mutációja jöhet létre. És azután is.

Mindennek többtényezős hatása lesz a rendszerkritikai baloldal lehetőségeire és feladataira. Hogy a régi világrend felbomlása és az új létrejötte hogyan hat majd eme baloldal legalapvetőbb bázisának, a globális munkásosztálynak létrejöttére és megszilárdulására, az még sokáig nyitott kérdés lesz.

Mindazonáltal a rendszerkritikai baloldalnak már ezt megelőzően globalizálódnia kell, mert annyi már bizonyos, hogy az új világrendben és az oda vezető úton a tőke-munka viszony rohamos tempóban fog kilépni a nemzetállami keretekből, és erre vannak is már jelek.

De mi van akkor, ha az ökológiai katasztrófa miatt idáig nem tudunk eljutni, hiszen ami körülöttünk van, az bármikor összeomolhat? Vagyis mi van akkor, ha most, vagy a belátható időben kell létrehoznunk azt az állapotot, hogy kevesebbet termelünk, vagy „nemnövekedünk”, de a javakat egyenlőbben osztjuk el. Nos, akkor mégis csak az van, amit Kiss Viktor és más posztmodern gondolkodók mondanak, hogy minél többünknek a saját hajunknál fogva kell magunkat kirángatnunk a rendszerből. És ennek példáját fel is kell mutatnunk! Jó lehetőséget teremt erre a szolidáris gazdaság kiépítésén való munkálkodás: ez egyrészt nagy mértékben célozza meg a reproduktív, „házkörüli” munkát, mely akkor is adódik számunkra, ha az első gazdaságból kiesünk – mint az az eljövendő válságban tömegesen várható. Másrészt alkalmat teremt a kizsákmányoltakkal való közvetlen kapcsolat kialakítására, így lehetőséget a rendszerkritikai baloldal ma még hiányos társadalmi empátiájának elmélyülésére.

Utóbbihoz azonban még más is kell: olyan kisközösségek létrehozása és működtetése a rendszerkritikai baloldalon belül (is), melyek érzelmi energiáikkal segítik identitásunk épen tartását, és segítik azt, hogy ha elfáradunk a sziszifuszi munkában, akkor ez ne vezessen kiégéshez és a közös ügyektől való elforduláshoz.

Mindez vonatkozik a magyar baloldalra is, melynek lehetőségei, feladatai mindazonáltal erősen függenek attól, hogy létrejön, megerősödik-e a globális rendszerkritikai baloldal, és ebbe hogyan tud a maga részéről bekapcsolódni. Jelentősége, feladatai most, hogy a szélsőjobboldali Fidesz ismét hatalomra került, és a kis újfasiszta mozgalom, az MHM is parlamenti mandátumokat szerzett, tovább fog növekedni – a politikai rendszerváltás utáni korszak talán legnehezebb, a magyarországi újkapitalizmus talán legkritikusabb időszaka elé nézünk. A kihívás nagy, a felelősség óriási…