Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A külföldi tőkebefektetésekkel összemérhető nagyságrendű pénzt küldenek haza a román vendégmukások

A Román Nemzeti Bank (BNR) számításai szerint 2020-ban a külföldön dolgozó  román vendégmunkások több, mint duplaannyi pénzt küldtek haza, mint amennyit a befektetők vittek az országba – írja a Maszol.ro.

A külföldön dolgozó románok 2,28 milliárdot küldtek haza, míg a nemzetközi befektetők kevesebb, mint egymilliárd eurót fektettek be.

A lap szerint ha ezekhez hozzávesszük az anyacégek által a romániai leányvállalatoknak nyújtott kölcsönöket, akkor 1,4 milliárd eurót tesznek ki – ami azt jelenti, hogy a tavalyihoz képest 67 százalékkal kevesebb külföldi befektetés érkezett az országba.

A BNR immár 15 éve követi figyelemmel, hogy mennyi pénzt küldenek haza a külföldön dolgozó román vendégmunkások, az adatok szerint 2005 óta összesen 69 milliárd eurót, miközben a rendszerváltás óta – vagyis kétszer ennyi idő alatt – 88,3 milliárd euró érkezett külföldi tőkebefektetésként az országba. Ez azt jelenti, hogy három évtizedes időtávon hasonló összegekről lehet szó.

A lap szerint

„A vendégmunkások hazaáramló pénzének nagyon pozitív hatása van a gazdaságra. Egyrészt bekerül a fogyasztásba, másrészt pedig hozzájárul a külkereskedelmi mérleghiány mérsékléséhez és az euró árfolyam stabilitásához. A folyó külkereskedelmi mérleghiány augusztus végén 5,8 milliárd euró volt, 17 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban. A külföldön dolgozók pénze nélkül a hiány körülbelül 40 százalékkal lett volna magasabb.”

Vagyis a román társadalom és gazdaság nagyon súlyos problémákkal kellene, hogy szembe nézzenek, amennyiben nem dolgoznának külföldön, jellemzően Nyugat-Európában tömegével – 2019-ben 2,3 millióan – romániai vendégmunkások.

Ez azt jelenti, hogy mind a nyugat-európai, mind a romániai társadalom jóléte nagyban függ attól, hogy a román társadalom egy csoportja igen alacsony bérekért és nagyon rossz munkakörülmények között dolgozzon az Unió centrumában.

Arról már értekeztünk a Mérce hasábjain, hogy a járvány alatt különösen látványosan bukott a felszínre, hogy nyugat-európai országok jóléte, és a szolgáltatások, élelmiszerek relatív alacsony árszínvonala – illetve voltaképpen az, hogy egyáltalán rendelkezésre állnak – szoros összefüggésben van azzal, hogy a „nélkülözhetetlen” munkákat olcsó kelet-európai munkások végzik, jelentős részben románok (és bolgárok, lengyelek, stb.).

Beszédes, hogy miközben tombolt a koronavírus-járvány, Németország a határok lezárása ellenére tömegével reptette be a román vendégmunkásokat, hogy aztán jellemzően az élelmiszeriparban dolgoztassák őket, akár feldolgozóüzemekben, akár zöldség- vagy gyümölcsföldeken – nem véletlenül „eperszedő” Romániában a külföldön dolgozó munkások gúnyneve.

A lehető legmagasabb profit elérése érdekében a vendégmunkásokat foglalkoztató nyugat-európai cégek nem egy esetben fittyet hánytak a nemcsak az alapvető munkavédelmi előírásokra, de a járványos időszakban a tömegszállásokon a fertőzések elleni védekezésre is, így egy idő után egyre-másra érkeztek a hírek Németországból (és más európai országokból), miszerint fertőzési gócok alakultak ki a vendégmunkások körében.

A helyzet olyan súlyossá vált, és annyira látványossá tette a problémát, hogy végül mind Németországnak, mind az Európai Uniónak lépnie kellett a vendégmunkások foglalkoztatásának szabályozása, illetve a vonatkozó előírások szigorúbb betartatása érdekében.

De miért mennek ilyen körülmények közé dolgozni a kelet-európai, például romániai munkások?

A válasz egyszerű: azért, mert ezek az állások még mindig jobb lehetőségeket biztosítanak, mint a munkanélküliség és a nyomor, amellyel otthon kell szembe nézniük, miután – akárcsak Magyarországon – jelentős mennyiségű munkahely szűnt meg a rendszerváltás utáni években, évtizedekben. Ahhoz azonban, hogy a jelenség komplexitását megértsük kitűnő ábraként szolgálhat a Román Nemzeti Bank számítása a vendégmunkások által hazaküldött pénz mennyiségéről.

Az egyik része ugyanis a dolognak, hogy a Nyugat-Európában foglalkoztatott romániai (és más kelet-európai) vendégmunkások bére jóval alacsonyabb, mint egy nyugati, például német munkás bére, ezáltal a foglalkoztató magasabb profitot tud elérni.

Ez a munkások érdekérvényesítő képességének hiánya mellett abból is fakad, hogy alacsonyan vannak tartva a reprodukciós költségeik: ezt elsősorban úgy érik el, hogy a munkások számára szállást „biztosítanak”: ezek azok a túlzsúfolt barakkok, melyekben a koronavírus (vagy bármilyen más) fertőzés villámgyorsan tud terjedni az egymás hegyére-hátára zsúfolt emberek között, és amiért nem mellesleg az igen alacsony bérek egy részét le is vonják a munkáltatók szállásbiztosítás címén (nem mintha a gyakorlatban lenne más választásuk a vendégmunkásoknak, mint a felkínált szállások elfogadása).

Figyelemre méltó, hogy még a megmaradó keresetükből is ekkora pénztömeget küldenek haza a vendégmunkások, ugyanakkor érdemes kitérni arra is, hogy ez milyen hatással lehet a romániai gazdaságra.

Annak ugyanis, hogy a munkaképes lakosság ötöde külföldön dolgozik, már komoly munkaerőpiaci hatása is lehet. Itt pedig nemcsak arról van szó, hogy kevesebb a rendelkezésre álló munkaerő az országban.

Hanem arról, hogy ennek a rendelkezésre álló munkaerőnek az árát is alacsonyan tarthatja a külföldről hazaérkező jelentős mennyiségű, napi szükségletek kielégítésére elkölthető pénz.

Arról feljebb is volt szó, hogy a németországi foglalkoztatók azáltal is tudják alacsonyan tartani a munkások béreit, hogy a munkaerő megélhetésének, életkörülményei biztosításának költségeit véglegesen leszorították – ez pedig nem csupán a vendégmunkásokra igaz, de valamennyi, a tőkés rendszerben bérből élő munkásra.

Ez pedig igaz az anyaországban, állandó lakhelyén, a mi esetünkben Romániában foglalkoztatott munkásokra is. Ami azt jelenti, hogy a foglalkoztatónak minimálisan annyi pénzt kell fizetnie a munkásnak, amennyiből fedezni tudja mindennapi megélhetését (ezért áll érdekében a tőkének például ipari módszerekkel olcsó élelmiszert előállítania).

Amennyiben pedig a legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegekből a család egy része külföldön vállal munkát, és pénzt küld haza az otthon maradottaknak, ezzel egy részről akár nélkülözhetetlen anyagi alapokat biztosít a megélhetésükhöz – másrészt ebben az esetben a munkáltatónak elegendő alacsonyabb fizetéseket adnia, hogy a munkás ne haljon éhen.

Vagyis, a munkás aki arra kényszerül, hogy nyugatra menjen vendégmunkásnak a kevés munkahely és az alacsony fizetések miatt, a nyugati minimálbérből hazaküldött eurókkal tudja finanszírozni az otthoni, akár minimális színvonalú megélhetést sem biztosító bérekből élők megélhetését.

Ennek persze az állam elejét vehetne, olyan minimálbér megállapításával, ami biztosítja a megélhetést, vagy akár a tartalékolást a bérből élőknek – ez azonban Romániában nem valósul meg. Míg a minimálbér jelenleg nettó 1 346 lej, a megélhetési költségek ebből épp hogy kijönnek egy kétgyermekes család esetében, ha mindkét szülő dolgozik.

Amennyiben pedig több gyerek van a családban, vagy másokat, például kirívóan alacsony nyugdíjat kapó idősebb rokonokat is el kell tartani, akkor a minimálbér már két kereső esetén sem elegendő.

Magyarán, a romániai gazdaságszerkezet, aminek a béreket és a munkaerő költségét alacsonyan kell tartania a külföldi beruházók érdekeinek kiszolgálásához (hogy a nyugati multik profitábilisan tudjanak termelni az országban), megteremti azt a gazdasági és társadalmi környezetet, ami a munkaerő Unión belüli szabad mozgásával párosítva el tudja látni a nyugatot nagy számú, alacsonyan képzett, alacsony érdekérvényesítő képességű és olcsón dolgoztatható vendégmunkással.

Így végül is a Romániában működő cég is jól jár, mert több profitot termelhet az olcsó munkaerőn – vagy multi esetében többet vehet ki a nyugati anyacég a romániai leányvállalatból, és ezzel párhuzamosan a nyugati, vendégmunkásokat alkalmazó cég is profitábilis lehet.

A román (vagy más kelet-európai) munkások meg dolgozhatnak napestig a megélhetésért, otthon és külföldön egyaránt.